Ahogyan eltelt még pár nap, Remus egészen megerősödött, a láza nem tért vissza, vállait pedig rendesen tudta már mozgatni. Sirius rendszerint szórakoztatta őt azzal, hogy felvitt egy Reggeli Prófétát és úgy olvasta fel, hogy egy kis bűbáj segítségével elváltoztatta a hangját, hogy olyan legyen, mint azé, akiről a cikkben szó van. Amikor nem barátja tartott neki stand up különkiadásokat, Tonks ült be hozzá, hogy meséljen neki mindenféléről, amikről lemaradna, ha ő nem mondaná el. Arthur különféle mugli kacatok bemutatásával töltötte az időt, Molly pedig időközönként feltűnt egy nagy bögre forró teával, valamint egy kis elemózsiával. Mordon régi történeteket osztott meg vele, amelyek mindegyike valamiféle tanulságot akartak hordozni, mint például helyes pálcatárolás, miből szabad inni és enni, miből nem. Kingsley pár könyvet adott neki kölcsön, amelyek segítségével bővíthette tudását, melyet a Roxfortban régen kamatoztatni tudott SVK tanárként. Minden egyes oldal fájdalmas emlékeket hozott fel és hiányzott neki, hogy órát tartson.

 – Örülök, hogy jobban van, Remus – szólalt meg Dumbledore, amikor belépett a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Még néhány mozdulatnál hasogat egy kicsit, de Poppy főzetei nélkül nem múlt volna el – válaszolt a férfi, és megmasszírozta saját vállát.
– Áh, igen! A női kezek érintése felér a mágiával. – Egy sokatmondó pillantást vetett Remusra, ajkain mosoly bujkált.
– Érintés? Nem tudom mire... – rázta a fejét Remus, de Dumbledore beléfojtotta szót.
– Bevallom, szívesen beszélgetnék még erről is, azonban sürget az időm, és mielőbb szeretném hallani, hogy pontosan mi történt, miután megtaláltad Keddle-t. Remus belekezdett, és elmesélte, hogy miként találta meg a vérfarkast, azt is, hogyan férkőzött a közelébe. Elmondta azt is, hogy Keddle valószínűleg más helyeken is fel fog bukkanni, mert láthatóan valamire gyűjtik a pénzt, de hogy pontosan mire, arra még nem sikerült rájönnie.
– Be kell valljam, jobb ötletem is támadhatott volna, mint a fogadásaikba beleártani magamat. Talán ezzel ismét értékes időt veszítettünk – bűntudatosan lesütötte a szemét, mint a kisdiák a professzor előtt.
– Egy eléggé meggondolatlan, mégis briliáns terv volt ez így, Remus – morfondírozott Dumbledore.
Figyelmesen hallgatta végig a történet folytatását is, amiben Remus Bogrod elé került, végül összeverték őt. Remus ezt csúfos kudarcként élte meg, hiszen nem volt képes megvédeni magát.
– Sajnálom. Nem voltam elég körültekintő, így egy nagyon jó lehetőséget szalasztottam el arra, hogy közéjük férkőzhessek, és további információkat gyűjthessek – fejezte be Remus, lopva Dumbledore tekintetét kereste, hátha ki tudja belőle olvasni a gondolatokat, amik mindig oly rejtve kavarogtak a varázsló fejében. Dumbledore felkelt a székről, majd járkálni kezdett, közben hosszú fehér szakállát simogatta. Láthatóan lekötötte őt valami, amit Remus talán nem vett észre.

– Ne becsüld le a teljesítményedet, Remus. Igenis sokat tettél. Megtudtuk, hogy sokkal nehezebb hozzájuk közel férkőzni, és hosszabb idő kell ahhoz, hogy olyan körökbe juss, ahol érdemi információkhoz értesülhetsz a terveikről, vagy arról, hogy van-e közülük valaki, aki a mi nézeteinket pártolja. Volt ott olyan, aki akár Voldemort embere lehetett? – torpant meg Dumbledore, félhold alakú szemüvege fölött nézett Remusra.
– Nem, legalábbis nem emlékszem arra, hogy lett volna ott bárki is... - Remus a gondolataiba mélyedt, hátha eszébe jut bármi is, amivel segítheti a dolgok állását.
– Nem baj, most lábadozz egy kis ideig, azután kérlek, jelentkezz, amint képes vagy újra küldetésre menni. – Dumbledore letett egy tábla csokoládét az éjjeliszekrényre, majd még egy főbiccentéssel kinyitotta az ajtót, hogy távozzon. – Á, Sirius! Látom, lelkesen foglalkozik Remusszal, nehogy túlságosan unatkozzon. Ez esetben nem is zavarok tovább, hátha még elkapom Arthurt, meg kell vele is beszélnem pár dolgot. – A professzor helyet adott Remus barátjának, majd kiment a szobából. – Mit szeretett volna? – kérdezte Sirius, kezében két bögre teával, hóna alatt egy összetekert Reggeli Prófétával.
– Csak kikérdezett a történtekről. Kösz – vette el az egyik bögrét Remus, és feljebb csúszott az ágyban.

