Kinyitottam a szememet, s nagyokat pislogtam a fehér plafonra. Először felkönyököltem, majd felültem, s lábaimat magam után húzva az ágy fejrészéhez kucorodtam, nagyot sóhajtva hátradőltem, hátamat a hűvös falnak támasztottam, s behunytam a szemem. Elszúrtam. A FRANCBA! Lett volna esélyem kijutni erről az istenverte helyről, Cash is velem lett volna, de nem. Nekem muszáj volt elszúrnom mindent megint. Mint mindig.
  De Cash annyira felidegesített, hogy nem bírtam türtőztetni magamat, legszívesebben felképeltem volna! Ilyen sem volt még. De, hogy mer engem hibáztatni? Értem én, hogy ő csak tanácsot adott, én mondtam ki a szavakat, de akkor se hibáztasson... Nem csak én szúrtam el.

 - Igazad van, sajnálom - jelent meg mellettem hirtelen Cash, és megsimította a lábamat. Tekintete bűnbánó volt, őszinte részvét csillogott szemeiben. - Ne haragudj - nézett fel rám, egyenesen a szemembe. Egyszerűen képtelen voltam haragudni rá.

 - Semmi gond - Előre dőltem, és megsimogattam a lábamon nyugvó kezét. - Nem akarok harcolni veled.
 - Én sem. Nem kell, hogy még ez is probléma legyen. Most erősnek kell lenned - biztatott keserű mosollyal.
 - Mit tudsz? - húztam fel a szemöldökömet, fejemet egy kicsit félre döntöttem.
 - Erősnek kell maradnod, szedd össze magad.
  Ahogy befejezte a mondatot, időm sem volt megkérdezni, mire gondol, ugyanis kivágódott a szobám ajtaja, és Dr. Tökéletes száguldott be rajta. Már sokkal inkább volt határozott, mint kedves, nem finomkodott. Rám se pillantva, egy szó nélkül olvasott le mindenféle adatott a mellettem és mögöttem zümmögő gépekről, majd egy hirtelen, erős mozdulattal maga alá rántotta a széket, és leülve kék szemeit rám szegezte.
 - Fel nem foghatom, Mis Ramsey, hogy a "Maradjon nyugton, mert megrepedt a gerince!" felszólító mondatnak melyik részét nem értette?! Tájékoztatnom kell Önt, ahogy már családjával is megtettem, ha nem vigyáz, maradandó sérülései lehetnek. - Határozottan mérges volt rám, amiért nem hallgattam rá.
 - Ez alatt mit ért? - kérdeztem, és nehézkes felülésemre gondoltam. Nem... Nem lehet...
 - Az egyik vertebra thoracica deformációt mutatott a röntgenen, így nagy az esély rá, hogy...
 - Na, várjon csak... A kicsoda mit csinált a hol? - Fáradtan nézett rám, amit nem csodálok, de velem nem UFO nyelven beszéljen. - Érthetően, ha lehet...
 - Elmozdult az egyik hátcsigolyája -azt tudja, micsoda, ugye? Csak tanulta biológiából. Ebből kifolyólag, ha nem vigyáz magára, acroparalysis léphet fel...
 - Mi van? - szóltam rá.
 - Végtagbénulás!

  Nem tudtam, mit mondjak. Lehet, hogy... "Lábaimat magam után húzva"... Nem igaz, nem igaz, NEM IGAZ!! Az orvossal nem törődve rántottam le magamról a takarót, ami így rajta landolt. Egyenesen hófehér, egyenesen heverő, mozdulatlan lábaimra néztem. Bámultam. Nagy levegőt vettem, pulzusom a plafont verdeste, és egész testemben remegtem. Agyam utasításba adta lábaimnak, hogy mozduljanak meg.

Semmi.
Gyerünk, menni fog ez.
Sikerülni fog.
GYERÜNK MÁR!
MOZDULJ MEG, TE SZERENCSÉTLEN!!
GYERÜNK!!!
Semmi...

  Arcom minden egyes izmát megmozgattam, annyira koncentráltam, még a vállamat is tekergetni kezdtem a törzsemmel együtt, de semmi hatása nem volt. A lábam mozdulatlanul hevert ugyanott, ahol a paplan felrántása előtt.

GYERÜNK MÁR, NE LEGYÉL ILYEN SZÁNALMAS! EZ CSAK EGY LÁB! EZ A TE LÁBAD, TE IRÁNYÍTOD!
MOZDULJ!!