Már az ajtó előtt álltam. Nem tudtam hogy legyek képes csöngetni. Épp felbátorodtam volna mikor kinyílt az ajtó. Egy vigyorgó fiatal hölgy jött ki és ölelt meg. Meg se tudtam mozdulni annyira szorított.

-Sziaaaaaaaa!! Saraaaah!!!

-Jónapot!

-Ne merészelj magázni!!-nevetett.

-Bocsánat, akkor szia Rose!

-Gyere be.-hívott be.

-Köszönöm.-mentem be és dobtam le a táskám és vettem volna le a cipőmet de Rose megállított.

-Hagyjad csak. Még ráér. Gyere inkább hadd mutassam be neked James-t.-erre előlépett egy 30-as pasi aki valahonnan ismerős volt.

-Szia Sarah!

-Hello.-rögtön magához húzott és megölelt. Mindenki ennyire ölelgetős? Mikor abbahagyta így szólt:

-Érdekel a szobád?-izgatottabb volt, mint én.

-Persze.-erre megfogta a karom és az emeletre rángatott. Majd behúzott egy hatalmas fekete-fehér szobába. Ott volt egy hatalmas franciaágy és egy íróasztal. Meg egy hatalmas fehér szekrény ami tele volt tükörrel. Meg se tudtam szólalni annyira tetszett.

-Na? Tetszik?-nem tudtam felelni csak bólogattam. Lehuppantam az ágyra és elfeküdtem.

-Ez csodálatos. Hogy köszönhetném meg?

-Azzal ha velünk maradsz.-mondták egyszerre.

-Lemegyek a cuccomért és kipakolok ha nem baj.

-Nem kell, felhozom-ajánlotta fel James és már szedte a lépcsőfokokat.

-Tényleg tetszik?

-Mindig is egy ilyen szobáról álmodtam. És még, hogy a falak tele vannak a rajzaimmal.

-Te rajzolsz? Nem is tudtam.

-Vannak dolgok amiket senki se tud rólam.

-Megmutatod őket?

-Amint felérkeznek.-kuncogtam. Erre már meg is érkezett James a cuccaimmal.-Odaadod a kék dobozt?-néztem James-re.

-Tessék.

-Köszönöm-elővettem pár képem és Rose ki is vette a kezemből mindet.

-Ezek csodálatosak. Hogy volt időd ezekre, a tanulásra, a munkára és még, hogy édesanyáddal foglalkozz?

-Mindig suli közben folyamatosan csak rajzolok. Tanulni meg csak vasárnap és egy hétre előre tanulok. A munka az meg munka. Nem csinálok még semmi csak tanulgatok. Még csak most vettek fel. Minden hétköznap fél 4-től van a munkaidőm.

-Hogy tudod ezt csinálni már 3 éve?-felváltva kérdezgettek.

-Beletanultam. De ne legyen erről szó. Már túl sok embernek meséltem el és a végén sírni fogok-nevettem-Bocs de már 4 éve nem ettem normálisan, van valami?

-Persze kicsim. Van húsleves magyaros módra és Bolognai Spaghetti olaszos módra. Jó lesz?

-Még életemben nem kóstoltam, de most minden álmom az, hogy tésztát tömjek a számba.-nevettem hangosabban.

-Akkor menjünk le és már ehetünk is.-mutatott kifele Rose.

-Oksi.-mosolyogtam és lecammogtam a lépcsőn. Majd leültem a megterített asztalhoz. Ez a ház nem csak kívülről kastély hanem belülről is. Olyan álomszerű ez az egész. Már most megtudnám szokni. De lehet csak azért, mert még most jöttem. 

1 perccel később Rose jött egy csomó kajával. Majd lerakta az asztalra és leült mellém. Majd James is leült közénk. Majd, mint az egyik DC filmben úgy mondta Rose:

-Hadd lássam a kezeket!-erre az asztal közepére nyúlt és erősködően nézett ránk. Erre mind a ketten benyúltunk és elkezdte a monológját Rose:

-Köszönöm a mai napot, köszönöm az új lányomat és köszönöm, hogy együtt lehetünk. Egészségetekre!

-Viszont.-erre már tömtem is magamba a levest. Úgy ettem, mint még soha. 

-Ízlik?-nevettek.