Sirius összehúzott szemekkel figyelte őt, majd miután úgy vélte, hogy Remus nem hazudik neki, belekortyolt a teájába, letette a bögréjét az éjjeliszekrényre, majd kihajtogatta az újságot.
– A mai egy kifejezetten érdektelen példány – kezdett bele unott, vontatott hangon. – Dehogy! Találtam egy nagyon is érdekes cikket. – hirtelen jókedvvel helyezkedett egy kicsit, majd megköszörülte a torkát. – A lány, akiért Remus Lupin teljesen oda meg vissza volt – olvasta fennhangon.
– Nem tudom, hogy miről beszélsz – ismételte magát Remus, majd szájához emelte teáját, és direkt kerülte barátja tekintetét. Mennyi az esély arra, hogy egy nap alatt ketten hozakodnak fel hasonló témával? Szinte semmi, úgy érezte, hogy valami összeesküvés áldozatává vált, ahol majd jól hátba veregetik, és közlik vele, hogy csak egy átverés áldozata lett.
– Ne csináld ezt velem, Holdsáp! – nevetett fel Sirius úgy, mintha egy rossz viccet hallott volna. – Pontosan tudod, miről beszélek, és kiről. Tonksról, ki másról?
Remus úgy nézett a barátjára, mint akinek a legféltettebb kincsét lopták volna el. Ennyire nyilvánvaló lenne? Pedig azt hitte, hogy nagyon profi módon titkolja az érzelmeit, amiket a boszorkány irányába táplál.
– Mi lenne Tonksszal? – válaszolta végül egészen csöndesen, még ő is alig hallotta a saját hangját.
– Mikor mondod el végre neki?
– De hiszen már tudja, hogy vérfarkas vagyok – próbálkozott egy kétségbeesett mentéssel.
– Nem áll jól neked a butaság, Holdsáp – morgott Sirius immár dühösen. Láthatóan bosszantotta őt barátja tettetett értetlenkedése.
– Mégis mikor mondanám el neki? És legfőképpen miért? – sóhajtotta lemondóan a varázsló, ujjai céltalanul kopogtatták bögréje porcelánját.
– Bármikor. Idestova mióta is ismered őt? Június közepe óta. Novembert írunk, Remus. Nehogy azt merd állítani, hogy vak vagyok, vagy félreértettelek! – csapott le Sirius Lupin utolsó mentségére, mire az feladta a harcot barátja ellen.
– Még ha el is mondanám neki, csak álmodhatok arról, hogy valaha is hasonlóan érezne irántam. Másrészt, rendben, elmondom neki. De láttad milyen mostanában, állandóan Mollyval sutyorog, múltkor még Rémszem is megjegyezte, hogy úgy viselkedik, mint egy szerelmes tizenéves. Szerintem tetszik neki valaki.
– Remus, zseniális vagy. – Sirius hangos, lassú tapsolásba kezdett, és elismerően nézett Remusra.
– Éppen ezért nem mondhatom el neki. Te hogy éreznéd magad, ha beleszeretnél valakibe, mire valaki más közli veled, hogy csak rád tud gondolni?Sirius abbahagyta a tapsolást, majd letette az újságot. Felállt a székről, hátracsapta fekete haját, és megrázta a fejét lemondóan.
– Reménytelen vagy, Holdsáp – megfordult, hogy kimenjen a szobából, de előtte még visszanézett. – Szerintem jobban figyeld meg Tonksot, azt hiszem, valami fölött elsiklottál. – 

