A rövidke beszélgetést lezavarva ahelyett, hogy visszamennék az asztalhoz, inkább felmegyek Namjoon után. A látványra ami ott fogad viszont nem voltam felkészülve.

Mintha hurrikán ment volna végig a szobán. A még reggel szépen rendbetett, rendezett négyfalköznek már hült helye, átvette a totális káosz. A nagy barna szekrény elborulva, belőle a ruhák szanaszét, az ajtajának éles sarka felszakította a földön hagyott matracon lévő paplant, melynek tolltöltete mindefele elkászálódott. A tulajdonos laptopja a földön szintúgy, szétrepedt képernyővel, az íróasztal mögötti kényelmes gamer széknek a támlája letörve. Az egészet mégis csak futólag volt időm megszemlélni, ugyanis tekintetemet az ágyon fekvő vonja magára. 

Kisírt, vörös szemekkel nézi mereven a plafon irányába tartott bal karját, míg arcán és halántékán könnyei némán csordogálnak. Észre sem vette, hogy beléptem. Pólója keresztben felszakadva, vérével áztatva pihen ernyedt valóján. Közelebb merészkedek, nem épp hangtalanul, ugyanis a födön heverő CD gyűjteményére sikerül rátaposnom, valószínűleg ezért még kapni is fogok, de most nem hat meg, és ahogy észreveszem őt sem, még mindig nem rezzen még a szeme sem. Mióta bejöttem nem is pislogott egyet sem. Megkerülve a szekrény romhalmazait eljutok az ágyig és leülök mellé. Ekkor tűnik fel jobbjában egy bicska és a balján végigcsordogáló vére, ami két vágásból adódik. 

-Nam. - szólítom meg halkan, nehogy megijedjen és még a végén belém állítsa az éles eszközt. Picit összerezzen, de csak pislog kettőt. Legalább tudom, hogy még él. Óvatosan a jobb kezéhez nyúlok és finoman belesimítva veszem el tőle a a tárgyat. Pólóm aljával eltörölgetem, akármennyire is undorodnék normális esetben ettől, most még csak nem is gondolkolok erre, csak teszem. Amint tisztává válik a penge visszacsukom a helyére és a matrac alá csúsztatom, ami az ágy mellett foglalja el a megszokott helyét. Körülnézve megtalálom az ágytól nem messze lévő zsepis dobozt, aminek egyébként az ágy melletti éjjeli szekrényen lenne. Ölembe veszem, kettőt kihúzok a dobozkából, azokat összefogva hogy vastagabb legyen kezdem el leitatni a vörös folyadékot haverom mellkasáról. Kicsit megrezdül az érintésre, de nem húzódik el. Legszívesebben leordítanám, hogy ezt most miért kellett, de nem tudom megtenni. Ha nem undorodnék az önmarcangolástól és tartanám abszolút feleslegesnek, valószínűnek tartom, hogy én is ezt tettem volna. 

-Mit csinálsz? - érces, szokásosnál is mélyebb hangjától kirázz a hideg. Rossz értelemben. Még a vér is majdnem megfagy az ereimben. Egy, azért, mert hirtelen volt, kettő, mert beparáztam tőle. Mint aki képes lenne megölni. Hiába tudom, hogy ez a hangnem nem nekem szólt. Egy apróbb sóhajt követően tudok csak választ adni.

-Rossz rádnézni. Meg rosszabb is lesz leszedni, ha már rádalvadt. - nézek bele, az immár engem fürkésző tekintetébe. 

-Nem kértem a segítségedet. - szavaival és hangnemével ellenben azonban lágyul a tekintete.

