A temetés utáni pár napot azzal töltöttem, hogy próbáltam elfogadni, hogy Cash nincs többé. Igen, már tudtam miatta sírni, még Desire sem tudott megvigasztalni, pedig védelmére legyen mondva, ügyesen próbálkozott, de bennem, mintha eltört volna valami. Nem érdekelt, hogy mennyit fogyok, amiért szinte nem eszek semmit, a gyógytornásznak csak hagytam, hadd hajlítgassa a lábamat amerre csak akarja, ugyanis Cash ígérete ellenére, még csak nem is éreztem egy porcikámat sem derétől lefelé, nemhogy mozgassam is. Három napig szinte ki se mozdultam a szobámból, és nem voltam hajlandó beszélni senkivel.

Garantálom, hogy ki fogsz kerülni a kerekesszékből.

  Szinte visszhangzott fejemben ez a mondat. Ahogy teltek-múltak a napok, s én egyre magányosabb lettem, egyre inkább tűnt egy hosszú álomnak Cash eddigi jelenléte, vagy ha nem is álomnak, lehet, hogy tényleg hallucináltam, és a temetés kellett hozzá, hogy lezárjam ezt a fejezetet az életemben?

Talán.

  Mindenesetre, nincs mit vesztenem, így hát a telefonom után nyúltam, és a névjegyzékből kikerestem a "Dr. Tökéletes" nevet. Igen, így van a telefonomban is, már nem is vagyok benne biztos, mi az igazi neve.  Ráklikkeltem a névre, és a fülemhez szorítottam a telefont. Pár csengés után fel is vette az a drága jó lélek, s mély, férfias hangján beleszólt. Az elmúlt öt napban már szinte el is felejtettem, mennyire szeretem a hangját, hát még az erős, határozott kézfogását.  Mihamarabb időpontra volt szükségem, és tudtam, ezt nem kaphatom, ha csak annyit mondok, hogy meg kéne vizsgálni a gerincemet megint, így a már jól bevált füllentéshez fordultam. Orvosom úgy tudta, hogy furcsán érzem magam, kicsit fáj a farokcsontom, és aggódom miatta, nem tudná-e megnézni, mi a baj vele? Természetesen - ahogy vártam - hangja azonnal izgatottá vált, bár próbálta leplezni, és adott is időpontot pár nappal későbbre: egy csütörtöki délutánra. Miután kinyomtam egyetlen reményemet, rögtön egyetlen igazi támaszomat tárcsáztam. Desire. Igazából senki sem tudná megérteni, min megyek keresztül, de azokat mind eltaszítom, akik igazán közel állnak hozzám, mert egyszerűen képtelen vagyok a szemükbe nézni anélkül, hogy ne kerülgetne a hányinger. Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést. Talán azért éreztem ezt, mert jól tudtam, hogy apám perceket szokott tölteni az ajtóm előtt éjjelente, mikor sírok, vagy épp sírva, sikoltozva ébredek rémálmomból, amiben újraélem azt a napot. A lelkiismeretem azt mondatja velem minden egyes alkalommal, mikor családommal vagyok, hogy "Jól vagyok". Pedig ez nem igaz, és nem tudom, mikor lesz az.

 - Gina? - szólt bele Desire. - Ugye nincs baj?

 - Dehogy is - kuncogtam halkan, röviden, s ekkor vettem észre, hogy könnyezek. Gyorsan kitöröltem szemeimből a cseppeket, s megköszörültem a torkomat. - Csak bocsánatot akartam kérni, amiért hanyagoltalak az elmúlt napokban...

 - Ugyan, megértem - vágott közbe. - Borítsunk rá fátylat - hallottam hangján, hogy mosolyog. - És mi a helyzet? Hogy vagy?

 - Igazság szerint... - megálltam. Nem akarok hazudni többet. - Most beszéltem a dokival. Időpontot kértem tőle.

 - Hogyhogy?

 - Igazad volt. Lehet, hogy van rá esély, hogy újra járjak. Nem tudom, honnan, de érzem, hogy így van. Bízom benne... - Ahogy egyre többször kimondtam, tényleg reménykedni kezdtem benne.

De mi van, ha...?

