Meg is érkezett nemsokára. Lihegett, haja össze-vissza állt, látszott rajta, mennyire sietett. Ha jobban meggondolom, én is sietnék, ha a gyerekem hívna, miután összevesztünk, és azt hittem, soha többé nem fog beszélni velem. Odafutott elém, letérdelt, és az arcomba nézett aggódva.
 - Mi a baj, jól vagy? - Persze, hogy a legrosszabbat feltételezi elsőnek, az én csupa szív, pesszimista anyám.
 - Menjünk be a szobámba - mondtam. Hangom alig volt több suttogásnál. Anyám hirtelen nem tudta, mit tegyen, de szemem sarkából láttam, hogy segíteni szeretne, és már nyúlt a szék után, hogy toljon, de gyorsan rászóltam. - Ne! Megoldom!
  Lassan, de végül eljutottunk a szobáig. Igyekeztem gyorsan hajtani magam, mert nagyon idegesített, hogy nem akart bunkó lenni, és ott toporgott a sarkamban, nem akart megelőzni. Végül elértünk a célig, majdnem kiestem a székből, de végül sikeresen kinyitottam az ajtót, és begurultam. Bent egy háromperces bemutatót tartottam arról, hogyan kell kimászni abból a förmedvényből, majd pihegve megpihentem az ágyon. Anya leült arra a székre, amelyiken Dr. Tökéletes szokott helyet foglalni egyre barátságosabb beszélgetéseink közben.
 - Nincs semmi bajom - mondtam, majd talán egy kicsit hisztérikusan felnevettem. - Mármint leszámítva azt, ami... történt... - pillantottam mozdulatlanul lógó lábaimra. - Csak... Csak azért hívtalak, mert... Beszélni akartam veled - vettem egy mély levegőt. - Bocsánatot szeretnék kérni, amiért ellöktelek magamtól, de meg kell értened, anya, hogy egyedül kell túl lennem ezen. Idegesít az orvos, a nővér, a tornász, a kintről beszűrődő zajok, a csend, a gépek csipogása, minden! Nem téged nem akartalak látni, hanem... Senkit. Elegem volt a saját tehetetlenségemből, a szó szerinti bénaságomból. Most is elegem van - tettem hozzá suttogva. Anyám némán nézett rám, láttam rajta, hogy próbál megérteni, de egyszerűen nem tud. Talán csak a tehetetlenséget, de azt a másik dolgot... A bénaságot nem. Azt senki nem értheti. Mert nem tudják, mit élek át, miről kell lemondanom.
 - Én nem vagyok a helyzetedben, drágám - Mintha olvasott volna a fejembe. - Nem tudom, mi kell neked most, ezért vagy még itt. Az orvosok tudják, a tornász tudja, de én nem. Hidd el, segítenék - Könnyezni kezdett. - Virginia, figyelj rám - dőlt előre, és megfogta az egyik kezemet. - Ha bármire szükséged van - legyen az bármi, komolyan! - mondd el, és megkapod. Azt szeretném, ha a körülményekhez képest a legjobban éreznéd magad. Érted? - Szóval, anyám az anyagiakkal járul hozzá. Minden világos. Dr. Tökéletes a egészségemért felel, Mr. Izomagy a lábamért, anyám meg az állítólagos boldogságomért. Remek. De nem akartam megint összeveszni vele.
 - Értem - Csak ennyit mondtam.

 - Eljött a te időd, Gina - hallottam meg magam mögül Casht. Na, már kezdtem hiányolni. Kicsit összerezzentem, de nem néztem hátra. - Kérhetsz akármit. Tudod jól, hogy megveszi neked! Akár azt is mondhatod, hogy egy saját kocsit kérsz, mert jobban éreznéd magad, mert normálisnak éreznéd magad - hallottam hangján, hogy gúnyosan mosolyog. A kapzsiság olyan jól kivehető volt hangjából, mintha a levegőbe írta volna valaki. - De, ha nem kérsz autót, kérhetsz egy új házat is a könnyebb közlekedés miatt. Vagy akár egy egész házátalakítást is parancsba adhatsz. - Olyan érzésem támadt, mintha a pénzéhes főgonosz kilépett volna a filmből, és most engem próbálna átállítani az ő oldalára. És én nem ellenkeztem. Csak ültem és figyeltem rá. Valamilyen szinten igaza volt, de egy kis hang ott mocorgott bennem, és azt mondta, ez nem helyes. - Mondhatod, hogy magántanárt akarsz, mert nem tudnál boldogulni a normális gimnáziumokban. De átalakíthatod a szekrényedet is, ha nem nagyban gondolkozunk - Időközben megkerült, s már anyám mellett állt. Felnéztem rá. Ki vagy? Arcán olyan mosoly terült szét, mintha a smink nélküli Joker állna előttem, szeme izgatottan csillogott, már csak az hiányzott, hogy a kezét dörzsölje.
 - Komolyan, kincsem - szólalt meg anyám. - Mit szeretnél? - könyörgőn nézett rám. Csak ez maradt neki: a pénz. Máshogy nem segíthetett. Legalábbis szerinte. És egy részem átállt a gonosz-Cash mellé.
 - Egy kutyát - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott, hogy régóta vágyom rá.
 - Egy kutyát? - Anya és Cash egyszerre kérdeztek vissza elképedten, bár barátom arcára jobban kiült a döbbenet.

 - Igen - bólintottam határozottan. Biztos ezt szeretném! - V... Vagyis... A kutya egy társ lenne, aki segít. Nem feltétlenül abban, hogy felvegyem a cipőmet, mert arra nem lenne képes, de szerintem egy kutya nagyon jó hallgatóság, jó neveléssel hűséges társ is, és benne nem tudok csalódni. Soha - fejeztem be. Félve néztem fel, hogy mit szólnak az ötlethez.

 - Kikérlek holnap Dr. Wish-től, és megnézzük a kicsikéket, jó lesz? - Elképesztően örült neki, hogy tudott segíteni.
 - Komolyan, Gina? - Cash egy kicsit felkapta a vizet, úgy érzem. - Bármit kérhetnél a világon, és te egy kutyát akarsz? Remélem, holnap valami értelmes dögöt választasz.
  Cash mindig dögnek hívta a kutyákat, amolyan "most halálra dögönyözlek, olyan aranyos vagy" stílusban mondta mindig. Ezt is imádtam benne. Holnap meg végre lesz egy kutyám.