Kilöktem az ajtón és rácsaptam. Ez most nem sikerült felfognom. Peter=Pókember? Ez mindent megmagyarázna, de akkor is, ez lehetetlen. Visszaültem az ágyamra és idegesen néztem magam elé. Majd elnyomott az álom. 

Arra keltem, hogy Rose rázogat.

-Sarah! Mindjárt éjfél. Le ne maradj!

-Jól van már fent vagyok.-keltem fel az ágyról.

-Gyere le! Most fogunk koccintani.

-Mondom megyek csak hagyj egy picit.-rendbe szedtem magam kicsit majd lementem. Még ott volt Peter és Stark. Hirtelen Rose egy pohár pezsgőt nyomott a kezembe.-De én nem iszok alkoholt.

-Nyugi, a 18 év alattiaknak alkohol menteset adtunk.-kacsintott egyet. Most nem tudom komolyan vegyem-e. Bólintottam egyet. Hallottam a többiek üvöltését:

-10...9...8-majd közeledett felém Peter.-7...6....5...4

-Miért jössz ide?-néztem rá idegesen. Majd:

-2...1.-erre Peter hozzám hajolt és megcsókolt. Mint mondtam még, nem tudok ellenállni. Visszacsókoltam. Majd mikor felébredtem az elcsábításából, ellöktem magamtól. 

-Te meg mit művelsz?

-Azt amit mindketten akartunk csak te nem vallottad be magadnak.-üvöltött velem. Nem tudtam erre mit mondani, csak otthagytam. Felmentem a szobámba.

-Miért? Miért? Miért?-kérdezgettem magamtól a nyilvánvaló dolgot.-Miért? Rajzolok valamit hátha le tudok nyugodni.-mondtam magamnak, mint a dilisek. Leültem az asztalomhoz és elővettem egy papírt. Gyorsan firkálni kezdtem valamit, El se hinnétek mi jött ki belőle. Egy pók. Mindenre számítottam csak erre nem. Inkább lefeküdtem aludni hátha elfelejtem ezt az egészet.

És nagy szerencsémre ezzel álmodtam. Újra éltem az első, a második és a harmadik csókunkat. Mindig idegességet vagy éppen pillangókat éreztem a hasamban.

....

Kopogásra keltem. De kivételesen nem az ajtón hanem az ablakon. Felálltam az ágyból és odamentem az ablakhoz ahol persze drága Pókember várt vagyis Peter.

-Menj el!-ordítottam az ablakba.

-Nem fogok. Nyisd ki az ablakot!

-Nem. Ott maradhatsz egész nap, de Stark nem fog neki örülni.-húztam be a függönyt. Felöltöztem, majd rendbe szedtem a fejem. Elhúztam a függönyt, hogy lássam ott van-e még. Persze ott volt.

-Kérlek Sarah! Engedj be!

-Mondtam, ott maradhatsz egész nap. Nem engedlek be.

Hátat fordítottam és lementem enni.

-Rose! James!-nem kaptam választ. Bementem a konyhába, találtam yoghurtot és meg is ettem. Visszamentem a szobámba és leültem az asztalomhoz és rajzoltam. Tippeljetek mi jött ki belőle? Megvárom:

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy portré Peterről. Mire is számíthattam volna. A kezem a saját életét éli.

-Látod ez is egy jel.-kiabált kintről. Már nem tudtam mit teszek, csak odamentem az ablakhoz és kinyitottam.

-Mi az ami annyira fontos, hogy ennyire felcsesszem magam? És ha már tudom a drága kis titkod szedd le azt a kicseszett maszkot, mert már kurvára idegesít!

-Bemehetek?-szedte le fejéről a maszkot.

-Gyere! És gyorsan mondjad!

-Amióta kiderült, hogy téged húztalak a Karácsonyi ajándékozásnál, azóta figyellek. Figyeltem, hogy mit csinálsz, milyen az életed. Ne nézz idióta fasznak, de követtelek is. És édesanyád ügyében segíteni volt a legjobb érzés. Mert láttam rajtad mennyire örülsz. Majd az első randin te voltál a nyomulós, nem én.