-Én meg jó barát vagyok és segítek anélkül, hogy kérnél. És most, hogy magadnál vagy levehetnéd a pólód amíg elmegyek az elsősegély ládáért. -ahogy ezt kimondtam avval a lendülettel indulok is meg a háború érte területen át az emeleten található fürdőszobáig, és a szekrény tetejéről levéve a keresett dobozt megyek vissza, ahol Nam már készségesen levette a felsőtestét takaró anyagot, háton fekve várva, már a karját is leejtve maga mellé. Érkezésemre, meg persze a reccsenő hangokra, felém mozdítja a szemeit, de lényében meg nem moccanva. A két perces műveletet követően ugyanúgy visszahelyezkedek mellé, majd kiveszem a fertőtlenítőt, egy negyed csomag vattát és leteszem magam mellé a további eszközöket tartalmazó ládát. Kiveszek a vattából egy nagyobbacska darabot, gombóccá forgatom tenyereim között és teszek rá az áttetsző, büdös folyadékból. - Csinálom. - Nem mondok olyanokat, hogy picit csípni fog és társai, pontosan tudja, hogy milyen érzés, nem először kell lekezelnem a sérüléseit, épp csak figyelmeztetem, hogy számítson a maró érzésre. Finoman hozzáérintem bal kulccsontjánál induló sebhez a vattát, mire teljes testében megfeszül és élesen beszívja a levegőt, amit végül reszketegen kienged. Amennyire csak tudom óvatosan végzem el a műveletet, majd felegyenesedve teljesen végignézek rajta és tarkóm vakargatva gondolkozok. - Na és most mihez kezdjek veled? - az eddig engem vizslató szemeit elkapja rólam és meg a fejét is a fal irányába kapja. Gondolom szégyenli magát, hogy ezt csinálta, ugyanis látom rajta, hogy visszatért közénk és megint úrrá van gondolatain.

-Hagyjad ahogy van. Majd begyógyul. - motyogja, éppen hogy csak értem.

-Meg a francokat. Ahhjj nem tudom. Nincs ennyi tapasz és fásli ebben a fosban. - rúgok bele a ládába. Kicsit még nézem a sebet, majd rövidesen kitalálom mi is lesz. - Leápolom a kezedet, utána menj el fürdeni, addig szerzek kötszert. 

-A konyhában kell még lennie. - bólint egyet, majd torkát megköszörüli, ugyanis rendesen be van rekedve. Baljáért nyúlok, amit az ölembe helyezek, hogy kényelmesebben hozzáférjek. Nem ellenkezik, még fel is ül, hogy könnyebb dolgom legyen. Nagyon csúnyán elbánt magával, meglehetősen szélesek és hosszúak is a vágások, de volt annyi esze, hogy nem hosszába vágta magát. Három perc elég is volt ahhoz, hogy rendbe szedjem, ahogy végeztem belenéztem a szemében és tisztán látszott a szégyenkezés. Tarkón suhintottam. - Ezt most miért? - gyorsan át is váltott értetlenkedőbe.

-Azért, mert ezt csináltad, bár valamennyire megértem. Ami fontosabb, hogy ne nézz rám így, ha már megtetted ez van, vállald. Most pedig húzd a csíkot a fürdőbe, addig én megyek a konyhába. - kijelentésemet követően fel is álltam, de avval a lendülettel kerültem is vissza az ágyra, ugyanis NamJoon visszarántott, egyenesen az ölébe és vállaimat ölelte át szorosan, arcát lapockáim közé fúrva.

-Köszönöm. - suttogta elhaló hangon. Érzem, hogy a pólóm kezd átnedvesedni.

-Van mit. Nem hiszem, hogy ha másról lenne szó, akkor ennyire elnéző lennék. - mondtam ki az igazságot. Alkarjára fogtam, hogy leszedjem magamról, de csak szorosabban fogott.

-Kérlek... csak egy kicsit maradj itt még. - lassan, tagoltan beszél, hogy ne hüppögjön bele. Szívem szakad meg, ma már nem tudom, hogy hanyadjára. Utálom így látni az embereket. Őt meg főleg. 

