16 perc volt még az órából, szóval nem is a sajátunk, inkább Jin terme elé mentünk, így is úgy is igazolatlan lett volna, úgyhogy inkább legidősebb barátunkra akartunk figyelni. Én az ajtóval szembeni fal elé guggolva vártam, míg Nam jobb oldalamon bal kezét zsebében tartva, másikkal a telefonját nyomogatva várt. Mivel nem úgy tűnt, hogy beszélgetni fogunk, ezért elővettem a csórt fülest és zenét indítottam fél fülembe bedugva. Alig ment le egy szám, a mellettem, magáért jót álló elég erőteljesen bámulni kezdett, ami egy fél perc után kezdett zavaró lenni, így kérdőn néztem rá, mire felém bökött.

-Neked mióta van fehér fülhallgatód? Eddig fekete volt.

-Ma reggel óta. - erre én mutattam a zsebére, mire oda nyúlt és leesett neki, hogy mi is van.

-Kérdezni luxus?

-Nem, de így egy jópofizást megúsztam. - vigyorgok rá, majd visszafordulok az ajtó felé... még 7 perc. A góliát csak sóhajtott és beletörődött, hogy biza, ma már nem kapja vissza azt, ami az övé.

Teltek a percek, majd a csengő előtt egy szekundummal Jungkook is megjelent.

-Sziasztok! Hát ti? Mióta vagytok itt?

-15... Mostmár 16 perce. - javította magát NamJoon, amikor megszólalt a csengő. Az ajtó egyből ki is vágódott és egy sereg tódult onnan ki, akik után a tanár üvöltött. Ha minden igaz testnevelésre igyekeztek, legalábbis az, hogy mindenkinél, kivétel nélkül tornazsákok voltak, nagyon erősen erre utalt. Jin utolsó előttiként vánszorgott ki a teremből, nem éppen sok életkedvvel.

-Baj van Hyung? -  nézett aggódva fel rá a legfiatalabb. Erre nem válaszolt szóban, csak a kezébe adott egy lapot. Mikor a nyúlfogú elolvasta mérgesen gyűrte markába. - Kurvára nem vicces.

-Mi az? - kérdeztük egyszerre Nammal és mellé léptünk, én a jobb kezemet nyújtottam, hogy adja oda, mi is tudni szeretnénk, hogy mi áll a fecnin. Amikor kézhezkaptuk, tényleg nem nevettünk.

"Alagsor, jobbra a második ajtó. Te is erre a sorsra jutsz Kim SeokJin." 

-Menjünk, nézzük meg.

-Dehát óránk lesz Suga. Várjuk meg amíg a többiek is csatlakoznak.

-Szerinted, ha valami gyomorforgatót látunk, azt Jimin és Hobi hogy bírná? TaeTae meg egy életre kitérne a hitéből. Kooknak sem kéne jönni...

-Megyek. Tudni akarom mi folyik itt. - szakít félbe, Jin épp megszólalna, de neki se hagyja. - Nem tudtok lebeszélni. Ha pedig valami, tényleg komoly dolog, akkor egyből hívom apát. - Igen, Kook apja rendőrként dolgozik. Elég jól összehoztuk a csapatunkat, mindenféle szülő van itt. Tűzoltó, rendőr, orvos, ügyész, könyvelő, üzletember, állattenyésztő, tanár. 

Nem szóltunk inkább semmit, csak megindultam lefele az alagsorhoz, míg a többiek bírkaeffektként követtek. Csak két emeletet kellett lentebb lépcsőzni, majd oda is jutottunk. Az első ajtó balra egy takarító szertár, a második a kazánház. Jobbra az elsőről fogalmam nincs mi az, mindig zárva van, a második a biológia és földrajz szertár. Na nézzük, hogy mit találunk. Végignéztem a többieken, Kook bólintott, hogy nyissam, Jin és Nam pedig rázták a fejüket, hogy nem állnak készen. Benyitottam. Minden normálisnak tűnik, így belépek, majd balra fordulok. Minden rendben. Elindulok előre, majd a polcok közt előrehaladva nézek körül. Aztán meglátom Samut, amitől jóformán szívrohamot kapok, de le is nyugszom, amikor realizálom, hogy mi is van ott. Végül a polcok végéhez érek.

-Itt nincs semmi! - kiabálom ki a többieknek, majd visszafordulok és abban a pillanatba merevedek meg. Az ajtóra tapasztom tekintetem és próbálom felfogni, hogy ez most komoly, vagy csak egy idióta vicc. Ekkor látom, hogy a többiek is jönnének be, mire elordítom magam. -Maradjatok kint! - nekiiramodok és lököm ki az ajtón a befele tartó Jint. - Be ne merjetek menni. JungKook hívd apádat! Ez nem vicc. - behúzom magam mögött a nyílászárót és elé állok.