-Mennyei. Köszönöm.-kezdett ciki lenni a helyzet. Miután végeztünk az ebéddel felmentem az új szobámba és kipakoltam a cuccaimat. Mikor a ruhákat akartam berakni és kinyitottam a szekrényt megpillantottam a fekete ruhákkal teli részeket. Kivettem párat és megnéztem, mindegyik egytől egyig csodálatosak voltak. Párat fel is próbáltam a méret miatt. Mikor épp gyönyörködtem a ruhákban bejött Rose:

-Tetszenek?

-Imádom mindet.

-Remélem jók a méretek, mert nem közölték velünk milyen kéne.

-Amit eddig felpróbáltam, mindegyik tökéletes. Már most itt akarok maradni veletek. Ti igazi szülők vagytok, nem olyan, mint az anyám.-öleltem meg.

-Köszönöm, hogy ezt mondod.-ölelt vissza.

-Anyám utoljára akkor vett nekem ruhát amikor 10 voltam. A mostaniak a túrkálóból vannak.-nevettem.

-Megnézted már az íróasztal fiókjait?-engedt el.

-Még nem. Mit raktatok bele?-vágtam már olyan fejet, hogy már hinni se tudtam az egészben.

-Nézd meg!-erre odasétáltam és kinyitottam az egyik fiókot. Tele volt füzetekkel és íróeszközökkel. Eddig ha jegyzeteltem valamit akkor azt mindig a rajz füzetembe egy üres oldalra, de most lesz minden tantárgya egy füzetem.

-Köszönöm. Már most annyi mindent tettetek értem, mint még senki soha.-sírtam el magam.

-Ne sírj!-állt fel és ölelt meg újból.

-Én csak örülök. Hogyan tudnám ezt mind megköszönni? És ne azt mond, hogy itt legyek veletek, mert az nem elég ezt mind megköszönni. Nem kellett volna.

-De kellett. Azt akartuk, hogy teljes életet élhess és arra kényszerülni, hogy 12 éves korodtól kezdve dolgozz azért, hogy ehess pár falatot.

-Most magad előtt látod a világ leghálásabb gyerekét.-sírtam a vállán.

-Sajnos tévedsz.-engedett el-Én voltam még a leghálásabb gyerek. Engem elhagytak a szüleim és a nevelőszüleim ebbe a házba hoztak és enyém volt még ez a szoba. Engem hasonló dolgokkal halmoztak el, még többel is, de én őket utáltam. Nem tudtam elfogadni, hogy a szüleim elhagytak és rajtuk vezettem le az idegességemet.

-Hány éves voltál amikor elhagytak?

-8, és 14 voltam a mikor egy család befogadott. Addig nem kellettem senkinek.

-És James is ilyen sorsú volt?

-Az apja elhagyta az anyját amikor ő még terhes volt. Aztán anyukája belehalt a szülésbe. Még csecsemőként fogadták örökbe. 18 volt amikor a szülei elmondták neki.

-Ezért segítetek ilyen gyerekeken?

-Igen. És el se hinnéd, de pont ugyanolyan voltam, mint most te. Csak feketében jártam, nem igazán beszéltem senkivel. És én eléggé lázadó gyerek voltam, erőszakos és grafitiket rajzoltam a falakra. Folyton megszöktem az árvaházból és a tetőn gondolkodtam mi az élet értelme. De sose találtam meg amíg fel nem fogtam, hogy van választásom. Jó ember leszek vagy inkább más emberek életét tegyem tönkre.

-És ezek szerint a jó utat választottad.-öleltem meg újból. Már is az anyámnak éreztem.

-Hagyjuk az érzelgést. Mesélj van fiú a levegőben?-feküdt le az ágyamra és vágott kiváncsiskodó fejet.

-Igazából nem tetszik, csak egyedül ő szólt hozzám először az osztályból. Csak az volt, hogy volt a Mikulás húzás és ő húzott engem. Kaptam tőle egy csomó rajz cuccot és gondoltam meghálálom azzal, hogy lerajzolom őt. Oda is adtam neki, de kicsit cikin jött ki, mert ott volt vele a haverja és szerintem szakadt belül a röhögéstől.

-És menő a srác?

-Így a ranglistát figyelve népszerűségbe ő nem sokkal van fölöttem. Én meg utolsó vagyok, mert még a nevemet se tudják. Én meg csak az igazán nagy menők nevét tudom. Például egy hétig Patrick-nek hívtam azt a srácot, pedig Peter-nek hívják-nevettünk.