-Te vittél fel az óriás kerékre. És tudtad, hogy rettegek. Meg amikor felvittél a háztetőre, ott is féltem. Neked teljesen jól jött a magasságtól való félelmem.

-Úgy hívják tériszony. És nem az volt a célom, hogy ezért szeress. Csak megakartam mutatni, hogy én mit szeretek. Én a magasat szeretem, és a kilátást. Azt hittem tetszeni fog. És te is azt mondtad, hogy gyönyörű és még le is rajzoltad.

-Ezt nem tagadom.-leültem az ágyamra.-De minek kellett hazudnod nekem a hálóvetőről? Megértem, hogy nem fedheted fel magadat, de akkor is. Legalább nem jöttél volna utánam Pókemberként. Meg úgy is hazudtál. Minek menekültél el folyton? Miért nem mondtál valamit? 

-Szerettelek volna látni, beszélgetni veled. De közben titokban kellett tartanom magam előtted. Amikor megcsókoltalak Pókemberként a tetőn akkor akartam elmondani az igazat, de te nem kérted a vallomásom. És nagyon szépen köszönöm, hogy beavattál az életedbe, már mint Pókembert, de nekem miért nem mondtad el? És miért nem mondtad meg, hogy "nyomulós" vagyok? És nem vagyok az.

-Köszönöm az első randit, de azután már akartad a másodikat és én nem értem rá.

-De amikor Rose-zal fagyiztál akkor nem dolgoztál.

-James felhívta a munkahelyem és felmondott helyettem a tudtom nélkül. És...

-Miért nem hívtál fel vagy mondtad el személyesen?

-Nem tudom. Nem álltam készen már is egy második randira. És amióta elhívtál második randira azóta nem hívtál egy hétig vagy már nem is tudom mennyi idő volt az. Nem foglalkoztál velem onnantól. 

-Bocsánat. Volt egy ügyem Stark-kal.

-És suliba? Ott nem akartál volna beszélni velem?

-Azt hittem mérges vagy rám és nem mertem odamenni.

-És miért Pókemberként jöttél el a tetőre?

-Velem üvöltöztél volna, pont így ahogy most. Pókemberrel meg jóba volttál. Nem csinálhatnánk azt, hogy ezt mind elfelejtjük?

-Állapodjunk meg. Nem árulom el senkinek a kiléted, te meg nem fogsz randira hívni, megcsókolni vagy bármi ilyesmi. Legyünk barátok. Nem bírnék ki megint egy ilyen bonyodalmat. És nem zaklatsz az ablakomon át. Megegyeztünk?-nyújtottam neki a kezem.

-Az ölelés is tabu?

-Idővel megengedem de most ne merészeld.

-Rendben.-mosolyodott el majd kezet ráztunk.-Most mi lesz?

-Nem tudom. Rose-ék nincsenek itthon szóval enyém az egész ház. De amúgy is csak egy dolgot csinálok, rajzolok.

-Megnézhetem a műveidet?

-Tőlem.-hagytam rá.-A legtöbb a szekrényen és a falakon van, de mindjárt adom a többit.

-Ennél is több van?

-10 éves korom óta folyamatosan rajzolok. És így is egy csomót otthagytam a régi házunkban.-elővettem a többit és leraktam neki az ágyba. Majd leültem az asztalomhoz és neki álltam a legújabb művemnek, de szokás szerint Peter megzavart:

-Ez egy Pók?-mutatta fel a "tegnapi" rajzomat.

-Igen, ezt az éjjel rajzoltam mielőtt elküldtelek innen.

-Akkor is én jártam a fejedbe, igaz?

-Mondtam, hagyjuk ezt.

Majd hallottam lépteket.

