Amint megbilincseltem és eligazítottam az ágyon, hogy biztos legyek benne nem fekszik semmi vérellátást akadályozó pozícióban, az ágy szélére térdeltem és fölé hajoltam. Ujjaimat a nyakára nyomtam. Erős, egyenletes volt a pulzusa, legalább az vigasztalt. Összevont szemöldökkel előrébb hajoltam, elsimítottam az arcába lógó csapzott hajat az útból és tenyeremet a homlokára tettem. Persze a bőre égetett, semmi változás. Kifújtam a levegőt és vele együtt az arcomba lógó kóbor hajszálat is. A túl nagy forróság kárt tehet az agyában. Remélhetőleg időben közbeléptem. Kötelességtudóan átkutattam, kezemet végighúzva a sok-sok zseben, amiket belevarratott a ruhába. Számtalan lejárt számlát találtam, három hajlítható pengéjű kést, egy még nagyobb kést, amit a csípőjéhez erősített, egy műanyag Batman figurát a hátsó zsebében, (nagyszerű, már gyártani is elkezdték) kapcsokat, körömvágó ollót és egy flaskát. Egy gyors szippantás és máris tudtam, hogy whisky van benne (talán az öngyógyítással próbálkozott) az asztalra rakodtam mindent. Pár percig mászkáltam felkészítve a szobát és összegyűjtve a dolgokat, amikre szükségem lehet. Miután ez sikerült, összegömbölyödtem a széken, hogy aludjak egy kicsit, mert szükségem lesz az erőmre. Miután felébred pokoli harcot fogok vívni vele és ahhoz pihennem kell. Viszont egy gondolat foglalkoztatott, (persze azon kívül milyen kényelmetlen a székem) amitől nem tudtam aludni. Ez volt az első, hogy nyíltan és tudatosan szembeszálltam vele, mióta csatlakoztam hozzá. A háta mögött bedrogoztam és megbilincseltem. Ha bármit megtanultam a Jokerről az az, hogy rettentően neheztelt amikor megfosztatták a szabadságától. Nem vonta meg a vállát és lépett túl a dolgon, és a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom, azt hiszem féltem, de nagyon izgatott is voltam.

Valami baj van veled, mondtam magamnak a milliomodik alkalommal. Már rég nem zavartattam magam emiatt, de nem láttam kivetnivalót abban, hogy néha emlékeztessem magam.

És mi van ha dühös lesz? Tettem fel magamnak a kérdést szigorúan. Nem élhettem olyan világban, ahol egy aprócska láz elvette tőlem a legfelvillanyozóbb férfit akit valaha ismertem és ha nem pihen valószínűleg ez történne.

És ha meggyógyul és kidob téged a kis lázadásod miatt? Tétováztam, a félelem rettentő erővel sújtott le rám. Ez volt az életem. Nélküle, enélkül a hely nélkül mi maradt nekem? Gondolom Pam, de a Joker nélkül mi értelme lenne? Már a gondolat is majdnem elég volt ahhoz, hogy elővegyem a kulcsot a ruhák alól ahová rejtettem és megszabadítsam a bilincseitől akkor és ott.

Várj, parancsoltam magamra, mielőtt megtettem volna. Igen, az szívás lenne. De tudod mi lenne még rosszabb? Ha meghalna, mert te túlságosan aggódtál magad miatt. Igen, aggódtam mi fog történni velem mindezek után, de miatta még jobban aggódtam. Majd foglalkozom a következményekkel, ha eljön az ideje. Az elhatározásom után meg is találtam a kényelmet, amit kerestem és nem sokkal később nyugtalan álomba merültem.

***

Néhány órával később hangos puffanásra ébredtem. Felpattantak a szemeim, letettem a lábam és a hang irányába néztem. J a földön hevert és teljesen tudatánál volt, bár a szemei zavart tükröztek. Az ágy kereténél guggolt és eredménytelenül ütögette a bilincset a kerethez próbálva leszedni magáról. Kételkedtem benne, hogy a nyugtatók kiürültek a szervezetéből és abban is, hogy olyan eszes, mint máskor vagy hogy tudatában van annak mi történt. Rettegéssel, de egyben várakozással telve, felkeltem a székből.

