Tizenegy órára sikerült felöltöznöm - röpke fél óra alatt erőszakoltam magamra a nadrágomat - ugyanis ekkorra beszéltük meg anyámmal, hogy indulunk. Egy fekete farmer volt rajtam, a barna bakancsom, egy igen gyűrött, kék ujjatlan, ami eléggé megszenvedte az öltözésnek csúfolt műveletet, már épp tornásztam volna a kilincsért, hogy kinyissam az ajtót, mikor valaki megtette helyettem. Desire rontott rám oly hevesen.
 - Szevasz, Törpilla - próbált lazának tűnni, de láttam rajta, hogy még nem szokta meg a helyzetet. Nyugi, Desire, én sem.
 - Hali, mit keresel itt? - Örültem neki, hogy látom, de hogyhogy pont most?
 - Oh - döbbent meg, és kínjában megvakarta tarkóját összeborzolva ezzel haját. - Anyud nem mondta? Nem ngedte el a főnöke, és én ugrom be helyette...
  Tudhattam volna, mindig ez van: valamit megígér, aztán valaki mást küld maga helyett. Mindegy. Hozzászoktam...

  Desire a fekete Jaguar XF-jével jött, ami nem volt hátrány, ha azt nézzük, be kellett raknia az anyósülésre, a széket pedig tizenöt perces hadakozás után betuszkolta a hátsóülésre. Az út némán telt, rádiót hallgattunk, s az elsuhanó tájat figyeltem, miközben próbáltam elnyomni magamban a félelmet és a hányingert, amit az emlékek feltörése okozott.
  Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor tizenkettő előtt pár perccel, Desire leállította a motort, és gyorsan megkerülve az autót - akit valamiért Gyilkosnak nevezett el... - kivette először a széket, káromkodott egyet, mikor észrevette, hogy össze lehetett volna csukni, hogy könnyebben beférjen, majd az én ajtómhoz lépett.
  A göröngyös útra való tekintettel megengedtem barátomnak, hogy toljon, bár eléggé rossz érzés volt. Egy Semmi-közepei kis telepre érkeztünk, ahol kerítésekkel elválasztott kennelekben kutyák rohangáltak, ugráltak és ugattak, mintha csak tudták volna, produkálniuk kell magukat, hogy észrevegye őket az ember. Az egyik nagyobb kennelből, vagy tizenöt kutya közül sietett elénk egy fiatal férfi egyenpólóban és hatalmas álmosollyal az arcán.
 - Sziasztok - mosolygott ránk. - Miben segíthetek?
 - Nos - kezdte Desire, én pedig türelmesen figyeltem a két férfi párbeszédét. - A hölgynek keresünk kutyát - mosolygott rám. Micsoda szavak.
 - Hát - húzta el a száját a srác, és éreztem, egy olyan irányba terelődött a beszéd, amerre remélte, soha nem fog. - Az igazság az, hogy nálunk nincsenek olyan kutyák, akik segíthetnek egy...
 - Nem, nem - vágtam a szavában. - Egy teljesen átlagos kutyát szeretnék, aki nem azért van, mert segítségre van szükségem.
  A srác bizonytalanul bólintott, majd elkezdett körbevezetni minket, s most már nem hagytam magam tolni. Sorra néztük meg a kutyákat. Rengeteg aranyos volt, de azért számításba kellett vennem, hogy egy hiperaktív kutyát nem vihetek el, mert az egyikünknek sem lesz jó, de kis bokablökit sem akartam.

  Végül az egyik egyszemélyes kennelben láttam meg Őt. Rövid, fekete szőrén megcsillant a nap, nagy szemeivel felénk nézett, mintha csak azt kérdezte volna: Van itt valaki? Amíg nem vett észre minket, csak feküdt, égnek meredő füleit forgatta, de nem mozdult. Odagurultam a rácshoz, kezem bedugtam.
 - Szia - mosolyogtam. Mikor odabotorkált, nekiment a kezemnek, majd megszagolta, s nyalogatni kezdte. - Szia - halkan felkuncogtam, s eközben fél füllel hallgattam a mögöttem folyó beszélgetést.
 - Nem biztos, hogy őt kéne választania - mondta a telepes Desire-nek.
 - Miért?
 - Még csak hat hónapos, de már háromszor visszahozták, mert nem tudták elviselni, hogy mindennek nekimegy, leesik a lépcsőn, mert vak.
  Döbbenten néztem a kis dán dog kölyökre. Szemei közepén nagy, fehér folt csillogott, s én rögtön a szívembe fogadtam.