t h i r d

Ahogyan napról napra belátom, mennyi időt szántam rá magányomban eltöltve, ismételten tudatosul bennem, hogy a továbblépés útjára kellene helyeznem lépegetőim. Azokra azonban mintha mázsás súly kerülne, s mindez célja az ellehetetlenítés - azt, hogy kiszaladjak gondolataim közül; elvégre egytől egyig a szép emlékek pörögnek le előttem, mint csodaszép, kecses pillangók, ahogyan a ringatózó szellő hátán szállnak ezernyi színű pompával.

Ragaszkodom hozzájuk, azokban és egyaránt azokért a minutumokért élek, vágyakozom olyasféle impulzusok iránt, sőt, Jenoért, mégha vissza soha nem kaphatom már, mégha a múltunk tova is szállt, mégha el is hagyott hirtelen, mégha immáron nem is érdeklem, s mégha talán nem is szeretett engem soha sem.
Hiszen akármennyire erőltetem azt, hogy elfelejtsem, bármennyire tettetem, hogy túlvagyok rajta, hogy ki nem állhatom, valójában még mindig érte dobban szívem egy része, és soha nem lennék képes utálni őt.

Ő volt az az ember az életemben, aki megtanított szeretni, aki megmutatta az apró örömöket, aki törődésével azt éreztette, igenis értékes vagyok, s mindezt nem értheti senki más, csak én. Mert hiába vagyok tisztában azzal, egyszer el kell engednem, én a mai napig azt várom, hogy visszatérjen hozzám, és megmutassa, mit bír ki a szeretet maga.

T u d o m , h o g y
k e l l e n e , d e n e m
t u d n á l a k u t á l n i
t é g e d .

VÉGE.