Nem tudom, hogy meddig maradtunk így, de az biztos, hogy van egy folt a hátam közepén, és elég sokáig tartott, mire lenyugodott. Amikor úgy érzem, hogy rendben van, ha elmegyek finoman megpaskolgattam a karját, mire szorított még egy kicsit, de aztán elengedett. Nem akarok most ránézni. Egyszerűen csak fogtam magam és lementem a konyhába. Egyedül Hobi ült még mindig az asztalnál. Biccentettem neki, de valahogy tudtuk, hogy most nem akar egyikünk sem beszélni, hiába voltunk nagyon jóban. Egy széket elhúzok az asztaltól és a hűtő elé helyezve felállok rá, hogy levehessem az ott tartott vöröskereszttel ellátott ládát. Fene a magasságomba. Levéve megnézem a tartalmát, de egyből rájvök, hogy az a pár zsebtapasz, fertőtlenítő és csomag chips egyáltalán nem használható jelen helyzetben. Ki akkora barom, hogy chipset tesz bele? Naná, hogy Tae. Be sem zárva dühösen vágom vissza a helyére és mélyeket lélegzek, nehogy megint eleresszem a könnyeimet.  

Jobb ötlet híjján a nappaliba megyek, de Jin még mindig alszik, sajnos, mellette JungKook cirógatja, már félálomban. Evvel sem megyek sokra. Jiminről fogalmam nincs merre lehet, szóval jobb lehetőség nem adatta miatt marad a legfiatalabb. 

-Kook. Figyelj egy picit. - rázogatom meg, mire bágyadtan rámnéz. - Elvettem Jin kulcsait, átmegyek néhány cuccért. Mindjárt jövök. - úgy voltam vele, hogy jobb ha valaki tudja, nem én vagyok a következő halott. Vagy ki tudja a végén még az is lehet, hogy én leszek. 

Benyúlok Jin bal első zsebébe, ahol tartja a kulcsait, azt a kemény hármat, kiveszem, majd megyek is át a szomszédba, csupán egy papucsba bújtatom a lábaimat, nem számít, hogy 2-3 mérettel nagyobb a kelleténél. A hátsó kerten át megyek, ott átmászok a nem túl magas kerítésen, és ugyanúgy a hátsó ajtón megyek be hyungom házába. Ahogy elnézem a szülei nincsenek otthon, gyorsan felfutok a lépcsőn, kinyitom a lakás ajtaját, lerúgom magamról a papucsot, beljebb engedem és felhatalmazom magam arra, hogy elvegyem Jin ellenőrzötten is normálisan felszerelt elsősegély cuccosát ami kétszerese NamJoonénak. Magamhoz veszek egy sporttáskát és Jin néhány ruháját belehajítgatom. Amikor úgy gondolom elég lesz ennyi ruha, indulok is vissza, ám egy valamin megakad a szemem az ajtóban. 

Egy boríték van a földön, valószínűleg az ajtó alatt csúsztatták be. Nyakamat rá, hogy amikor bejöttem ez nem volt ott. Felveszem a földről, és mivel nem épp hivatalos iratnak vagy egyéb ilyesminek tűnik, kinyitom. Hát kurvára nem kellett volna, hogy finoman fogalmazzak. A levél mellé egy fényképet is csatolt az az elmeháborodott utolsó... Áhh a szavakat sem érdemli rá. Egy kép Taehyungról, ahogy még ÉLVE az ajtóhoz szegezett vállakkal küzd, torzult arckifejezéssel, ami a fájdalomtól kínkeserves. Nem is gondolkozva lépek az egyik ablakhoz öngyújtómat elővéve gyújtom meg és lógatom ki az ablakon, hogy a hamu oda távozzon. Már a levéllel is ezt tervezem tenni, de aztán rájövök, hogy lehet valami fontos, nyomra vezető információ is lehet van benne. Bár nem hiszem, hogy akkora balek az illető, de próba szerencse. Széthajtom a négybe hajtott üzenetet.

"Remélem tetszik. Igaz barátod volt, nem köpte el, merre talállak SeokJin, pedig pontosan tudtam. De hát értékesebb voltál neki, mint a nyamvadt saját kis élete. 
Adok neked egy esélyt. Ki legyen a következő?"