Remus körbenézett, mielőtt befordult volna a Zsebpiszok közbe. Nem szerette volna, ha bárki is követi most őt, bár nem lehetett elég óvatos. Mutatnia is kellett magát, meg nem is, hiszen másként nem hitték volna el, hogy melyik oldalon is áll. Szóba se elegyedtek volna vele, ha kiderül, hogy Dumbledore hű embere - márpedig azt elég nehéz volt tagadni azok után, hogy a Roxfortban tanított, valamint igyekezett beilleszkedni a többi varázsló közé.

A mostani megbízatása egyszerű volt, Dumbledore hallotta, hogy Greyback feltűnt nem olyan rég az egyik üzletben, és ott egy varázslóval beszélgetett. Még a nevét is sikerült megtudnia, ami nem kis szó. Néha elgondolkozott azon, hogy vajon milyen titkokat rejtegethet az idős varázsló, hogy ilyen sok információhoz hozzájut másodpercek alatt.

Arsenius Keddle a Zsebpiszok köz egyik kocsmájában ücsörgött a legtöbbször, amikor épp nem támadtak rá. Mundungus is ismerte ezt a helyet, talán pont őtőle érkezett a füles Dumbledore-hoz, hogy Keddle az utóbbi időben elég sokat találkozgatott Greybackkel.

Remust megcsapta a benti bűz, amelytől kissé émelyegni kezdett. A helyiségben keveredett az izzadság, dohányfüst, alkohol és talán a rothadás szaga, amelyet nem is csodált. Ha az ember néha kellemetlenül érezte magát pár Foltozott üstbeli vendégtől, itt valószínűleg szörnyet halna. A vámpírok vért szürcsöltek az egyik asztalnál, eléggé közel hajolva egymáshoz sutyorogtak is valamiről. Az egyik sarokban egy banya emberi ujjperceket vett át egy csuklyás idegentől, a középső asztaloknál pedig épp szkander folyt. Hangosan buzdították egymást és a körbejáró Keddle kalapjába knútok, sarlók csendültek, ahogy elhangzottak a fogadások.

Remus jobban magára húzta foltozott talárját, és előkotort pár aprót a zsebéből. Sosem volt egy szerencsés alkat, de most tökéletesnek talált a helyzetet arra, hogy ezzel az ürüggyel szóba elegyedhessen Keddle-lel, és kiszedhesse belőle az információt, amire szüksége volt.

Ahogy odaért, új ember foglalta el a helyét a bajnokkal szemben, míg a vesztes szitkozódva markolta törött karját, és kiviharzott a kocsmából a megszégyenülés elől.

– Az új kihívó az ifjú Roger Belby! – harsogta Keddle, és rácsapott a keléses arcú fiú hátára.

Remus közelebb lépett Keddle- höz, és a kalapba tette a pénzérméket.

– Belbyre – szólt, és hátrébb lépett.

A varázsló Lupin arcába nézett, és kivillantotta sárguló fogait, majd összerázta a kalapban az érméket, és a kezébe nyomott egy cetlit, amely azt igazolta, hogy fogadást kötött.

Innentől kezdve már csak az volt a dolga, hogy figyelje az eseményeket. Belby csúfos vereséget szenvedett a tagbaszakadt férfitől, ahogyan az utána következő három is, Remus zsebéből pedig elfogytak a pénzérmék, melyeket Dumbledore-tól kapott, hogy amennyiben szükséges, használja őket.

– Öregem, te aztán nagyon szerencsétlen vagy, nem? – vigyorgott rá Keddle, ahogy megállt mellette, és rámutatott az új kihívóra. – Rá még akarsz fogadni?

Remus jobban megnézte Keddle-t, sebek borították az arcát és sárga fogai közül is pár le volt törve, szemei olyan táskásak voltak, mint annak, aki egy betegséggel küzd. Ha nem csaltak a megérzései, ő is vérfarkas volt, mégpedig az a fajta, aki soha nem kapott farkasölőfű-főzetet.

