Csele feszengett. Merev tartással hagyta, hogy Boka elráncigálja a legapróbb kimozdulós tevékenységhez is, de feloldódni egyelőre nem sikerült neki. Két napja volt már, hogy nála maradt. Csak annyira utazott haza a saját otthonába, ameddig össze nem szedte a cuccait, nem élősködni akart ő a barátján, hanem segíteni.

A hogyan kérdéses volt még, mert nem kapott rálátást. A legkézenfekvőbb megoldás a szakemberhez citálás lett volna, csakhogy Boka arra még nagyon nem állt készen. A belátás szintjéig sem jutott el, hogy segítségre szorult.

Az esték egyre hosszabbak lettek, és az sem segített, hogy még mindig úgy érezte, fölösleges kerékkötő egy igencsak távkapcsolatban.

– Gyere beljebb! – János nyitotta ki a bejárati ajtót, és kicsit sem tagadta, hogy végig ott várt, vajon visszajön-e az ő Csabája. A másik szabályosan rettegett mostanra az egyedülléttől. Ha Csaba mellette tartózkodott, akkor nyugalmat sugárzó magabiztosságán csüngött, mint egy függő. Csaba pedig készséggel vállalta a támaszt nyújtó mankó szerepét, de belül őrölte egyfajta keserű bizonytalanság, hogy vajon elég-e Janinak?

– Köszönöm – biccentett, levette sapkáját, és becsukta maga után a súlyos diófaajtót. Egyetlen hátizsákot cipelt magánál, pedig ő sokat adott a megjelenésére, de Boka mentális egészsége előrébb került az első helyre a képzelt fontossági listáján.

– Csak ennyi cuccod van? – hüledezett Boka.

– Több is, de gondoltam, az egész házamat csak nem hozom ide – mosolygott Csaba.

– Elég lesz egy egész hétre? – Vagy többre, lebegett kimondatlanul, János félrefordította fejét, hogy zavarát leplezze.

A kérés sosem ment neki igazán jól, hiszen az élet, a környezete arra nevelte, hogy ő nem teheti ezt meg. Mindenki rá rakta a súlyt, amíg össze nem omlott. Nemecsek halála végképp összezúzta azt a hangyányi kis önbecsülését is, amit mélyen ugyan, de összekuporgatott.

– Na, Jani! Segíteni jöttem, nem léhűteni, azt hagyjuk meg Csónakosnak – eresztett meg egy gyenge próbálkozást a viccelődésre, de Boka testtartása arra engedett következtetni, hogy ezt inkább hanyagolja egyelőre.

– Izé, még mindig nem mentem le a boltba – vallotta be, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy nem csinálta meg a leckéjét.

– Elmenjek neked? – Csele bátortalan, kissé döglött hal-stílusú kézfogásban részesítette. Tenyere izzadt.

– Mi lenne, ha... de csak, ha van kedved...

– Szeretnéd, ha együtt mennénk? – mondta ki helyette is, mire Boka bólintott válaszul. – Semmi akadálya. Hova pakolhatom a táskámat?

– Tedd csak le az én szobámban.

– Biztos vagy benne? – tudakolta finoman Csaba. Ezt így játszották percekig, Csaba pedig majd elolvadt, úgy örült annak, hogy ő is adhatott valamit a drága Elnök úrnak.

Bokának, akiért már általalános óta oda volt, meg vissza, de plátói szerelemmé csak később, a gimnázium során fordult át. Hogy konkrétan mikor, azt ő sem tudta volna meghatározni, de végtelenül és menthetetlenül beleszeretett ebbe a felelősségteljes, de csuda jószívű fiatalemberbe.

A szüleinek sokáig tartott, míg elfogadták, hogy unokázás csak Zsanna részéről várható, de Csaba boldogságát helyezték mindenek fölé. Bár, néha apja igen szerette volna tudni, hogy mégis mi olyan ellenállhatatlan abban a Boka gyerekben, hogy Csaba ennyire fut egy elérhetetlen szekér után... kacagva felelt rá otthon, hogy egyszer üljenek be János egy színi előadására, és akkor megtudják.

