Másnap reggel egy hangos csörömpölésre keltem, amire szemeim kipattantak. Ahogy megláttam a világosszürke falakat, egyből megnyugodtam. Namjoonnál vagyok, aki valószínűleg megint a konyhába merészkedett, pedig már kismilliószor megmondtam neki, hogy kerülje el azt a helyiséget. Nem is fordítok a zajnak nagy jelentőséget, ezért visszahunyom pilláimat, de azok pillanatokon belül újonnan felpattannak a helyükről, ugyanis valami hihetetlenül orrfacsaró, égett szag vándorol be a nyitott ajtón keresztül. Az álmosság teljesen eltűnik, akkora adrenalin fröccsöt kap a szervezetem, ebből erőt nyerítve, alig telik 5 másodpercbe lefutni a szűk lépcsőn, egyenesen be a konyhába. A nagy füst miatt kénytelen vagyok köhögni, mire elérek a konyhaablakhoz, hogy azt kinyitva távozhasson a szürke felhő köreinkből. 

-Te mégis mi a frászt csináltál? - morgok szúrós szemekkel nézve, a kormos hajú haveromra, aki érttlenül nézi a kezében maradt serpenyőnyelet, teljesen lesokkolódva.

-Reggelit. - szinte alig hallom ahogy kiejti ezt az egyszerű szót a száján.

-És mit gyújtottál fel?

-Nem tudom. Csak omlettet akartam volna csinálni. Vizet öntöttem alá, hogy ne égjen le, mert az olajat nem találtam, aztán meg csak... minden elfeketedett. - magyarázza a történteket, ekkor téved a szemem egy vizespalackra, amiért odanyúlok, majd beleszagolok szemöldök ráncolva.

-Nam... Ebből öntöttél rá? - erre egy bólintást kapok válaszul. - Ebbe soju van te fogyatékkal élő, autista barom. Még jó, hogy nem gyulladt ki a konyha! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Ne menj a konyha közelébe, főleg ha senki sincs itt.

-Én... csak... jót akartam. Ne haragudj. - ilyenkor olyan, mint egy gyerek, nem lehet rá tartósan haragudni. 

-Pedig haragszom. Fogd már fel, hogy van amihez nem értesz, életveszélyes számodra ez a hely, de ezt már számtalanszor átbeszéltük. Majd út közben veszünk valami kaját. Na menj, mosakodj meg, addig kezdek valamit az itteni kupival.

-Hagyd, majd megcsinálom é...

-Nem Nam. Hallgass már néha napján a Hyungodra. - felé nem szeretem fitogtatni, hogy melyikünk az idősebb, de néha muszáj. Lassan bólint, majd eltűnik a fürdőszobában. Amíg Ő elintézi az ottani tevékenységeit, addig én elmosogatok, kiviszem a szemetet, lesúrolom a falat, ahol kormos lett, plusz a pultot és a tűzhelyet is letakarítom. Ilyenkor elgondolkozok rajta, hogy fizetést kéne kérnem, mi vagyok én, ingyen munkás? Na mindegy, behajtom rajta és majd fizeti a reggelimet. Az utolsó öblítést végzem a szivacson, amikor átkarolja a vállamat ez a félkegyelmű, kiijesztve belőlem a szart is. 

-Jobb vagy, mint egy asszony. - vigyorog ez a tökkel ütött. 

-Rohadj ketté, te sültgyíkfarok. Legszívesebben megetetném veled amit "főztél". - még mindig csak morgós hangon tudok hozzászólni, miközben a képébe fröccskölök némi mosogatóhabot. 

-Ideje lenne neked is elkészülni. Lassan suli. Bár felőlem így is jöhetsz, csak fel ne fázz. - hagyja figyelmen kívül amit mondtam.

-Barom, szerinted ki miatt nem tudtam eddig felöltözni? - kicsit berogyasztva térdeimet bújok át a karja alatt és megyek felöltözni Nam szobájába. Fasza reggel, mondhatom. Elkészülve lebaktatok ismét a lépcsőn, a bejáratnál felveszem a cuccomat, dobok egy üzenetet a kis szarosnak, hogy készüljön, mert két perc és indulunk. Épp kiabálnék félkegyelmű haveromnak, hogy viszem a maknaet, amikor kapok egy válaszüzenetet, miszerint Jin már hazafurikázta. - Nam! - kiáltom el magam, mire épp belép az előszobába.

-Végre a nevemen hívtál!

-Starbucksból kérek reggelit. - vigyorgok rá gonoszul. Arcán meg is jelenik az a kis rettenet, amiből tudom, leesett neki, hogy ma bizony a tárcájának rendesen fájni fog az a kis baki.

-Vettem. Akkor én ma éhen maradok. - sóhajt egyet beletörődően. - Mit kérsz?