– A szerencse régóta nem állt már mellém, de nagyon csábító volt a lehetőség – kuncogott, mintha annyira mulattatná, hogy semmi pénze nem maradt. – Sajnos nincs már egy knútom se, hogy újra fogadjak.

– Hát nem szép dolog a kiürült zseb, de van egy ötletem hogyan tömhetnéd meg! –Keddle ravaszul vigyorgott, és közelebb hajolt Remushoz, hogy mások ne hallják, amit mond. A varázsló orrát megcsapta a mosdatlanság szag, amelyet a másik árasztott magából. – A következő kihívóként majd téged jelentelek be, ha legyőzöd, mindent visszanyersz.

Bíztatóan megveregette a vállát, és várta a választ. Lupin elgondolkodott egy pillanatra, majd mivel ő is ezt tartotta az információszerzés legjobb módjának, bólintott.

– Mik a szabályok? – kérdezte, és feltűrte talárja ujjait.

– Szabályok? Feleslegesek azok, öregem! Csak próbáld legyűrni egy kézzel a másik kezét – nevetett fel Keddle, mely úgy hangzott, mintha egy kecskét és egy láncfűrészt kereszteztek volna. Remus hátán minden szőrszál felállt, és igyekezett visszatartani a késztetést, hogy megrázza magát. – Mi a neved?

– John...

– Milyen John?

– Legyen elég annyi, hogy John.

Keddle még meredt rá egy kis ideig, majd az asztalhoz fordult, ahol a tagbaszakadt férfi egy újabb szerencsétlen fiú kezét törte ki és diadalittas üvöltésben tört ki, mintha valami hihetetlen tettet hajtott volna végre.

– Semmi baj kölyök, erősödj még és talán egyszer legyőzöd Brutust! – harsogta túl a tömeget, és Remusra mutatott. – Új jelentkezőnk John! Tétjeiteket kérem, ki lesz a győztes? A bajnok Brutus, vagy az újonc Johnny?

A kalap ismét körbejárt, begyűjtve az újabb és újabb érméket, a tekintetek mind Remusra szegeződtek, ahogy leült a székre szembe Brutusszal. Voltak, akik felnevettek, és érezhető volt a hangulat, hogy kire akar fogadni mindenki. Mégsem érezte magát kellemetlenül, csak az járt a fejében, amit Keddle mondott, hogy nincsenek szabályok. Bal karját tette fel az asztalra, hogy jobb kezével észrevétlenül is kezelhesse pálcáját, melyet a talárjába rejtett. Brutus hozzávágta könyökét az asztallaphoz, és rávigyorgott ellenfelére.

Kezeik összekulcsolódtak, és elkezdődött az erőfitogtatás. Brutus marka izzadt volt a hosszú órák óta tartó szkandertől, izmai kitagadtak, és olyan erővel kezdte el nyomni Remus kezét, hogy azt hitte az mentem kiszakad a helyéről. Erőt vett magán és rákoncentrált, nehogy egyből veszítsen, de az se segítette, hogy a háta mögött a tömeg Brutus nevét skandálta, és volt olyan is, aki meglökte őt, hogy veszítsen a biztos tartásából.

Kézfeje már majdnem az asztallapot érintette, mikor egy picit megpöccintette varázspálcáját és Brutus alatt kicsit megreccsent a szék. Ellenfele egy pillanatra elveszítette a koncentrációját, így újra vissza tudta emelni kezét, de tovább már nem jutott, mert Brutus újult erővel kezdte kínozni Remus sajgó vállát. Olyan erő szorult bele, hogy talán Hagrid homlokán is megjelenne pár verejtékcsepp.

Újból pöccintett egyet a pálcával és sikerült annyira kibillentenie Brutust, hogy másodpercek múlva kézfeje az asztallapon csattant. Remus és a tömeg is döbbenten nézte a robosztus férfi kifacsart végtagját, olyan váratlanul érte őket, hogy csak percekkel később találtak vissza a hangjukhoz.

– Csalt! Biztos vagyok benne! – ordította egy félig trollnak tűnő nő és lapátnyi szürke öklét Keddle felé rázta.