-Peter. Bújj el! Jön Rose.-gyors felpattantam és a fiút az ágy alá löktem.-Maradj csöndben!-szegény gyerek bevágta miattam a fejét. Gyors odamentem az ajtóhoz és már hallottam a kopogást és azonnal ajtót nyitottam.-Szia Rose!-mosolyogtam, mint a tejbe tök.

-Szia Sarah! Miújság?-jött be a szobába.

-Semmi, veled?-mosolyogtam még mindig.

-Elmentünk boltba James-szel, mert minden kaja elfogyott tegnap. Meddig voltál fenn?

-Kb. 1-ig. Ti?

-Már nem is emlékszem. Sokáig voltunk, mert megkellett várni, hogy a vendégek elmenjenek.

-Biztos jó buli volt, de most szeretnék egyedül lenni.-pateroltam ki a szobámból.-Majd beszélünk, szia!-dobtam ki az ajtón és rá is csuktam.-Jó előjöhetsz. Ez meleg helyzet volt.-fújtam egyet, mint a filmekben szokás. Peter kimászott az ágy alól nagy nehezen.

-Miről beszélgessünk?-ült vissza az ágyra.

-Nem tudom. De én most folytatnám a rajzom.-ültem vissza a rajzomhoz. 

-Mi lett anyukáddal?-jött hirtelen a kérdés.

-Mi?

-Mi lett anyukáddal? Az után, hogy a rendőrségen voltunk?

-Egy intézetbe került ahol kezelik a depresszióját. És remélem rendbe jön. De miért kérded?

-Nem is tudom. Csak ha már segítettem benne, akkor szerettem volna tudni mi lett a vége.

-Ha már te kérdezősködsz, akkor neked milyen a családod? Miért a nénikéddel szoktál beszélni?

-Az apám tudós volt. A genetikával foglalkozott. A saját dns-ét egyesítette egy felturbózott pókéval. És fél évvel ezelőtt egy olyan pók megcsípett. Így jött létre Pókember.

-És hogy hogy csak volt?

-Repülőgép baleset állítólag. De nem hiszek ebben.

-És a mamád?

-Ő apámnak segített a kísérletekbe, de valamibe belekeveredtek és ő is a gépen volt. Még azelőtt elvittek a bácsikámékhoz, hogy ne legyek egyedül. A kis 5 éves Peter elvesztette a szüleit. És pótszülők nevelik. Aztán rá nem sokkal megölték a bácsikám. Igazából akkor alakult ki a Pókember ötlet. Mindenhol kerestem az elkövetőt, majd az egyiküket véletlen megöltem.

-Megölted?

-Ráakartam ijeszteni, de kiesett az épületből és szétloccsant a járdán. Sose derült ki, hogy ki volt. Balesetnek állították be. Nem tudtak elkapni.

-Megbántad?

-Ezért lettem hős. Hogy jóvá tegyem a bűneim. Még Queens-ben a szegényeken segítettem. Majd Stark rám talált. Azt mondta komoly meló, hát belementem. Akkor mentünk el Németországba. Majd itt kötöttem ki. Eltelt azóta pár hónap és már nem hív engem sehova. Most már bánom, hogy nemet mondtam az ajánlatára.-ekkor odamentem hozzá és leültem mellé.

-Milyen ajánlat?

-Hogy Pókember legyen a legújabb Bosszúálló.

-Miért mondtál nemet?

-Ha már nem leszek itt. Ki segít a szegényeken, meg a kívülállókon.

-Például nekem is segítettél. És megszeretném még egyszer köszönni. És köszönöm azt is, hogy elmondtad nekem. Megtisztelsz ezzel.

-Te vagy az első ember akinek teljesen elmondtam a sztorimat. És örömmel mondtam el.-mosolyodott el.-És most jöjjön a te történeted. Az édesanyádon kívül meg a munkádon kívül nem tudok sokat.

-10 éves koromig boldog teljes életet éltem. Aztán apám meghalt. Anyám depresszióba esett és a többit már úgy is tudod és apám története a legboldogabb amíg nem történt az a bizonyos este.