Azzal becsukta maga mögött az ajtót, egyedül hagyva a gondolataival küzdő Remust.
Már miért lenne reménytelen eset, és mégis mi fölött siklott volna el? Pontosan látja a dolgokat, és tájékozott is. A boszorkány szinte kivirult az utóbbi hónapokban, gyakran merengett, ami pirulásokkal társult. Annak idején Lily és James is pontosan ilyen volt, ebből arra következtetett, hogy Tonks szerelmes valakibe. Összeszorult a torka a gondolatra, hogy végig kell majd néznie, amint egy varázsló oldalán leéli az életét. Lelki szemei előtt vetélytársa egy jóképű, Tonks korához illő férfi volt, aki a Minisztériumban dolgozott. Ruhái biztosan vadonatújak, nem rongyosak. Egyszóval ez a Képzelt varázsló minden volt, ami ő sosem lehetett. A következő napokban rányomta a bélyeget a kedvére, hogy megtervezte Tonks tökéletes életét valaki másnak az oldalán. Még az sem tudott igazán változtatni rajta, hogy Tonks meglátogatta őt, és eltöltöttek együtt egy nevetésekben gazdag délutánt. A támadását követő ötödik reggel végül úgy döntött, hogy elege van a szobából, ahol csak gondolkozni tud, és magát marcangolni, ezért bevette magát a fürdőbe, rendbe szedte külsejét, majd szokásos ruházatába bújva – ami még véletlenül sem volt olyan szép, vagy elegáns, mint Képzelt varázslóé – lement a konyhába. Először abban reménykedett, hogy senkit sem talál majd ott, és csöndesen nekiállhat teát készíteni magának, hogy folytathassa az önmarcangolását, de aztán már csak arra vágyott, hogy lássa a rózsaszín hajkoronás boszorkányt. Szerencséje volt, legalább ebben. Molly és Tonks élénken beszélgettek, de el is hallgattak, mikor belépett.

– Jó reggelt! – köszönt Remus, majd kihúzott magának egy széket, szemben Tonksszal.
– 'Reggelt! – ásította Tonks, és még nyújtózkodott is egy hatalmasat. Molly, mint egy igazi konyhatündér, máris reggelit tett elé, meg egy bögre teát. Lassan Remus füléből is ez az ital fog folyni, annyit ivott már, mégis jólesően kortyolt bele. A boszorkányok között jártatta a tekintetét, hogy ki tudja találni, milyen beszélgetést szakíthatott félbe, de mivel mindketten kerülték a tekintetét, úgy vélte, hogy vagy róla folyt az eszmecsere, vagy Képzelt varázslóról. Egyik lehetőség sem nyugtatta meg.
– Két pirítós elég lesz, Remus? Ne adjak még egyet? – kérdezte Molly, ahogyan újabb szeleteket tett a pirítóba.
– Nem, köszönöm, a kettő pirítós bőven elég – mosolygott felé Remus.
– Nem ártana többet enned, rengeteg energiát kell pótolnod még – legyintett a pálcájával egyet, mire a serpenyő felé lebegett két tojás, összetörték és ki is dobták magukat.
– Remus, nézd! Erről beszéltem. Csak így csinál...– Tonks utánozta Molly mozdulatait, de olyan hevesen, hogy fel is lökte a bögréjét. – Fenébe!

Remus egy pálcalegyintéssel felitatta a teát a terítőről, majd felállította a pórul járt tárgyat. Fölkelt és új adagot töltött a boszorkánynak, aki erre hálásan mosolygott rá.

– Köszönöm! Szóval, csak ennyit csinált, és a tojások maguk kezdtek el dolgozni, oda se figyelt rájuk! – folytatta Tonks, immár mellőzve a hadonászást.
– A pöccintés a titka. Figyelted? – Remus Molly pálcát tartó kezére függesztette a tekintetét, majd az asztalra könyökölve összefűzte az ujjait.
– Kösz. De láttad a múltkor, hogyha pöccintek, abból semmi jó nem sül ki – nevetett csöndesen Tonks.
– Pedig igaza van Remusnak – fordult hátra Mrs. Weasley, és tett mindkettejük tányérjára a tükörtojásból. – Egészen aprót, alig érezhetőt. Ha nagyot legyintesz, azzal csak káosz lesz. Tonks előhúzta a pálcáját, úgy meredt rá, mintha valami megoldhatatlan rejtvény lenne rávésve, majd már emelte is, de Molly és Remus is elkapta a kezét.
– Majd később kipróbálod, rendben? Amikor nem vagy ilyen álmos az egész éjszakai őrködéstől! – ajánlotta fel az asszony egy kényszeredett mosollyal.
Remus gyanította, hogy Mollynak semmi kedve nem volt újra rendbe rakni a konyhát. Láthatóan a napokban rengeteget dolgozott itt, hogy elfogadható állapotokat varázsoljon. Ez azért is volt nagy szó, mert Sipor tüntetőleg állandóan szórta a port a már tiszta helyiségekben, vagy éppen rendetlenséget okozott, mondván a sárvérűek, vérük árulói hogy merészelik tönkretenni a Black házat. Legalábbis Sirius meg volt győződve arról, hogy a manó volt az, aki miatt a házat képtelenség volt teljesen helyrehozni.
– Oh, rendben – egyezett bele Tonks, majd elrejtette pálcáját, és hogy igazolja, hogy fáradt, ásított egy hatalmasat. – Szerintem jobb, ha lassan megyek, még meg kell írnom pár jelentést Scrimgeournek.
– Van bármi a Minisztériumban? – kérdezte Remus, és felállt a boszorkánnyal együtt, hogy kikísérje őt, majd bezárja rendesen az ajtót mögötte, ha már elment.
– Dehogy, Caramel a bajuszát tépkedi, főleg most!
– A Roxfort miatt? Umbridge belendült?
– Igen. Megyek, vigyázz magadra Remus! – A varázsló imádta a ragyogó mosolyát. Dobogó szívvel engedte ki az ajtón Tonksot, majd megbűvölte a bejáratot. 