Többen osztották a véleményét, így Keddle jobbnak látta, ha megragadja Remust és kiráncigálja a kocsmából.

– Mára vége a fogadásoknak, indulunk, Brutus! – szólt még hátra a tagbaszakadt mamlasznak, aki úgy nézte legyőzött kezét, mintha elárulta volna őt.

Egy kisebb sikátornál álltak meg, és miután meggyőződtek, hogy senki nem követte őket, Keddle gyanakvóan nézett a vele szemben álló varázslóra.

– Nem vagyok biztos benne, hogy mégis hogyan nyertél, egy biztos, hogy kiérdemelted a pénzedet. – Összeszűkült seszínű szemei Remus arcát fürkészték. – Nem láttalak én már téged valahol?

– Nem hinném. Igyekszem távol maradni a hírveréstől – próbálkozott Remus, és közben szerényen megvonta a vállát.

Keddle továbbra is ugyanolyan gyanakvóan nézett rá, mint eddig, de végül egy sunyi mosolyt villantott Remusra.

– Na, gyere Johnny, a nyert pénzedet nem az utcán adom oda neked. – Hátat fordított Lupinnak, és beljebb indult a sikátorban.

Remusban felsejlett az a gondolat, hogy talán nem a legbölcsebb döntés bemenni egy sikátorba egy fogadásokból élő vérfarkassal és egy két méter magas izomkolosszussal, de nem igen volt más választása, ha szeretett volna információhoz jutni. Nem sokáig mentek, csak egy kopott és rozsdás vasajtóig, ahol aztán Keddle benyitott, és felsietett a lépcsőn. Remus kis hezitálás után követte őt. A rozoga lépcsők talán egy emelettel feljebb vezették őket, egy poros, sötét szobába, mely meglepően sok embernek adott helyet. Egy tucat fej fordult felé, és ha korábban azt érezte, hogy Keddle hangjától kirázza a hideg, most egyszerűen félelem fogta el. Mindegyikük vérfarkas volt, csimbókos hajuk a vállukra hullott, tekintetük árasztotta a vad állatiasságot, amelyet már olyan régen látott, talán még az előtt, hogy Jamesék meghaltak volna.

– Kit hoztál ide nekünk, Arsenius? – szakította meg a csendet egy érdes, mindenfajta kedvességtől mentes hang. A sötétből egy férfi lépett ki, meztelen felsőtestén pihent a talárja, tekintete öntelt volt és vérszomjas. Remus megdermedt, ahogyan felismerte a vele szemben álló férfiban Greyback jobb kezét, Bogrodot. Mióta látta, a férfi öregedett és pár új sérülést is szerzett, bizonyára a sok harcban, amit a közelébe gyűjtött vérfarkasokkal vívott holdtöltekor.

– John a neve. Szkanderben legyőzte Brutust – válaszolta Keddle és félrelépett, hogy főnöke jól megnézhesse magának Remust.

– Olyan ismerős vagy te nekem, John – kezdett bele vontatottan a vérfarkas, és körbejárta az elnyűtt taláros varázslót. – Nem sokaknak sikerül lenyomniuk sima izomerőből Brutust.

A többiek közelebb léptek, kíváncsiak voltak a fejleményekre. Azokra most már Remus is kíváncsi volt, agya talán füstölt volna, ha a gondolatai sebessége látható lett volna. Sokkal nagyobb fába vágta volna a fejszéjét, mint amire felkészült?

– Szerencsém volt, előttem már sokakkal mérte össze az erejét, bizonyára elfáradt – próbált védekezni a szerinte legkézenfekvőbb magyarázattal, hiszen azt mégsem vallhatta be egy tucat vérfarkasnak, hogy csalt.

Bogrod azonban csak hümmögött, mintha éppen gondolkozna, de Remus pontosan tudta azt, hogy ravaszsága eléggé korlátozott. Addig van szerencséjük, míg ez így is marad, és nem egy nála eszesebb vérfarkas veszi át a helyét Greyback segítésére, a saját butaságával és eszével így is rettenetes fenyegetést jelentett minden emberre, akár varázsló volt, akár mugli.