  Nem! Ilyen kérdéseket nem fogok feltenni magamnak csütörtökig!  Az a bizonyos nap hamar el is jött. Már reggel kilenc körül kipattant a szemem, annyira izgatott voltam. Kis családomnak is előadtam a helyzetet, és olyan jól sikerült ez az előadás, hogy már én is komolyan hinni kezdtem benne.  Miután fél óra alatt sikerült felvennem az előre kikészített rövidnadrágot és a fehér, leheletnyi felsőt - időközben ugyanis beköszöntött a kánikula -, megállapítottam, hogy az új öltözködési rekordom huszonnyolc perc, és igenis büszke lehetek magamra!  Tíz körül kopogtattak. Ajtót nyitottam, s Desire vigyorgott ott, mint a tejbetök.

 - Indulhatunk?  Szüleim elküldték testvéreimet dolgozni, meg iskolába, anyám valamilyen furcsa oknál fogva szerzett egy szabadnapot mára, s így négyen utaztunk a családi autóval: anya, apa, Desire és én.

Bájos.

  A kórházban már szinte otthonosan mozogtam, amikor beszállva a liftbe, megnyomtam a kettes gombot, barátságosan köszöntem a recepciós csajnak, majd megpillantva Tökéletest, egy nagy lendülettel előtte termettem, s hatalmas - a baleset óta talán először - hatalmas, őszinte vigyorral az arcomon, ránéztem.

  - Virginia - mosolygott. - Mr. Ramsey, Mrs. Ramsey, örvendek az újabb találkozásnak. Mr. Trevest - bólintott barátságosan Desire-nek. - Jöjjenek utánam.

  Ezután egy teremben megbeszéltük a részleteket, ami azt takarta, hogy milyen vizsgálatokat fognak elvégezni rajtam, hogy kiderítsék, miért érzek fájdalmat, és ha szükséges, még a mai nap tudnak műtétet végezni - szerinte találnak majd valamit, ezért előre lefoglalta a hármas műtőt.  Én igazából csak annyit észleltem az egészből, hogy hosszan, unalmasan kellett mozdulatlanul feküdnöm, miközben körülöttem mindenféle gép csipogott, zümmögött és különféle színekkel villogott.  Körülbelül egy óra telt el így, majd amíg néhány eszes összedugta a fejét, némán várakoztunk a teremben, ahol első alkalommal egyeztettünk ma.  Anyám térdét pattogtatta, s rágta a körmét, apám pedig türelmet kérve mosolygott rá, miközben kezét térdemen nyugtatta, én pedig Desire vállamon lévő kezét szorongattam, míg anyámhoz hasonlóan, másik kezemen pedig körmeimet aprítottam. Szinte tapintható volt a feszültség.  Nem tudom, mennyi idő telt el, de nekem több órának tűnt. Amíg várakoztunk, megfigyeltem többek között azt, hogy pontosan milyen babakék árnyalata van a falnak, hogy tele van egy óriási könyves szekrény mindenféle orvosi irománnyal, de van egy sor gyerekkönyv is.  Mikor kinyílt az ajtó, mind a négyen rögtön megpördültünk, s mindannyian elkezdtük faggatni, mire jutottak. Szívem úgy dübörgött, hogy már félő volt, szívrohamot is kapok.

 - Ha elvégzünk egy bizonyos beavatkozás - itt vagy hat orvosi kifejezést használt, amit nemhogy nem hallottam még soha, de szerintem valami más bolygón beszélik ezt a nyelvet. - Ha minden simán megy, Virginia valószínűleg lábra állhat egy kis gyógytorna segítségével.

 - Valószínűleg? Ez pontosan mit akar jelenteni? - puhatolózott apám.

 - Hetven százalék - pontosított.  Engem pont nem érdekelt, hogy ott van az a harminc százalék, épp elég nekem az a hetven százaléknyi remény, ezért pár percnyi heves vitatkozás után úgy döntöttem, önkényes diktatúrát vezetek be, és kijelentettem, nincs választási lehetőség, az lesz, amit én akarok. Az én testemről van, ráadásul nincs mit vesztenem.  Szüleim és Desire is rábólintottak, majd megígérték, hogy ott fognak várni, amikor felébredek.

- Jól van, te csak aludj. Kezdj el visszaszámol tíztől.

- Tíz... Kilenc... Nyolc...