A mosolytól jókedvűen tért vissza a konyhába Mollyhoz és reggelijéhez. Az asszony az arcát fürkészte, majd bólintott egyet, mintha megbizonyosodott volna valamiről. Remus gyanakvóan összehúzta a szemeit, de nem tudott rájönni arra, hogy mi járhat a fejében. Bár olyan jól tudna olvasni a nőkben, mint James és Sirius! Nem lüktetne akkor a halántéka sem a sok gondolkodástól, az biztos. Az egy hetes lábadozási idő alatt Remus kitanulmányozta a Grimmauld tér 12 összes nagyszobában lévő könyvét. Mindegyikük a legkülönfélébb dolgokat tartalmazta, mint például; az aranyvérűek becses cselekedetei, vagy a romániai sötét mágiák útmutatója. Mindig is tudta, hogy Sirius családja beteges vonzalmat érzett a fekete mágia iránt, valamint bőszen hirdették, hogy családjukban sosem volt sárvérű, félvér, vagy mugli. Ezek a könyvek azonban elgondolkoztatták Remust arról, hogy ilyen körülmények között Siriusból hogyan válhatott hű griffendéles, aki irtózott mindattól, amit az otthoni környezete árasztott magából.

Mivel már nem találta szórakoztatónak azt sem, hogy naphosszat olvashatja ezeket a könyveket és borzonghat rajtuk egy sort, üzent Dumbledore-nak, hogy felépült annyira, hogy indulhasson a következő küldetésére. Remélte, hogy ennyi idő alatt sikerült Keddle nyomára bukkanni, vagy valaki máséra, és újrapróbálhatja, amit elrontott. Dumbledore azonban nem küldött választ aznap, sem azután. Remus kezdte úgy érezni, hogy semmi haszna nincsen, pedig az utóbbi időben ezt már mintha maga mögött hagyta volna. Hosszas évekig ez gyötörte őt, majd mikor Dumbledore a Roxfortba hívta őt, egy kis időre alább hagyott az önmarcangolása. Mióta azonban nem tanított, nem talált munkát magának, újból megrohamozták az érzelmek, annak ellenére is, hogy mikor küldetésen volt, elterelődtek a gondolatai, főleg, ha Tonks is vele tartott.