-Mi történt?-fogta meg a kezem. Hagytam neki.

-Épp rajzoltam, apám elment még venni nekem ceruzákat. És út közbe autóbalesetbe keveredett. Ő meghalt, a másik meg kómába esett.

-Sajnálom.-én már majdnem sírtam.-Semmi baj.-puszilta meg a homlokom.

-Köszönöm-súgtam a fülébe.

-Mit?

-Hogy itt vagy és meghallgatsz.-bújtam hozzá.-Barátok, a legjobbak?-nyújtottam neki a kisujjam.

-A legjobbak.-ráztunk kisujjat.

Úgy üldögéltünk sokáig. Meg se szólaltunk. Majd egy kopogás szakított meg minket:

-Sarah! Bemehetek?-hallottam James hangját.

-Egy pillanat!-kiabáltam.-Peter, bújj el!

-Kösz, nem. Elmegyek. Már így is sokáig maradtam.-nyitotta ki az ablakot és mászott ki rajta.-Szia! Majd hívlak!-ugrott el.

-Szia!-már nem hallotta. Majd eszembe jutott James az ajtóba. Gyors odamentem és ajtót nyitottam.-Bocsi csak félig voltam felöltözve.-engedtem be.

-Semmi baj. Csak beszélgetni akartam veled a tegnap estéről.

-Miért? Miről kéne beszélni?-ültem le az ágyra.

-Peter. Beleegyeztél?

-Nem, de már megbeszéltük és már nincsen semmi.

-Tényleg minden rendben?

-Igen. Nem kell ezzel foglalkozni.

-Képzeld emlékeztetsz egy kislányra, aki mindig vidám volt. Boldog és imádott játszani. Egyszer azt mesélte, hogy az iskolájában az egyik kislány aki a barátja volt összeveszett vele egy fiú miatt. Mert az egyiküket megpuszilta a másik pedig bele volt esve abba a kisfiúba. Szerencse, hogy még csak óvodások voltak, mert ebből eléggé nagy veszekedés lehetett volna. A fiú bevallotta az érzéseit annak a lánynak akit megpuszilt. A másik lánnyal megbeszélte a dolgot. És hárman maradtak barátok.-ez a történet nagyon ismerős volt.-Azt a kislányt is Sarah-nak hívták. Mindig azt reméltem találkozok még vele. Imádtam a történeteit. Az apukája az egyik barátom volt. A szobatársam volt az egyetemen. Én épp akkor kezdtem, ő pedig akkor végzett. Azután az egy év után mindig meglátogattam őt és a lányát. Mintha a második családom lett volna. Az a kislány pedig a kishúgom.

-És mi történt? Tartod még velük a kapcsolatot?

-A munkám miatt nem értem rá, hogy elmenjek hozzájuk. Meg aztán megkaptam a hírt, hogy a barátom elhunyt egy autóbalesetbe. De sajnos nem tudtam elmenni a temetésre.

-Hogy hívták a barátodat?

-Miért érdekel ennyire?

-Csak olyan ismerős ez a történet.

-Mike-nak hívták.

-És a kislányt Sarah-nak?

-Igen, miért?-erre felpattantam és elővettem a fotókat.

-Ezért voltál nekem ismerős.-vettem elő egy képet amin együtt vagyunk. Én még csak 4 vagy 5 voltam és már feltűnt a hasonlóság a két férfi között.

-Mi? Te voltál az? Az a vidám kislány? Ez 10 évvel ezelőtt készült. Pont ekkor kezdett, azaz kezdtél el komolyabban rajzolni. Emlékszem a képeidre. Mindig a családodat rajzoltad le. És, hogy megváltozott anyukád, ő is olyan volt, mint te. De a 10 év az 10 év. 

-Te többet tudsz rólam, mint én magam.-öleltem meg.

-Na, igazából azért is jöttem fel hozzád, mert ebéd idő van. Gyere le és együnk.

-Rendben.-álltunk fel.

Folytatása következik........