– Ez esetben Brutusnak további időt hagyunk, hogy felkészüljön rendesen – fordult a kolosszus felé a farkasok vezére, és a következő pillanatban már három másik vérfarkas társaságában el is tűntek egy eddig a sötétségbe vesző ajtó mögött. Remus nyelt egyet és figyelmét visszafordította Greyback embere felé. Hogyan tudna ebből a helyzetből jól kijönni? Nem volt túl sok ötlete, de azt is tudta, hogy nem fog jól elsülni ez a helyzet.

– A pénzedet csak abban az esetben kapod meg, ha az elkövetkező fogadásokon a mi oldalunkon állsz. A részesedésed John, két százalék – ördögi vigyor terült szét az arcán, amitől veszélyesen hasonlított Greybackre.

– Hetven százalék – alkudott Remus olyan magabiztosan, hogy azzal önmagát is meglepte.

Bogrod felnevetett és vállon veregette őt, közben közelebb sétált hozzá. Erősen rámarkolt Remus vállára, körmei még a taláron keresztül is a bőrébe mélyedtek.

– Tíz százalék és ennél tovább nem engedek, vagy semmit nem kapsz – olyan fagyosan mondta, hogy Remusnak nem volt kedve harcba szállni vele, hiszen érezte, most ő veszítene, még úgy is, hogy nekik valószínűleg nincs varázspálcájuk.

Ha használná a sajátját, az aznapi elért eredményei a semmibe vesznének és ezt nem kockáztathatta.

– Tíz százalék – egyezett bele, mire Bogrod és Keddle arcán is diadalittas mosoly terült szét. – Akkor most, hogy megegyeztünk, levenné rólam a kezét? A nőket részesítem előnyben. – Mosolya nem volt valódi, és meg se közelítette Bogrodét, vagy Keddle vicsorát.

– Én pedig azokat, akik nem próbálnak meg átverni engem. – Bogrod összeszorította a markát, mely következtében Remus válla megroppant, és égető fájdalom kúszott végig a férfi egész karjában. – Gyűlölöm azokat, akik azt hiszik, hogy lehet ellenem trükközni!

Ellökte magától, így nekiesett az egyik mögötte álló vérfarkasnak, aki egyből továbblökte őt egy másiknak. Olyan hirtelen történt, hogy kellett Remusnak pár másodperc, míg meg tudott állni a két lábán, és szembe tudott fordulni a támadóival. Ha most a pálcájáért nyúl, akkor el tud menekülni előlük, viszont hiába volt Dumbledore és Mundungus gyűjtőmunkája. Csakis a két öklére számíthat és arra, hogy időben el tud ugrani az ütések elől.

– Fogjátok le – adta ki az utasítást Bogrod, és levette koszos talárját, nehogy még piszkosabbá tegye, mint eddig volt.

Két vérfarkas próbálta megközelíteni őt, ugyanolyan mocskosak voltak ők is, arcukon pedig az állatias vigyor nem derítette jobb kedvre a kelepcébe szorult varázslót. Felé nyúltak, mire ő határozott védekező mozdulatokkal eltérítette a túl közel kerülő kezeket.

– Ó! – nevetett Bogrod jókedvűen – Még harcolni is megpróbál!

Nem sok esélye volt a tucatnyi vérfarkas ellen, még akkor sem, ha egyikük sem volt átváltozva. Mivel ő egész életében próbálta fenntartani emberi tudatát és aszerint élni, ahogy James és Sirius emlegette, egy szőrös kis probléma, ami mellett lehet hétköznapian létezni, nem volt képes arra, hogy olyan vad és állatias reakciókat váltson ki a testéből, mint ellenfelei.

Pár ütést ki tudott védeni, de a rúgások olyan erővel érték el őt, hogy egy idő után jobbnak látta összehúzni magát. Rossz döntés volt, kezeit kifeszítették és térdre kényszerítve őt, odaengedték Bogrodot. Sajgott törött válla, szinte csillagok repkedtek a szemei előtt.

­– Ki küldött téged, John? – hajolt le Remushoz, és közben ujjaira fémkarmokat húzott.

