f i r s t

Négy hófehér fal, melyek körülöttem magasodnak. Felfelé törnek, egészen a plafonig, mely síkként terül el szembogaraim előtt, miként hátamon fekszem az ágykeretbe illesztett, puha matracon. Franciaágy, noha nem süpped be mellettem - egyes egyedül vagyok a lakásban ezen a napon, melyen kint a szabadban madarak csicseregnek, az ég élénken kékell, a Nap kósza sugarai pedig mindenfelé elérnek. Még redőnyöm keskeny résein is beszűrődnek a sötét helyiségbe, hátha sikerül némi életet költöztezni a huszonhetes lakásba. Szemeim fáradtak, alig bírom őket nyitva tartani, azonban az Álmok Birodalma valahogyan távolinak érződik még - minél inkább erőltetem az alvást, mely egyébként egyre inkább esedékes, annál jobban üldözöm el magamtól a nyugodt órák lehetőségét.

Ilyenkor pedig világosbarna tincseimmel befedett fejemben a gondolatok oly' kuszává válnak, mintha egy szélvihar utáni állapot uralkodna. Előtör a nosztalgia. Hiszen ahogyan bármerre pillantok ebben a néhány négyzetméternyi, rideg helyiségben, meleg emlékek rohamoznak meg. Azonban fájdalmat okoznak; szívembe mar a gyűlölet, mindaz, hogy minden rendben lehetett volna, hogy a boldogság olyan határtalan volt, mint egy mesefilmben, hogy tökéletesnek érződött minden, mikor nem csak én éltem itt, mikor itt volt Jeno, mikor szerelmesek voltunk, mikor nem kezdtünk még veszekedni, mikor nem halmoztam fel hibáim, mikor nem változott meg, mikor még nem kellett a fél világgal elhitetnem, hogy túlvagyok rajta.

De túlleszek rajta...