Az a János mintha elveszni látszott volna. A mélyén egy kétségbeesetten kapaszkodó után kajtató, gyermeklelkű valakit talált, de egyáltalán nem bánta.

Valahol mélyen sejtette, hogy János egy maszkot tartott eléjük önvédelmi célból, és hogy ennek komoly okai húzódtak a háttérben. Boka családja ugyanis semennyire sem bizonyult elfogadónak a fiuk identitását illetően. Sőt. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Nemecsek miatt fogták, és kihajították. Csaba elsőnek rohant, hogy segítsen talpra állnia.

– Na, nézzük, mi kell – tárta ki Jani a hűtőt nagy lelkesedéssel. Magára sosem szokott főzni, de így, hogy ketten voltak, több kedve lett hozzá. – Hűha, haza fogjuk tudni cipelni mindezt?

– Annyira fel akarod tölteni? – kuncogott Csaba. Gyöngyöző kacaja betöltötte a teret, és János szíve tájékán valami fura melegség bimbózott. Valami, amit régen nem érzett már.

– Viccelsz? Aztán majd anyádék azon fognak sopánkodni, hogy nem etetlek rendesen, meg amúgy is, elfúj a szél – finom, játékos mozdulattal nyúlt Csaba felé, ujjai zongoráztak egy sort a valóban kicsit kitüremkedő bordáin. Egyébként is érzékeny területre tapintott Jani, ami kiváltotta ezt a nevető gesztust. Rendkívül csiklandós volt a Csabi, sokat piszkálták is emiatt gyerekként, könnyű volt lefegyverezni.

– Anya min nem sopánkodik? – nevetett fel halkan Csaba. A szülei mindig is aggódtak érte, és ezért hálás volt, ha nem tették volna, akkor lenne a baj. Akkor az lenne belőle is, mint a megfelelési kényszeres, szorongásos Bokából.

– Igaz. Anyukád egy igazi földre szállt angyal.

– Csak nehogy megmondd neki, hogy ezt gondolod róla, mert akkor szó szerint elszáll az egójával. – A két férfi nekivágott a városnak, hogy beszerezzék, ami szükséges. Vettek mindenfélét is, Boka nem ragaszkodott a szervezettséghez aznap.

Élvezte, hogy Csabához bújhatott, ha fázott, és ha megismerték, csak akkor húzódott vissza félénken a csigaházába.

– Bocsánat, de Boka művészúrral sietünk, biztos lesz hivatalos aláírás-osztás is, figyeljék a tájékoztatókat – szerelte le a rajongótáborát asszertívan Csaba, és ennek János örült a legjobban. Nem értette, miért nem lehet a fekete ruhát egyértelmű célzattal viselőket békén hagyni? Miért kell fölösleges részvétnyilvánításokkal még tovább tűzdelni a kínjaikat?

– Bírod még? – fogta suttogóra Csaba.

– Itt vagy, más nem számít.

– Szólj, ha kísérjelek haza – erősítette, hogy rá számíthat. Három nagy szatyrot hurcoltak végig a nyolcadik kerületen, mire Boka lakásához visszaértek.

Mirelittől a tejtermékeken át mindenfélét összevásárolt János, ott is hagyott egy jó húszezrest a kasszánál. Jöhettek volna ugyan kocsival is, de Boka közölte Cselével, hogyha nem akar a dugóban vesztegelni, nem kockáztat ilyet, mint a nyolckerben az autókázás.

– Na, ez is megvan. Köszönöm, hogy visszahoztál az életbe – ölelte át Csabát, ahogy pihegve levágódtak a kanapéra. Tétova mozdulat, de többet mondott egész monológoknál.

– Ne köszönd. Erre vannak a barátok – ebbe a mondatba olyan keserűség vegyült, hogy Boka felkapta rá a fejét.

– Csabi, jól vagy? Történt valami, amíg magam alatt voltam?

– Olyan embert szeretek, akiről tudom, hogy sosem fogja viszonozni – nem merte kimondani nyíltan, bármennyire is bízott száz százalékig Bokában. Ő most gyászolt, épphogy rálépett a felépülés fázisára, mindent tönkretett volna vele, ha ezt berobbantja a szerelme arcába.