Remus igyekezett, hogy ne legyen látható a félelme, így rezzenéstelen tekintettel meredt a vérfarkas arcába. Az nem várt tovább a válaszra, lendült a keze, a fémkarmok pedig Remus bőrébe hasítottak. Összeszorította az állkapcsát, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól.

– Szóval? Hajlandó vagy elmondani, hogy miért csaltál? Pénz kell? Információ? – Remus makacsul megtagadta a válaszokat, melyekért újabb csapássorozat volt a jutalma.

Az elkövetkező percekből nem sok mindenre emlékezett később, csak arra, hogy a száját mindvégig csukva tudta tartani és semmit nem árult el. Akkor úgy gondolta, hogy ott éri majd őt a vég, nem hagyja el élve a koszos Zsebpiszok közi szobát, nem lehet többet a Rend hasznára és nem láthatja Tonksot...

*

Remus három teljes napja nem adott életjelet magáról, és ez rányomta a hangulatot a megbeszélésekre is. Sirius leginkább csöndben ücsörgött, Tonks pedig szinte tövig rágta le a körmeit aggodalmában.

– Rendben, akkor kérem a jelentéseket ugyanebben az ütemben. Sajnos a következő két hétben a megbeszéléseken nem fogok tudni részt venni az iskolai helyzet miatt – magyarázta Dumbledore, és egy pálcalegyintéssel eltűntette karosszékét. – Nem, Molly, sajnos nem tudok maradni vacsorára, de köszönöm a meghívást!

Tonks csak az ajtóban érte utol a már a zárakkal bíbelődő igazgatót, és a kezét tördelve toporgott mögötte.

– Igen, Nymphadora? – elégelte meg Dumbledore a csöndes tudásvágyát, és inkább rá fordította minden figyelmét.

– Nem hallott esetleg valamit Remus felől? – érdeklődött a boszorkány, sikertelenül elrejtve a kétségbeesést a hangjában.

Aggodalma olyan hatalmasnak tűnt, hogy még az utált nevére se reagált, csak az információmorzsákat várta, amelyekkel csakis Dumbledore szolgálhatott, révén az ő általa adott küldetésen tevékenykedik éppen a férfi. Az igazgató arcán átfutott egy mosoly, és úgy pillantott le korábbi diákjára, mintha ő lenne az, aki valóban minden tudás birtokában van.

– Ne aggódjon érte ennyit, Nymphadora. Remus remek varázsló. Hamarosan visszatér, amikor megteheti. – Ennél többet azonban nem volt hajlandó elárulni. Albus Dumbledore egy igazi találós kérdés volt a boszorkány számára, hiszen valóban rengeteg mindent tudott, mégis mindig csak annyit osztott meg a tudásából, amennyit szükségesnek tartott. Most például csak nyugtató szavakat intézett hozzá, de arról nem kell tudnia, hogy szinte semmi hatást nem értek el.

– Legyen szíves és zárjon be utánam – mosolygott tovább félhold alakú szemüvege mögül Dumbledore, majd kilépett az utcára, és ott egy pukkanás kíséretében el is tűnt. Bizonyára rengeteg dolog aggaszthatta őt is, hiszen nemcsak Voldmerottal és a Renddel kellett foglalkoznia, hanem Caramellel is. Csak tovább nehezítette a helyzetet, hogy a nyakára lett ültetve Dolores Umbridge is.

Egyáltalán nem volt nyugodt, akkor lenne az, hogyha a konyhában ülhetnének, Molly teáját iszogatnák, és régi történeteket mesélnének. Bezárta az utolsó rekeszt is és még azzal a lendülettel, ahogy elfordult az ajtótól, már terült is el a padlón. A zajtól feléledt Mrs. Black és ordításba kezdett, melybe igyekezett mindenkit belefoglalni és olyan jelzőkkel illetni, amelyeknél nagyobb gorombaságot már nem volt képes kreálni.

Sirius és Arthur siettek a segítségére, míg Mrs. Weasley a többi képet sorozta meg kábító átokkal.