- J. rögtön megállt. Reszketeg lélegzetet vett, majd lassan elfordította a fejét. Tekintete megállapodott rajtam, az arca megértőből szinte azonnal dühössé vált és egy beteges, ragadozó vigyor jelent meg rajta, ami nem tükröződött a hűvös tekintetében.

- Harley. - dorombolta. Könnyed hangon beszéltem, nem akartam vitát szítani.

- Miért nem fekszel vissza?

- Hogyne. - sziszegte. - De, uh, tudod... - megrázta a csuklóját, megzörgetve a bilincset. - Csak egy kicsit kényelmetlen, hogy ide vagyok bilincselve. Nem dobnád ide a kulcsot?

Összeszorított szájjal megráztam a fejem. Hosszan sóhajtott és lehajtotta a fejét. Egy másodperccel később felnézett felhúzva a szemöldökét, az alsó ajkát a fogai közé szorította és türelmet színlelt.

- Hé, figyelj! Tudom, hogy szereted ezeket... ezeket a kis játékokat. Megértem. Tényleg. De Harley. Dolgom van, szóval... Vedd le a bilincseket és... engedj el! - összefont karral megráztam a fejem. J lassan oldalra döntötte a fejét.

- Óóóhh – dúdolt baljósan. - Szóval ezt az utat választod.

- Igen – mondtam határozottan. - Így van.

- Hmmm – morogta felemelve a karját és még egyszer megrázta a bilincset. - Odanézzenek, - kezdte izgatottan mosolyogva szabad kezével dörzsölgetve a karját védő ragasztószalagot. - Te... te mindent előre elterveztél. - köhögésben tört ki, a beszéd irritálta a torkát. Mikor befejezte a köhögést, csúnyán nézett rám, mintha én okoztam volna a betegségét, majd folytatta. - Védett kar... földhöz erősített ágy.

- Az utóbbiért magadat okolhatod. - vágtam közbe gyorsan. - Ha nem ezt az épületet választottad volna menedéknek, nem lenne a földhöz erősítve. Amúgy mi ez a hely?

Összeszorította a száját és egy percig hezitált, a fogaskerekek az agyában lassabban forogtak, hála a gyógyszereknek és a fáradságának. Remegő ujját rám szegezte.

- Ne... Most ne válts témát! Most arról beszélünk, hogy bezártál ide. - kihangsúlyozta a „bezár" szót és felvonta a szemöldökét. Eljátszotta, hogy minden rendben, de én láttam a sötét szemek mögött rejlő dühöt. Idegesen megköszörültem a torkom.

- Igen. Igen, arról beszélünk. Szóval hadd magyarázzam meg.

- Kérlek, nyugodtan.

- Beteg vagy. Nagyon, nagyon beteg. Lázad van, vért köhögsz fel és közel állsz az ájuláshoz. - vállat vontam. - Gondoltam könnyebb ide bezárni, mint kihozni az Arkhamból, miután összeesel egy munka után és megint bezárnak. Ezért tettem, amit tettem. Csak, hogy tudd.

Kifejezéstelenül meredt rám. Nyelvével megnedvesítette az ajkait és az eddigi guggolás helyett leült, hosszú lábait kinyújtotta, hátával nekidőlt az ágynak a rá jellemző gondatlan báj nélkül. Behunyta a szemét, az ágykeretnek döntötte a fejét és halkan megszólalt: - Átlépsz egy határt, édesem.

- Tudom, - mondtam és nyakamban éreztem, ahogy a pulzusom felgyorsul köszönhetően az adrenalinnak, amitől a szívem hevesebben vert.