– Ennyire még én sem unatkozom – szólalt meg Sirius, ahogy Remust nézte, aki épp poharakat táncoltatott a levegőben.
– Neked ott van Csikócsőr gondozása – érvelt a varázsló mosolytalanul bámulva egy előtte ellebegő poharat, amely amint az asztalhoz ért, vaskos üveglábakat növesztett, majd szteppelni kezdett.
– Ja, az teljesen leköt. – Sirius elkapott egy másik poharat, és szembeállította Remuséval. Ennek is vaskos üveglábai nőttek, és most már egymást próbálták lenyomni egy táncpárbajjal. – Az enyém ügyesebb. Figyeld! – ahogy elvigyorodott, a pohár pörögni kezdett, majd egy lábon egyensúlyozva megállt.
– Persze, de ezt is kezelni tudja még? – Remus megbökdöste sajátját, hogy irányba állítsa, az pedig nekifutásból feldöntötte felvágós társát.
Együtt hulltak alá az asztalról, és valószínűleg szét is törtek volna, ha Sirius nem kap utánuk.
– Ez aljas húzás volt! – tartotta fel mutatóujját Tapmancs, de ajkán még mindig ott bujkált a mosoly. – Visszavágó?Még vagy kétszer táncoltatták meg a fáradt teremtményeket, mikor belépett a szobába Rémszem. Mindketten felé fordultak, így hamarosan hatalmas csattanással ezernyi apró darabra hullottak szét a poharak.
– Mintha még mindig gyermekek lennétek – recsegte az auror, és legyintett pálcájával, mire a meggyötört edények épen visszarepültek a polcokra. ¬– Miből fogunk inni és enni, ha mindent tönkretesztek csupa szórakozásból?
– Varázslók vagyunk, megoldanánk – érvelt Sirius, és ahogy hátradőlt a székén, kicsit hintázott is. Remust ez visszarepítette a régi időkbe, ahogy még Jamesszel és Peterrel kiegészülve ücsörögtek egy másik asztal körül. Nosztalgikus mosoly futott át az arcán, majd megerőltetve magát, visszazökkent a jelenbe, a konyhába, ahol Sirius és Mordon igyekezett egymást meggyőzni a saját igazáról. Nem is figyelte a vitát, míg meg nem hallotta a nevét.
– Hallod, Remus? – rúgta meg a lábát Sirius, hogy biztos legyen, barátja végre visszatalált közéjük fejben.
– Nem, megismételnétek? Nem a vitát! – szögezte le egyből, nehogy elölről kezdjék az egészet.
– Dumbledore üzente, hogy szeretné, ha kimennél ma este megfigyelni Carrow-ékat. Azt az értesülést kaptuk, hogy tervezhetnek valamit. – Rémszem leült egy székre, elővette flaskáját és jól meghúzta. – Még szép, hogy terveznek valamit. Biztosan megint valami mocskos melót kaptak, bár ha róluk van szó, nem bíznék bennük. Több halálfaló is a házukban találkozgat napok óta.
– Carrow, hát persze, régen is hűségesen követték Voldemortot. – Remus elgondolkozott, kutatta elméjében az arcokat, amiket a nevekhez párosíthat.
– Hűség, eh – legyintett Rémszem. – Nem hűségesek azok, csak szeretnek kínozni és rombolni. Voldemort pedig biztosítja nekik a teret ehhez. Ha az lenne a hűség, amit azok ketten bemutatnak, akkor köszönöm szépen, de nem kérek belőle. 

Sirius és Remus összemosolyogtak, majd az előbbi felkelt a székéről, hogy elővegyen pár vajsört. Lepattintotta a kupakokat, és egyet barátjának adott, a másikat pedig Mordon felé nyújtotta.

– Nem iszol most sem? – kérdezte, mire Rémszem megdörgölte jobb napokat látott orrát, mágikus szeme mereven bámult egy irányba.
– Inkább egy pohár vizet – nyúlt a kiegészítőjéhez az auror és hangos cuppanással kiszedte a helyéről.
– Megértem Tonksot, hogy undorítónak találta ezt – sóhajtott fel Remus, majd jobbnak látta, ha elköszön Rémszemtől és Siriustól.
– Lesz társad is a megfigyelésen. Két utcányival arrébb van Carrow-ék házától a találkozási pontotok, este hatkor – szólt még utána Rémszem, amit egy bólintással nyugtázott, majd becsukódott mögötte a konyha ajtaja.Hamarabb érkezett meg, mint ahogyan egyeztetve volt az időpont, de ez már megszokott volt nála. Egy bokor tövébe ült, annak a részének álcázva magát. 

