Csak ültem - igen, eléggé vicces, hisz mi mást is csinálhattam volna? - és bámultam a kórház játszóterén futkározó, ugráló gyerekeket. Olyan felhőtlen boldogsággal játszottak, mintha semmi bajuk nem lenne, pedig mind, egytől egyig a kórház állandó lakosa volt. Ilyen könnyű volna megfeledkezni a problémákról?
  Nekem nem megy. Ők kiugrottak az ágyukból, gyorsan felöltöztek, lefutottak a lépcsőn és már fel is mászhattak a mászókára, csúszdázhattak. Én mikor felébredtem, szólnom kellett egy nővérnek, aki beküldte először Dr. Tökéletest, aztán Mr. Izomagyat, akit kirendeltek mellém, mert napi háromszor meg kell szenvedtetnem a lábamat... vagyis meg kell tornáztatnom... Aztán az egyik nővérnek segítenie kellett felöltözni, és csak ezek után sikerült eljutnom a liftig, és az udvarra, természetesen a nővér felügyeletével és segítségével. Mert szerintük képtelen vagyok egyszerre az útra figyelni és azt a hülyeséget hajtani... vagy tekerni, vagy tudom is én, mit szokás erre mondani. Haladok, és kész! Azt hiszem, kezdek irigy lenni a tíz éves gyerekekre. Remek.

 - Nem jössz játszani? - Arra eszméltem fel, hogy egy kislány húzogatja a pulcsim ujját. Lenéztem rá - bár nem kellett nagyon erőlködnöm, hisz ültemben majdnem egy magas volt velem. Hosszú, két copfba fogott, barna haja volt és óriási kék szemei. Citromsárga ujjatlant viselt, kék rövidnadrággal. Legszívesebben csak rákiáltottam volna, hogy tűnjön onnan, vagy hogy véletlenül nem a szeme miatt van-e itt, mert nem látja, miben ülök. De aztán rá kellett eszmélnem, hogy ez csak egy tíz év körüli kislány, aki észrevette, hogy szomorúan üldögélek egyedül egy játszótér szélén.
 - Nem, most nem - mondtam végül lágyan, s egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Miért haragudjak erre a kislányra? Ő nem tehet semmiről.
 - Akkor idecsücsülök melléd - mosolygott és lehuppant mellém a padra.
  Elképesztő. Ő az első ember, aki nem sajnálkozva néz rám, vagy vitatkozik rólam az orvossal, mintha ott se lennék, esetleg feszeng, mert nem tudja, mit mondjon nekem. Nem, ő csak mosolyogva leül, mert nem akar egyedül hagyni. Vagy ő nem akar egyedül lenni. Tényleg... Mintha semmi baja nem lenne... Boldog.
  Ezután csak csendben ültünk egymás mellett, és a gyerekeket néztük. Nem tudtam, mit mondjak, de igazából nem is éreztem szükségét, hogy beszéljek. Ha meg ő beszélni akar, akkor beszélni fog. De nem tette. Szemem sarkából láttam, hogy enyhén előre dől, a combjai mellett támaszkodik a padon, s kék szemeit fel-le jártatja nevetgélő kortársain. Talán mégsem olyan boldog? Csak a látszat?... Mint én...
 - Már mindenhol kerestelek! - Egy ijedt nővér toppant mellénk körülbelül húsz perc némaság után, s megrovón új ismerősömre nézett. - Hányszor megbeszéltük, hogy nem tűnhetsz csak úgy el, Rochelle!  - pirított rá, s kézen ragadta.
 - Szia - köszönt el tőlem a kislány halkan - Rochelle. Ismét rámosolyogtam, de ez most inkább együtt érző volt, mint tettetett, intettem neki, s már ott sem volt.
  Szerintem ő volt az első ember, akivel viszonylag jól éreztem magam, mert nem akart tőlem semmit, csak ült mellettem. Erre volt most szükségem, másra nem. Aztán eszembe jutott anyám, aki éjjelente lopódzik be hozzám, nehogy megint leüvöltsem a sminket a fejéről, így mikor azt hiszi, hogy alszom, leül az ágyam mellé, és néz. Persze ettől meg én nem tudtam aludni, de nem szóltam, mert legalább csöndben volt. Talán... Beszélnem kéne vele...?

  Megragadtam a szék kerekeire erősített, hideg fémeket, és elkezdtem azt csinálni, amivel az előző nap második felét elütöttem. Délelőtt nem voltam hajlandó kikelni az ágyból, de aztán rájöttem, hogy sokkal kínosabb úgy mosdóba menni, ha segítenie kell valakinek, így elkezdtem délután kikísérletezni, hogyan tudok közlekedni vele. Este már ott tartottam, hogy azt játszottam, el tudok-e időben spurizni az orvosok elől.

  Miután tíz perc alatt megtettem a játszótértől a kórházig vezető, kétszáz méteres utat, bementem a recepcióhoz, és próbáltam úgy tenni, mintha nem zavarna az, hogy nem látok át a pult felett. Megköszörültem a torkomat, hogy a kedves recepciós lány - hát, igen, maximum öt évvel volt idősebb nálam - észrevegyen. Úgy, ahogy a szabályzat előírja, nagyon illedelmesen megkérdezte, miben segíthet, én pedig megkértem, hogy hívja fel egyetlen édesanyámat, mert mikor vissza akarták adni az értékeimet, nem kértem, így szüleim kapták meg.
  Már csak fél órát kellett várnom, hogy megérkezzen anyám, így próbáltam kitalálni, mit fogok neki mondani. Aztán rájöttem, hogy feleslegesen gondolkozom ezen, mert ha ideér, úgyis feltörnek belőlem az érzelmek, és vagy nekiesek vagy nem, ez majd akkor kialakul. Csak ültem a váróteremben, és bámultam magam elé