Úgy tettem, ahogy Cash mondta, csendben maradtam, láthatóan a fiúk nem vették észre... De akkor ők nem is látják, csak én... Ezt most nem értem.

- Gyógyulj meg, Törpilla - simította meg a hajamat Desire, nyomott egy puszit a homlokomra, s mindhárman felálltak, majd kimentek.

 - Szia, Gina - vigyorgott mellettem Cash, és leült a lábamhoz az ágy közepére. Törökülésben várt, mit szólok hozzá. Először nem tudtam megszólalni, csak bámultam rá, és hallgattam az egész szobát betöltő szívem dobogását, egész testemet kitöltötte a forróság, s a baleset óta először úgy vigyorogtam, mint a vadalma. Szemem végigjártattam rajta, emlékezetembe véstem minden vonását és porcikáját. Az ülés miatt görbe, de a póló alatt egyértelműen izmos hátát, kusza, piszkos szőke haját, cserkészes félmosolyát, amitől minden lány elalélt, de jól tudtam, hogy senki nem kaphatja meg, csak én, s nagy, erős kezeit, amik fizikai munkától kérgesek voltak már.
 - Most úgy megölelnélek - nevettem fel hisztérikusan. Felállt, majd mellém ült, és szorosan magához húzott. Ott volt, tényleg éreztem. A puha, meleg bőrét, a leheletét a hajamba, ahogy állát a fejem búbjára támasztotta és a körém fonódó, erős karjait régi ismerősként köszöntöttem, amiről egy borzalmas pillanatig azt hittem, soha többé nem érzem. Mikor elengedett, muszáj volt megkérdeznem azt az egy dolgot, ami miatt lehet, hogy szertefoszlik minden jó. - Cash... Hogy lehetsz itt? Desire-ék azt mondták... - Nem tudtam kimondani azt az egy szót.
- Most itt vagyok, nem? - Bólintottam. - Mi számít még ezen kívül?
- Semmi - vágtam rá gondolkodás nélkül, mosolyogva.
- Soha nem hagylak el - suttogta, majd lehajolt, és megcsókolt. - Együtt kijutunk innen, hisz megígértem.
Azután nem beszéltünk, csak feküdtünk egymás mellett csendben, s élveztük egymás jelenlétét.

Dél körül benyitott egy nővér az ebéddel, amitől legszívesebben megkérdeztem volna, hogyan meri magát ebédnek nevezni, mert valami förtelmesen nézett ki, csak hogy a szagáról már ne is beszéljünk. Letette a mellettem lévő szekrény tetejére, és a lelkemre kötötte, hogy egyem meg. Persze bólogattam, hogy megeszem, de eszem ágában sem volt. Ugyan már, ezt? Hova gondol...?

Cash közelebb merészkedett a tányérhoz, felvont szemöldökkel méregette, s óvatosan megszagolta.
- Ahh, ezt meg ne edd, Gina - fintorgott rám.
- Na, mi van, tán nem tejberizst hoztak? - nevettem fel. Egyikünk sem szerette, de az volt köztünk a különbség, hogyha Cash valami olyat érzett, ami nem tetszett neki, nem bírt parancsolni arcvonásainak. Olyan grimaszokat tudott vágni, hogy fél órát is képes voltam nevetni rajta. Talán ez az egyik plusz képesség, ami miatt felvették az egyetemre, mert a siket embereknél elengedhetetlen a profi mimika.
- Fúj, méghozzá extra nagy adagot - borzongott meg, és gyorsan az ágy túlsó felére ment, hogy minél távolabb legyen az ételtől. Én pedig csak nevettem rajta teli szájjal. Úgy viselkedett, mintha a tejberizs ártani akarna neki, szinte menekült előle.

  A tejberizst érintetlenül hagytuk - illetve én, mivel nekem hozták,de Cash-sel mindig beleeszünk egymás kajájába. Három óra tájékában visszajött a nővér, majd fejcsóválva elvitte a teli tányért, mi meg csak nevettünk azon, milyen fejet vágott. Mintha az anyám lett volna.
  Nem sokkal később kopogtak, s egy pillanat múlva belépett az az orvos, aki nemrég volt kedves és elsorolta nekem sérüléseimet. Magas volt fekete hajjal és kék szemmel, s ahogy megláttam rögtön az jutott eszembe, milyen filmbe illő is ez a pasas. Helyes, okos, kedves - ilyen nincs is.
 - Jobban érzi magát, Mis Ramsey? Hallom nem ette meg az ebédet - cseverészett, miközben lejegyzett néhány adatot a mellettem pittyogó gépekről.
 - Nem szeretjük a tejberizst. - Ha nem fájt volna a kulcscsontom, még a vállamat is vonogatni kezdem.
 - Szeretjük? - hangsúlyozta a többesszámot. A francba. Elszóltam magamat. Ha Desire-ék nem látták, doktor Tökéletes sem láthatja. Szívem hevesebben kezdett dobogni - ez elég kínos volt tekintve, hogy egy gép pont azt pittyegte, milyen gyorsan ver -, bordáim szúrása jelezte, hogy mellkasom nagyot emelkedett és süllyedt, s ijedten a mellettem ülő Cash-re pillantottam, ő mit szól a kialakult helyzethez. A probléma csak az volt, hogy ő is pont olyan tanácstalanul nézett rám, mint én őrá.
 - Nyelvbotlás - szipogtam egyet, s próbáltam nem ránézni.

- Mis Ramsey, ki van itt még magán és rajtam kívül a szobában?