Vajon köze van Carrow-éknak a vérfarkasokhoz, azért küldte őt Dumbledore? Vagy csak, mert épp nem volt más, akit erre el tudott volna küldeni? Az fel sem merült benne, hogy a képességei miatt lett volna erre kiválasztva. Következő kérdése a társa felé irányult, és titkon remélte, hogy nemsokára megpillantja a rózsaszín foltot a tömegben. Mennyire szánalmas, hogy minden egyes alkalommal azért fohászkodik magában, hátha Tonksszal töltheti a megfigyelés unalmas perceit, vagy épp vele indulhat küldetésre. Valahányszor ez történt, olyan érzése támadt, mintha egy csapat pillangót eresztettek volna szét a gyomrában. Újra meg akarta tapasztalni, és ettől csak egyre kevésbé gondolt úgy magára, mint egy ép elméjű varázslóra.
– Késtem? – csendült fel egy női hang, amitől Remus hátán jóleső borzongás futott végig. Nymphadora Tonks ott állt a bokor mellett, úgy csinált, mintha épp egy tükörben ellenőrizné a sminkjét, hogy elrejtse, hogy egy bokorhoz beszél. Derékig érő fekete hajat viselt ez alkalommal, amit elegánsan összefogott egy lófarokba, ruhái egy üzletasszony benyomását keltették, talán pár évvel öregebbnek is tűnt így. Remus csodálta a képességéért, de leginkább azt kedvelte, mikor szív alakú arcot viselt, csillogó fekete szemekkel, és a rikító rózsaszín tüskés fürtjeit. Mintha az illata csak akkor lenne az igazi, ha úgy néz ki.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – rázott le magáról pár falevelet a férfi, miközben elindultak Carrow-ék háza felé, gondosan a sötétben maradva.
– Vakaróztál – kuncogott fel a boszorkány csöndesen. – Kevés bokor vakaródzik, tudtad? Általában nyugodtan állnak, tavasszal kirügyeznek, ősszel elvesztik a leveleiket. – Jókedvűen, csillogó szemekkel nézett a férfire. Remus ezt is csak abból tudta megállapítani, hogy szemeiben fény tükröződött vissza.

– Valóban? Majd beülök egy kurzusra, hogy hogyan legyünk jó bokrok – bólogatott nagy komolyan, közben már elértek a sarokra. Remus megállt, zsebre tette a kezeit és úgy csinált, mintha a fejük fölött elhúzó repülőt kémlelné, de felmérte a terepet. Nem sok búvóhely akadt számukra, el kellett volna kérnie Rémszem egyik láthatatlanná tévő köpenyét, hogy biztonságosan meghúzhassák magukat a házzal szemben.
– Ott, a két fa között – bökött állával a boszorkány egy irányba, majd kihúzta a gumit a hajából, hogy kicsit megszellőztesse fürtjeit, mielőtt újra felkötötte volna, ekkor már egy laza kontyba a tarkóján.
Remus meg akarta nézni, hogy mit jelzett a nő, de lekötötte őt, hogy még így is milyen jól néz ki. Meg kellett köszörülnie a torkát ahhoz, hogy képes legyen végre a feladatukra koncentrálni. Pont szemben Carrow-ék házával két fa állt, közöttük pedig egy olyan terület alakult ki, ahol tökéletesen el tudtak bújni a megfigyeltek vigyázó tekintete elől.

– Zseniális vagy – suttogta, mire Tonks arcán leplezetlenül szétterült egy száz wattos mosoly.
– Ez még csak most tűnt fel? – cukkolta Remust, és magabiztos léptekkel átkelt a kihalt úttesten, míg a másik oldalon lévő fekete folthoz nem ért. A varázsló szorosan a nyomában volt, az ő arcán is lemoshatatlan mosoly ült.
– Ha most plafon lenne fölöttünk, azt hiszem, egy kicsit repedezne – vágott vissza jókedvűen, még mindig a zsebében nyugtatta a kezeit és úgy sétált, mintha csak a hűvös novemberi estét élvezné egy szép nő társaságában.
– Kacagnom kell! – fintorgott a boszorkány megjátszott sértődöttséggel a hangjában. Időközben elértek a kinézett fákhoz, ahol leültek a földre, és alig észrevehető mozdulatokkal körbevették magukat védőbűbájokkal, melynek köszönhetően, ha bárki az irányukba nézett, csak a füvet, és az éjszaka sötétjét látták. Ebben a biztonságban Tonks lehunyta a szemeit és mire kinyitotta, fürtjei pont úgy pompáztak, ahogyan Remus kedvelte.
– Hogy érzed magad? – fordult felé Tonks, pár csöndes perc múlva, ahogyan átölelte felhúzott lábait. – Sikerült rendbe jönnie a válladnak?
– Jól. Az igazat megvallva voltam már rosszabbul is – bizonygatta, közben elővett egy tábla csokoládét a zsebéből, kibontotta és letört belőle egy sort, majd a boszorkány felé nyújtotta.
– Azért azt kötve hiszem, hogy ennél rosszabb állapotban lettél volna bármikor is. – Tonks is letört egy darabka csokoládét, és a velük szemben lévő ház bejárati ajtajára szegezte a tekintetét szórakozottan piszkálgatva mugli kabátja szegélyét. A csokoládé roppant, ahogyan ráharapott, két aprócska pír jelent meg az orcáján, és feltűnően kerülni kezdte Remus tekintetét is.
– Egyszer, még mielőtt Voldemort rátört volna Harryékre, elmentem egy küldetésre. Az idő tájt jó két hétig voltam eszméletlen, ráadásul sokkal súlyosabb sérüléseket szenvedtem, mint most.
– Szerinted ezek nem voltak elég súlyosak? – A boszorkány haja vörösödni kezdett, ahogy elfutotta a pulykaméreg.
– Biztos azok voltak, de hamarabb felépültem belőle, mint akkor – védekezett Remus, és békejobbként újra a nő felé tartotta a tábla csokit.