- Oh-ho, ó, szóval tudod, - morogta csendesen. - Nos. Akkor miért nem, ENGEDSZ EL A PICSÁBA? - tört ki a mellkasából sötéten és mélyről jövően a haragos kiáltás, amitől összerándultam és hátraléptem. J ritkán kiabált és most sem tévesztettem meg magam azzal, hogy elhittem azért kiabál, mert elfogyott a türelme. Azért emelte fel a hangját, hogy megfélemlítse az embereket, meg hogy felborzolja a tollait és megmutassa milyen veszélyes. Ez egy tollborzolós pillanat volt és csak félmunka. Addig haraptam az ajkam, míg vérezni nem kezdett, mielőtt sikerült kinyitnom a szemem. Engem bámult, a mellkasa emelkedett és süllyedt, a válla hullámzott az erőfeszítéstől, hogy elég levegőt pumpáljon a tüdejébe. A kitörésért, bár rövid volt, meg kellett fizetnie és nehéz légzésének hangja, csak még makacsabbá tett. Megráztam a fejem.

- Nem tehetem. - egy pillanatig még bámult, majd megrázta a fejét mintha nem hinné el, amit hallott.

- Na, fussunk neki újra. - felelte elfordítva a fejét, kezét a fülére szorította. Most én kaptam fel a vizet. Csípőre tett kézzel kiráztam a hajat az arcomból.

Belehalna, ha most az egyszer harc nélkül elfogadná a helyzetét? Gondoltam bosszúsan figyelve.

- Hallottad, amit mondtam. Nagyon beteg vagy. Itt tartalak, míg le nem megy a lázad. Téma lezárva.

Elkerekedett a szeme – csak egy másodpercre, de megtörtént, jelezve, hogy ezt kihívásnak tekinti. Az ajkai elváltak egymástól, majd elgondolkodva becsukta a száját és felnézett rám.

- Akarsz fogadni?

***

Eltelt egy óra. Csendesen visszavonultam az íróasztalomhoz, ahol menedékre találtam, pár percenként rápillantottam a Cosmom felett. Egy darabig hízelgett, fenyegetőzött és konkrétan megparancsolta, hogy engedjem el, de amint nyilvánvalóvá vált, hogy nem fogom megtenni, csak ült ott és magában morgott. Olyankor szokta ezt tenni, ha fáradt és elégedetlen volt, ilyenkor csak kimondta, ami a fejében járt. Csendben hallgattam, de amikor megemlítette, hogy kirúg, felnéztem és figyelni kezdtem.

- A doktoroknak karma van, karma, karma, - sziszegte. - Védelmező? Bébiszitter. Kérdem én, úgy nézek ki, mintha szükségem lenne bébiszitterre? Úgy tűnik. Úgy tűnik. Mert nem tudom megmondani, mikor vagyok túl beteg a munkához. Ó, ó, ó. - énekelte és hangosan sóhajtott. - Ilyen a világ, én mondom. Már a nők is az ágyhoz bilincselhetik a férfiakat mindenféle jutalmazás nélkül.

- Héj, ha jutalmat akarsz, lehet róla szó. - mondtam, felpillantva a magazinomból. Felcsillant a szeme, nyilván ihlete támadt.

- Oké. - felelte. - Csak gyere ide, játsszunk!

Mindenféle jókedv nélkül elvigyorodtam, miközben egy újabb köhögést igyekezett elfojtani.

- Nem olyan jutalomra gondoltam. Nem vagyok benne biztos, de szerintem az a fajta szórakozás most kómába juttatna és nem, nincs kedvem kipróbálni igazam van-e. Tessék. - felálltam és elővettem egy palackot az egyik fiókból, megkerültem az íróasztalt és odadobtam neki. Egy kézzel elkapta és vizsgálgatni kezdte, majd bizalmatlanul felnézett rám. Nem hibáztathattam, tekintve a gyógyszereket, amik valószínűleg még mindig dolgoztak benne.

- Tabletták.

- Ibuprofen. - tisztáztam. Majdnem kiürítettem az üveget, csak egy adagot hagytam benne – nem akartam megkockáztatni, hogy kiszabadul. Nem hagyhattam. Az arca oldalát kezdte szívogatni, majd egy cuppanó hang kíséretében abbahagyta.

- Ez a jutalmam? - szánalmasan csalódottnak hangzott.

- Fogd fel így – kezdtem optimistán. - ez egy lázcsillapító. Ha lemegy a lázad, szabad vagy.