– Hova tegyem még azt az esernyőtartót, hogy ne ess benne hasra? – kérdezte rosszallóan Sirius és kezét nyújtotta a boszorkánynak. Egy picit beljebb tolták a helyére tett troll-láb esernyőtartót, nehogy a következő percekben ismét megbotoljon benne.

Tonks a szokottnál is szórakozottabb volt, terítés közben három széket borított föl, két tányért tört össze és Molly levesét kiöntötte az asztalra.

– Ne aggódj! Jól mondja Dumbledore, Remus remek varázsló – próbálkozott a vigasztalással Arthur, de mikor látta, hogy a boszorkány továbbra is sűrűn pislog a konyha bejárata felé, remélve, hogy ott feltűnik Lupin, segítségkérően nézett Siriusra és feleségére.

– Az első háború idején ez gyakran előfordult. Volt olyan is, hogy napokig nem került elő, talán hetekig – hajolt előre Sirius, és bátorító mosolyt küldött Tonks felé.

– Amikor visszatért...? – Tonks elharapta a kérdése végét, mert nem tudta, hogy pontosan mit is akar tudni Siriustól.

– Általában tele volt sebekkel és Lily napokig ápolta őt – válaszolt a varázsló, Molly pedig megcsapta őt a konyharuhával. – Mi van? Tényleg ez volt!

Tonks elsápadt ennek hallatára, és csak az ajtót tudta bámulni, hozzá sem nyúlt a leveshez, amit Mrs. Weasley tett le elé. Vajon miért nem jött még vissza? Lehetséges, hogy több időre van szüksége és azért nem tért még vissza, de az is, hogy megsérült és képtelen idejutni. Ebben az esetben azonnali segítségre lenne szüksége, amit nagy valószínűséggel nem fog megkapni, mert Dumbledore-on kívül senki nem tudja, hova ment. Az is előfordulhatott, hogy olyan súlyosan megsérült, hogy nem tud magáról, talán meg is halt! Tonks megrázta a fejét, hogy kiűzze a rossz gondolatokat az elméjéből. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy haja fakón lóg a szemébe. Annyira lekötötte az aggodalom Remus iránt, hogy akaratán kívül változtatott a saját megjelenésén.

– Egyél egy picit, a meleg teától picit megnyugszol majd! – bátorította Molly, és letett egy nagy bögre forró teát is a fiatal boszorkány elé.

Egy hálás mosollyal megköszönte a gondoskodást, de csöndben maradt, pont úgy, ahogy mindenki más is. Csak az evőeszközök csörömpöltek, de ő hozzá sem tudott nyúlni az ételhez. Úgy érezte egy hatalmas gombóc van a torkában, amitől képtelen lenne lenyelni bármit is. Végül teljesen feladta, kitolta a székét és kiürítette a tányérját és a bögréjét.

– Köszönöm, Molly, de képtelen vagyok most enni – magyarázkodott, majd még elköszönt a konyhában lévőktől, és végigügyeskedte magát a sötét folyosón a bejárati ajtóig hasra esés nélkül – máskor biztosan megdicsérte volna magát érte –, majd kireteszelte az összes zárat, amelyet nem olyan régen bezárt.

Nemsokára feltűnt mögötte Sirius, hogy bezárjon mindent, de előtte még megfogta Tonks vállát.

– Próbálj meg pihenni azért, rendben? Amint megtudunk valamit Remusról, egyből üzenünk neked – ajánlotta fel kedves mosollyal.

Kinyitották az ajtót, vetettek még egy búcsúpillantást egymásra, majd Tonks ahogy kilépett egyik lábával a küszöbön, hangos pukkanással megjelent előtte Remus Lupin.

Talárja több helyen el volt szakadva, vér áztatta, bal karja fura szögben elállt a testétől, arca még annál is színtelenebb volt, mint mikor holdtölte után tér vissza a Grimmauld téri szobájába lábadozni.

– Remus! – kiáltotta Tonks egyből szinte ugyanolyan sápadtan.

– Sirius, Tonks... - nyögte erőtlenül, és ájultan bedőlt a nyitott ajtón keresztül.