– Csokival akarsz megvesztegetni?
– Sikerült? – reménykedve előrehajolt, egészen halkan suttogva, bujkáló mosollyal a szája szélén. Tonks egy darabig összehúzott szemekkel nézett rá, mintha haragudna, de a haja elárulta őt, amint újra rózsaszínné változott.
– Fenébe is, igen! – tört le magának egy egész sornyit Tonks, és immár ő is jókedvűen majszolta az édességet. A percek, amit a fűben ülve töltöttek, órákká dagadtak. Hogy ne fázzanak, Lupin egy kis kéklángot varázsolt a lábaik mellé, hogy melegen tartsa őket. Jókedvű beszélgetésbe fogtak, amely során megvitatták a nő kedvenc kviddics csapata legutóbbi meccsét, a seprűket, hogy jelenleg melyik a legjobb modell, amelyik közlekedésre alkalmas és nem kerül olyan sokba, hogy a gringottsi széfeket ki kelljen hozzá üríteni. Szó esett Umbridge-ről és a Roxfortról, végül Tonks rákérdezett arra, hogy milyen volt Remus számára tanítani.
Remus elgondolkodott ezen és közben a házat figyelte, ahol lassan három órája nem volt már semmilyen mozgás.

– Amikor Dumbledore megjelent nálam, hogy állást ajánljon, először nagyon megörültem, hiszen nagyon nehéz találni bármilyen munkát is, ha az ember... nos, magamfajta – húzta el a száját lemondóan Remus. – Az örömöt pont ezért aggodalom váltotta fel.
– Csodálkoztam volna, ha nem aggódod túl a helyzetet – szúrta közbe Tonks.
– Ezt hogy érted? – ráncolta szemöldökeit a varázsló értetlenül.
– Mindegy, folytasd – legyintett erre Tonks. Remus, mielőtt folytatta volna, nézte még a boszorkányt, hátha le tud még valamit olvasni róla, de újra csak arra a megállapításra jutott, hogy számára a szebbik nem kész rejtély.
– Szóval Dumbledore-nak is elmondtam a félelmeimet, ő ezek ellenére felvett engem. Amennyire tartottam ettől az egésztől, meglepő módon élveztem. A legtöbb gyerek, mint a szivacs, úgy szívta magába a tudást, Harry meg... Nos, Harry olyan mértékben csinálta ezt, hogy azt hittem, nem lesz elég az, amit taníthatok neki – egy halvány mosoly jelent meg sebhelyekkel barázdált, fáradt arcán. – Szerettem ott tanítani, még úgy is, hogy attól kellett tartanom, hogy lelepleződöm vagy, hogy Sirius felbukkan. Nem kis riadalom volt akkor azért a Roxfortban.
– Igen, azt elhiszem. Én az utolsó évemet végeztem akkor a képzésen, de már akkor is minden... - hirtelen elhallgatott, ahogy Remus csöndre intette őt.
– Nézd! – felmutatott a sötétkék égboltra, ahol messzebb egy fekete pötty tűnt fel. Ahogyan közeledett, ki lehetett venni két szárnyat is, melyek hangtalanul keverték a levegőt, hogy fent tartsák a madarat. A bagoly egy elegáns mozdulattal landolt Carrow-ék ablakpárkányán. Csőrével megkocogtatta az üveget, mire belülről kinyitották azt, és két kéz kinyúlt a bagolyért. De ennyi. Semmi nem történt ezen kívül, nem rohangáltak halálfalók őrült kacajjal az utcán, fejük fölött muglikat röptetve, mint a világkupán, nem gyulladt fel kicsi tűz, nem támadt odabent mozgolódás. Ugyanolyan csönd honolt az utcán, mint eddig. A két őrködő csalódottan visszahuppant a fűbe.