-Ha bírsz valakit nem számít a népszerűség.

-Nem is bírom. Csak ő szólt hozzám először.-védtem magam.

-És vannak barátaid? Mármint így osztályon belül.

-Nincs senki. Mindenki szerint egy újabb depressziós ribanc vagyok.

-Na. Ha megismernének nem így gondolnák. Igaz még csak ma ismertelek meg de már is olyan mintha egész eddig itt lettél volna velünk. És ha már kikérdezlek. Sportolsz?

-Hát csak sétálok suliba minden nap, meg futok munkába ha úgy van.

-És mikor van úgy?

-Mindig. Pont úgy végzek mindig, hogy nem érek oda.

-Most már nem kell sietned. Majd elviszünk.

-De aranyosak vagytok, köszönöm.-húztam magamhoz.

-Mára elég lesz a "köszönöm" szóból. Mióta rajzolsz?-folytatta a kikérdezést.

-Amióta ceruzát adtak a kezembe.

-Nem akarok tolakodó lenni de vannak régi képeid? És meg is mutatod?

-Persze. Neked szivesen.-vettem elő a másik dobozt. Majd elővettem azt a képet amit még a telefonomon mutattam Adam-nek. (A zsarunak).

-Mikori?-mosolygott.

-6 évvel ezelőtt készült. Még apa halála előtt. Még anya depressziója előtt.

-Van apukádról?

-Nincs, mindig ő fotózott. Nem szeretett rajta lenni a képeken csak fotózni. Mindig engem meg anyát fotózta. Azt mondta csak a szép dolgokat fotózza. Én mindig azt mondtam ez nem igaz. Sosem tartottam magam szépnek. És a képeket beküldte fotóversenyekre. Mindig megnyerte, az elejétől kezdve. Még a ház falaira is kitette a képeket. Anyával nagyon büszkék voltunk rá.

-És bocsánat ha érzékeny téma, de miben hunyt el édesapád?

-Egy téli napon történt. Én otthon rajzoltam és apukám meglátta min ügyködök és azt mondta hoz még eszközt hozzá. Beült a kocsiba és már sötétedett. A házunktól messze volt a papírírószer. És a sötétben a másik autónak nem volt bekapcsolva a lámpája és apukám nem vette észre. Mikor feltűnt neki megijedt és elcsúszott a jeges úton. Neki a másik autónak. A másik sofőr kómába került, de apukám meghalt. Az az ember állítólag a mai napig bánja, hogy nem vitte el szerelőhöz az autóját.-elkezdtem sírni-bocsánat csak még senkinek se meséltem.

-Semmi baj. Köszönöm, hogy megosztottad velem.

-Régen beszélgettem így valakivel. Olyan 5 éve.

-Mindenkinek kell egy kis lelkizés.-fogta meg a kezem.

-Na én most kipakolok. Mert még mindig nem végeztem. A rajzaimat felragaszthatom a szekrényre?

-A te szobád. Azt csinálsz amit akarsz.-mosolygott.

-Kösziiiiiii. Segítesz kirakni őket?

-Persze-erre felállt és kivett egy képet a dobozból, majd fogott egy celluxot és felragasztotta a szekrény ajtajára. Majd így haladtunk és már csak a rajzos cuccaimat kellett elpakolni. Meg a sulis cuccokat elintézni.-Most mennem kell dolgozni. Megleszel egyedül?

-Persze. Mindjárt végzek utána meg felfedezem a házat ha nem baj.

-Dehogy baj. Csak abba a szobába nem menj be ahová ki van írva, hogy iroda. Most ott dolgozik James. És ha megzavarják, bárki is teszik leüvölti a fejét. Majd kijön ha végzett, és bármit kérhetsz tőle. Akkor szia.

-Szia Rose!-neki is álltam a pakolásnak. Majd amikor végeztem visszatértem a ruhásszekrényhez. Megnéztem még az Összehajtogatott darabokat majd kinyitottam az akasztós részt, és ott volt egy virágos sárga szoknya. Legutoljára ilyet anyámon láttam a 10. szülinapomon. Eldöntöttem, hogy abba megyek majd hétfőn.

Majd letettem a ruhát és mentem felfedezni a házat...........