Ezt a három srácot ismertem meg először Cash barátai közül. Desire Cash gyerekkori barátja volt, óvodáskoruk óta ismerték egymást. Desire-nek vállig érő barna haja volt, mindig kemény hajpánttal tűzte hátra, hogy ne lógjon kék szemébe, nálam másfél fejjel magasabb volt, Törpillának hívott mióta csak ismerjük egymást. Parker először nem nézett jó szemmel ránk a korkülönbség miatt, és mindig Casht cukkolta azzal, hogy a barátnője egy kislány, de egy idő után megkedveltük egymást. Azt hiszem, az volt az áttörés, mikor tizennégy évesen megsétáltattuk a kutyámat, és egy óriásit estem, mert elrántott. Akkor nevettünk együtt egy jót, majd beszélgetni kezdtünk, végül már nem telt el úgy nap, hogy ne üzengettünk volna egymásnak. Függetlenül attól, hogy mindig Cash barátnőjeként lettem bemutatva abban a társaságban, Parker barátnői mind féltékenyek voltak rám. Ricky volt az, aki a kezdetektől támogatott minket. Ő jelentette Cashnek az alibit, ha velem találkozott titokban. Rickyt egy bulin ismertem meg, egész este azt hallgattam, hogy milyen kicsi vagyok - mind a méretem, mind a korom. Azóta Kicsi Lány vagyok neki. Cash legtöbb barátjától kaptam egy-egy becenevet. Törpilla, Kicsi Lány, Apróság, Gigi, Virsey - a két nevem összemosásából - és még sorolhatnám. Nagyon megszerettem azokat a srácokat.
 - Ha kint megkérdezik az osztályból, hogy mi van veled, mit mondjunk? - kérdezte halkan Jane.
 - Azt, hogy egyedül akarok lenni - feleltem határozottan. Nem akartam a kíváncsi szemek elé kerülni, már így is pletyka tárgya vagyok, az biztos.

  A lányok nem sokáig maradtak, s mikor kimentek, türelmetlenül vártam a fiúkat, ők biztos jártak Cashnél, meg kell mondaniuk, mi van vele.
  Nem is kellett sokat várni, pár perccel később benyitott a három fiú. Mindhárman olyan nyúzottak voltak, hogy egyiket sem láttam még így. Ricky szeme és arca vörös volt, ellenben Desire olyan fehér volt, mint a hó, Parker pedig úgy nézett ki, mint egy összekuporodó kiscica. Vállait leeresztette, háta görbe volt, s alig nézett rám. Ennyire megviselte volna őket a balesetünk?
 - Szia, Pilla - küldött felém egy halovány mosolyt Desire. - Hogy vagy?
 - Rosszul - vontam meg a vállamat, de ettől sajogni kezdett a kulcscsontom, így inkább megpróbáltam mozdulatlan maradni, amennyire tudtam.
 - Gyógyulj meg, Kicsi Lány - ült le az ágyam szélére Ricky, és megfogta a kezemet. - Legalább te maradj meg nekünk - suttogta, de mindannyian jól hallottuk. A fiúk arcán fájdalmas grimasz siklott át. Értetlen arcot vághattam, mert Parker átvette a szót, és fátyolos hangon, könnyekkel a szemében folytatta.
 - Cash... Ő... Már nincs velünk - mondta és megszorította a kezemet. Most komolyan, ezek is azzal jönnek, mint anyám? Már hogy halhatott volna meg Cash? Tegnap még ott beszélgettünk az ágyában! Megígérte, hogy együtt jutunk ki innen!
 - Nem - mondtam halkan, és kihúztam kezemet Parker szorításából. - Az nem lehet. Cash él, ígéretet tett nekem. Mindig betartja, amit ígér - rövid szünet állt be. Senki nem szólt, síri csend telepedett ránk. - Azt mondta, együtt kijutunk innen. Együtt...
  Éreztem, hogy eltörik bennem valami, s hirtelen üressé váltam. Cash... Ő életben van! Életben kell lennie! Muszáj! Légzésem szaporábbá vált, hirtelen összeszorult a tüdőm, s szúrni kezdett. Egyszerűen nem lehet igaz!
 - Gina - nézett a szemembe Parker. Ránéztem, bele azokba a sötét szemeibe, s éreztem, hogy kezdek lenyugodni.

  Pár pillanattal később rá is jöttem, miért lettem egyszeriben ilyen nyugodt. Bal oldalamon, a fiúkkal szemben ott állt Ő.
 - Cash - suttogtam, s szemem sarkából rásandítottam. Hosszú mutatóujját somolygó szája elé téve intett csendre. Nem szóltam semmit, csak fájdamasan Desire kék szemeibe néztem.