– Reméltem, hogy végre történik valami – mormogta csalódottan a varázsló, majd pálcájával böködni kezdte a kék lángocskát, ami ettől táncba kezdett. – Visszatérve az előző témánkhoz, minden róla szólt a képzésen. Mit tennél, ha meglátnál magad előtt egy veszélyes bűnözőt, mondjuk Sirius Blacket? – mélyítette el Tonks a hangját, feltehetőleg azért, hogy egy tanárát utánozza. Remus jókedvűen kuncogott ezen.
– Mit válaszoltál? – kérdezte felvont szemöldökkel.
– Azt hiszem azt, hogy megdobálnám trágyagránáttal – morfondírozott el a nő. – Nem értékelték a poént, nagyon besavanyodottak voltak – sóhajtott fel, mintha ez annyira nyomasztaná.
– Nem is értem, miért. De azt hiszem, kezdem érteni, hogy miért nem tartottak téged alkalmasnak arra, hogy prefektus legyél.
– Elnézést Mr. Prefektus úr – vigyorgott rá a boszorkány, kezét a lángocska felé tartotta, hogy ott melegítse a kezét. Az ujjai már egészen elkékültek. Jó volt az a mugli kabát, de egyáltalán nem volt meleg, nem arra találták ki, hogy az ember órákat ücsörögjön a földön, november közepén. Remus levette szakadt talárját és a vállaira terítette, hátha ez így már megtartja a boszorkány testhőmérsékletét. Jobban összehúzta magát, hogy ő ne érezze a hideget, amely most fagyos karmaival karcolgatta bőrét. A boszorkány hálás pillantást vetett felé, de levette a hátáról a talárt.
– Vedd vissza, még a végén megfázol!
– Miért, az jobb, ha te fázol meg? – kérdezett vissza Remus, és jobb ötlete nem lévén, megbűvölte Tonks kabátját, hogy melegebb legyen egy kicsit. Csöndben ücsörögtek a házat figyelve, de egyre inkább kezdett rajtuk eluralkodni az a gondolat, hogy feleslegesen ülnek itt, mert a bent lakók pontosan tisztában vannak azzal, hogy nem lenne okos lépés tőlük, ha kitennék az orrukat az utcára most, hogy Voldemort visszatért, és annak idején őket is megbélyegezték azzal, hogy halálfalók.

– Tudod – törte meg a csendet Tonks morfondírozva. – Még mindig jól néz ki, nem? – mivel észrevette Remus értetlen arckifejezését, kiegészítette még – Sirius.
– Hát persze – összeszorult a szíve, ahogyan lassan összeállt minden a fejében. A lány pirulásai valahányszor a főhadiszálláson voltak. Mindig akkor volt, mikor Sirius is ott volt. Sirius kérdései is, melyek kettejükre irányultak, csak puhatolózások voltak, hogy ők ketten... - Mindig őérte bolondulnak a lányok.

Tonks odakapta a fejét, és olyan rémisztő gyorsasággal változott vörössé a haja, hogy Remusnak meglepődni se volt ideje.
– Pontosan tudnád, kiért bolondulok, ha nem lennél annyira elfoglalva az önsajnálatoddal, Remus Lupin! – harsogta, nem is figyelve a hangerejére. Szemei szikrákat szórtak. 

A varázsló megütközve nézett Tonksra. Félreértette volna a jeleket? Vagy észre se vette volna őket? Mellkasa megtelt boldogsággal arra a gondolatra, hogy Tonks viszonozza az érzelmeit. Ez egy olyan dolog volt, amit sosem mert volna még csak képzelni sem... Francokat, mégis kit áltat? Állandóan arról képzelgett, hogy a boszorkány az ő oldalán van és boldogok.
Fekete felhők lepték be azonban hirtelen jött boldogságát, mikor sikerült újraindítania az agya fogaskerekeit. Nem engedheti, hogy ez így legyen, hiszen ő egy vérfarkas! Tonks nincs tisztában azzal, hogy ez mit jelent. Honnan is tudná? Ő csak azt látja, hogy havonta egyszer eltűnik, majd kimerülten visszatér, de ennél sokkal több vonzata volt annak, hogy micsoda is ő. Márpedig, ha egy boszorkány egy vérfarkas oldalán mutatkozik, akkor ő is pontosan ugyanolyan páriává válik. Ezt nem tehette meg vele.

– Tonks én... - kezdett bele, de befejezni már nem tudta.

– Emeljétek csak fel a kezeiteket, szépen, lassan – szólalt meg a hátuk mögött egy hang.