-Mit láttál Yoongi? - összehúzott szemöldökkel elemzi arcomat Jin, mintha arról bármit is le tudna olvasni, de jobb ha nem tudja. Nem láthatják ezt, főleg nem Ő.

-Jobb ha nem tudjátok. Ezt én sem akartam volna. -  kezem remeg, szinte azt érzem, hogy sokkot kaptam, majd nem bírom tovább, lábaim elgyengülnek és úgy omlok a földre, a pánik úgy kezdi átvenni az irányítást felettem, egyre szaporábban veszem a levegőt és egyre inkább azt érzem, hogy nem jut a szervezetem oxigénhez. - Kook az istenért már, ne csak nézz hívd apádat! - üvöltök rá minden jelenlegi erőmmel szerencsétlen srácra. - És menjetek innen. Én maradok figyelek, hogy senki ne jöjjön ide. Tanároknak ne szóljatok, - egyre halkabban vagyok képes beszélni, a szám egyre szárazabb, a testem minden egyes szeglete izzad - ezt nem akarom, hogy lássák. Jézusom! - térdelve bukok előre, és eddig bírtam. Könnyeim előtörnek és csak a hajamat vagyok képes tépni. Nem tudom elhinni! Hallom, hogy a többiek beszélnek valamit, de nem tudok rájuk figyelni. Egyedül azt a mondatfoszlányt tudom elcsípni, hogy szóljanak a többieknek is. - NE!! - szólok rájuk eréjesen. - Ne szóljatok! - még beszélnek valamit, majd Kook és Jin felmennek, Nam mellém ül az ajtó elé és hátamat kezdi simogatni.

-Gyere ide. - von magához, majdhogynem teljesen az ölébe, fejemet vállára húzza és úgy ölel, próbál vígasztalni. Próbál, de most ez nem fog összejönni. Hiába, a szívem darabokra szakadt a látványtól. - Mit láttál, hogy így kiborultál?

Akárhogy akarok válaszolni, akárhányszor nyitom szólásra a számat, képtelen vagyok kinyögni, csak síró hangok hagyják el a számat, már szinte széttépem Nam hátán a bőrdzsekijét, úgy markolom fájdalmamban, mintha az bármit is enyhítene. 

-T... Tae... - ennyit tudok kipréselni magamból. Csak a kép lebeg a szemem előtt. Taehyung mellkas alatt elvágott, mit elvágott, inkább szaggatott teste, ahogy vállainál fogva az ajtóra két hatalmas pengéjű kés segítségével ki van szegezve, kétségbeesett arca, nyitott, élettelen, sötét szemei, enyhén elnyílt ajka, fehér bőre, néhol véraláfutással tarkítva. Alul szíve és tüdejének maradéka lógott belőle, szilánkosra törött bordái körében. Alá valószínűleg vérével a falapra írva "halál". Teste többi része nem volt ott. Amint éles képként villan be elém újonnan, úgy érzem a szívem kitörik a bordáim közül, akkorát szorítok NamJoonon, hogy csoda még kap levegőt és csak fájdalmas üvöltésekre futja. Alig érzékelem a körém egyre szorosabban fonódó karokat, egyedül a fejemet átnedvesítő cseppeket tudom felfogni. 

Nem tudom mennyi ideig voltunk így, de a szemeim apadtak már, amikor Kook apja és néhány kollégája az egyenruhájukba odajöttek hozzánk. A behemót férfi, akinek most valamelyest nyugtató volt a jelenléte, vállámra tette a kezét és aprót szorított rajta, hogy rá figyeljek.

-YoonGi... Mi történt? - Namjoon velem együtt állt fel, mintha csak egy tollpihe lennék, és állított lábamra, hátamnál és vállamnál tartva, ha esetleg nem bírnám. Igaza is volt, hisz reszkettem.

-Tae... Taehyung... bent... ajtón... ne Te menj sze... szerintem. - akadozott levegőkkel csak ennyit tudtam kimondani. Egy bólintást kaptam válaszul és két másik fickónak intett, hogy menjenek be. Hiába rendőrök, mégiscsak emberek, teljesen sokkosan álltak, amit kintről is tisztán lehetett látni, majd az egyik kirohant és a folyosón kicsit arrébb menve tette ki, minden bizonnyal a reggelijét. Még jó, hogy ma még nem ettem.... és ezek után nem is fogok.