- Mindig törődsz velem, nem igaz Harley? - kérdezte. Nem dicséretnek szánta. Mégis lecsavarta a kupakot és két tablettát a szájába rázott. Meglepődve húztam fel a szemöldököm. Nem gondoltam, hogy tényleg beveszi őket, és rövid ellenkezés után az engedelmessége biztató volt. Biztonságba ringatva magam, előre léptem, miközben az üres üveggel türelmetlenül felém intett. Leguggoltam és már nyúltam, hogy elvegyem az üveget. Láttam, hogy megváltozik az arca, pont mielőtt hátradőlt és az arcomba köpte a gyógyszereket. Elvesztettem az egyensúlyom és fenékre estem, közben ő nevetésben tört ki, ami hamarosan átváltott hörgő köhögésbe. Letöröltem a nyálat és a tablettákat az arcomról.

- Vicces. - jegyeztem meg keserűen, idiótának érezve magam. Tudhattam volna, hogy készül valamire. Nem fogja megkönnyíteni a dolgomat és minél előbb elfogadom ezt...

- Figyelj! - kezdtem és felültem. - Talán nem hiszel nekem, de nem vagy hároméves és ezzel a viselkedéssel nem fogsz meggyőzni róla, hogy nincs szükséged bébiszitterre.

Halkan kuncogott válaszként, miután ismét lélegzethez jutott. Felkeltem és átmentem a szomszédos fürdőbe, hogy kezet és arcot mossak. Amikor visszamentem, megint háttal az ágynak dőlve ült, keresztbe tett lábbal, az ujjai ellentétes irányba néztek. Láttam a kimerültséget az arcán, így nem lepődtem meg, hogy lazára veszi a figurát. Korábban már megfigyeltem, amikor fogságban volt és ugyanaz a nyugodt kifejezés ült az arcán. Szokása volt úgy tenni, mintha megadta volna magát, amikor nehéz helyzetbe került, de én jobban ismertem ennél. Csak várakozott, csak arra várt, hogy lankadjon a figyelmem, ettől a ponttól óvatosabbnak kellett lennem. Lassan leültem és felvettem a magazinom. Amikor ismét ránéztem, olyan messze ült az ágytámlától, amihez hozzá volt bilincselve, amennyire csak tudott, hosszú karjai a levegőben lógtak, a bilincsek belevágtak kissé behajlított kezébe, megint belém hasított a bűntudat. Gyűlöltem magam, amiért képes voltam bebörtönözni.

- Hozhatok neked valamit?

- Ha... ideadnád... a kulcsot... az szuper lenne. - mondta vontatottan, fejét egyik oldalról a másikra fordítva, szemei dühösen villantak, amikor kinyitotta őket.

- Sajnálom. - feleltem, gyengébbnek érezve magam az arcán tükröződő fáradtságtól, semmint a haragjától. Az orrán keresztül beszívta a levegőt, majd csendesen és elmélázva nevetett. Kis erőfeszítéssel rám szegezte a tekintetét. Reméltem, hogy hamarosan megint elalszik.

- Nem, ez nem igaz. - jelentette ki egyszerűen. - Bemesélted magadnak, hogy helyesen cselekszel.

- Még hibáztatsz? - kérdeztem. Kissé védekezésnek hangzott, szeme felcsillant a veszekedés gondolatára, amit korábban igyekeztem elkerülni. Lassabban mozgott, mint általában, lassabban beszélt és valószínűleg lassabban is gondolkodott, így nem siette el a választ, ami hamarosan meg is érkezett.

- Hadd... ah... világosítsalak fel! Csak vegyük számításba mi történik éppen és mi történt ezelőtt. Látod... uh... a kapcsolatunk – elhallgatott, a szemei ide-oda jártak, míg a megfelelő szót kereste, majd egy határozott bólintással folytatta. - Alapvetően egy fantasztikus játék, aminek a neve „Kövesd a vezért". - miközben beszélt, kezét a mellkasára tette jelezve, hogy ez esetben ő a vezér, én pedig nem szálltam vitába vele, mert igaz volt.

- Szóval – folytatta nyugodtan. - mi is történik ezzel a kapcsolattal – szűrte a szót összeszorított fogai között – amikor a vezér azt mondja állj, de te nem engedelmeskedsz?

Éreztem, hogy remeg a térdem, ezért erősebben nyomtam a talpam a padlónak. Pontosan az történik, amitől féltem. Figyelt, a válaszomra várva, amit aztán eldadogtam.

- Én... ez nem... így működik.

- Oh? - egy egyszerű kérdés, vidám és udvarias.

- A kapcsolatunk nem valami előre meghatározott rendszeren alapul. - feleltem, a hangom erősödni kezdett, ahogy érvelni kezdtem. - Azért követtelek eddig, mert úgy éreztem tudod hová tartunk. Most is tudod és nem akarom átvenni tőled az irányítást, de meghúzom a vészféket. - J felhúzta a szemöldökét, valószínűleg lenyűgözve a metaforától. Figyelmen kívül hagytam a gúnyolódó arckifejezését és folytattam volna, de félbeszakított.

- Próbálsz megfosztani a szabadságomtól. Visszatérsz a gyökereidhez Harls – amint nem tetszik valami, azt bezárod. Ez egy kicsit lehangoló. Azt hittem ezen már túlléptünk.

- Egyáltalán nem erről van szó!

- Biztos? - gunyoros meglepettség költözött az arcára.

- Igen, biztos! Ez nem hatalmi játék! Én nem - mit tudom én – nem vagyok elégedett ettől és nem tervezek puccsot, csak mert sikerült téged elkábítanom és egy ágyhoz bilincselnem. Én csak aggódom miattad, aggódom, hogy ez a láz tűzvészbe fog torkollni, ami aztán elpusztít téged és mivel az észérvekre nem hallgatsz, úgy döntöttem, hogy másképp értetem meg veled a helyzetet.

- Nem aggódsz, amikor egész éjjel távol vagyok és tűzzel meg pisztolyokkal játszom. - jegyezte meg rögtön.

- Dehogyisnem! - feleltem hevesen. - És a legrosszabb, hogy csak az esetek felében viszel magaddal és ha meglőnek, csak órákkal később tudom meg, amikor a fiúk hazaérnek.

- Oh, nyaff, nyaff, nyaff. - mondta savanyúan, de a pillantásából látszott, hogy nem igazán bosszantotta az aggodalmam, sokkal valószínűbb, hogy a bebörtönzése miatt volt ideges. Mély levegőt vettem.

- Nem tehetek semmit a rohadt munkád ellen, de ha tehetnék akkor sem akarnék, mert akkor elpusztítanám az a részed ami önmagaddá tesz. - gúnyosan megérintette a mellkasát, ahol a szíve van. Figyelmen kívül hagytam és folytattam. - Ez nem erről szól. Igazából segíteni akarok a munkádban. Nézz magadra J, alig tudsz állni.

- Azért, mert egy ágyhoz vagyok bilincselve! - hörögte gúnyosan, de azonnal köhögésben tört ki, bizonyítva, hogy igazam van.

- Nem. Uh-uh. Mi történne, ha köhögni kezdenél egy késes harc közben? A szemeid becsuknád, gyengébb lenne a fogásod és leszúrnának. Nem. Ezt meg tudom akadályozni, ezért meg is teszem. - a hirtelen támadásom belé fojtotta a szót, az öklébe köhögött és rám nézett. Vállat vontam és kitártam a karom. - Hé. Hidd el, én sem élvezem ezt jobban nálad. Sőt egyáltalán nem, mert tudom, amint kiszabadulsz az életem pokollá válik. Szerinted nem tudom? Sajnálom. Egyszerűen most nem adhatom meg neked, amit akarsz. - végül összeszedte magát. Néhány mély, remegő lélegzetet vett, kihúzta magát és tekintete találkozott az enyémmel.

- Nem, Harley. - mondta vontatottan, mintha nem épp az előbb köhögte volna ki a fél tüdejét. - Nem, még nem sajnálod. De fogod.