-Majd ott eldöntöm. - dobom neki a sisakot, mire értetlenül néz rám. - Jin elvitte Kookot, szóval ma jösz velem. Örülj, nem kell buszoznod. - Hát igen, szerencsétlen hiába okos, a forgalmin eddig négyszer vágták el.

Felveszi magára acélbetétes Steel bakancsát, fekete bőrdzsekiét, a sisakot épp annyira, hogy ne csússzon le fejéről, de még ne legyen teljesen a helyén, majd már indulunk is gyönyörű fekete szépségemhez. Amíg berúgom, addig Nam bezár, a kulcsot besüllyeszti a táskájába... apropó táska, az nincs nálam. Na mindegy, úgysem szoktam írni, most egy napot kibírok nélküle. Vagy nem... benne van a fülhallgatóm. Bassza meg. Ekkor ki is szúrom haverom dzsekizsebéből kikandikáló fehér kábelt. Lucky. Mielőtt észrevenné, hogy mit csinálok, kikapom azt a helyéről, berakom a saját zsebembe, miközben félkegyelműm felül mögém és hasamnál szorosan átfog. Szeret motorozni, de mindig parázik, hogy leesik. Komolyan... Ő néz ki a legkeményebbnek közülünk, aztán mégis Ő a legparásabb mögöttem, pedig nem is megyek úgy, mint a legtöbb velem egykorú, elmebeteg, akik menőzésből kockáztatják az éltüket is akár egy-egy rázósabb kanyarban. Minden szabályt betartva, alig 10 perc alatt jutunk el, az iskolánktól nem messze található kávézóig. Na itt sose dolgoznék szívesen, csak a hajtás van. Leparkolok, majd bemegyünk a tömött helyiségbe és beállunk a sorba, közben gondolkodva, hogy mit is kérjek. Vaccilálásomat néhány irritálóan nyávogós hang zavarja meg. Egy hat főből álló lánycsapat, kissé hangosabban nyáladzik ránk, amit ugyan már megszokhattunk volna, de valahogy mégsem lehet. Bár már nem ártana összeszedni valami kis picsát, ez már az ötödik nap, hogy nem voltam kielégülve. Megböktösöm NamJoon vállát, majd mutatok a csajok felé, jelezve, hogy szerzek magamnak estére valami partit, de amikor veszi az adást és én indulnék oda, elkapja a vállamat és visszatart.

-Ne most csajozz. Mindjárt sorra kerülünk, aztán mondd, hogy mit kérsz.

-Csak a számom adom aztán már jövök is. - ráznám le magamról a kezét, de nem hagyja, inkább átkarol, hogy könnyebben ott tarthasson.

-Maradsz. Nézz már rájuk kicsit jobban, maximum 15 évesek, még a végén beperelnek.

-Jó, jó. De akkor holnap este lépjünk már le kicsit bulizni. Kell már valami kis ribancka. - Teszem kereszbe a karom, ekkor sorra is kerülünk, én meg bediktálom a rendelésemet, miközben Nam feje, minden egyes tétel után egyre inkább torzul.

-Minek neked két kávé? - néz rám értetlenül.

-Mert tudom, hogy te nem kértél volna magadnak, így itt a tied is. Plusz az epres sajttortát is neked kértem.

-Kösz. Meghívsz a saját pénzemből. - nevet, amitől nekem is valamivel jobb kedvem van. 

-Tudod, így a legjobb élni. - nevetek én is, majd távozunk, a csomagtartóba berakom a kaját, a motoromnak háttal, hozzá döntve csípőmet iszogatom a reggeli koffein adagomat. - A konyhára visszatérve... Hogy jött neked az, hogy kaját készíts? -erre lehajtja a fejét és nem igazán akaródzik neki válaszolni. - Most nem lebaszni akarlak, az már megvolt. Csak egész egyszerűen, nem értelek. Ismered magadat, féltelek, nehogy bajod essen, ki lenne a bizalmasom, ha veled történne valami? - Erre csak még jobban összehúzza magát, már-már majdnem akkora, mint én.

-Mint mondtam tegnap, van valaki aki tetszik... és... neki lett.... volna. - komolyan olyan, mint egy kisgyerek, akit valami disznóságon kapnak.

-Kedveskedj mással, ne olyannal amit nem tudsz. Inkább... Írj neki egy számot, vagy valami, amiben jó is vagy. - közben kidobom a melletünk lévő kukába a műanyag poharamat, amibe a lattemat kaptam és már el is fogyasztottam. - bár nem szólok bele, a te dolgod, csak maradj életben. Na menjünk. - vissza veszem a sisakomat, amit addig vettem le, amíg megittam a keserű nedűt, majd szállok fel szépségemre. Nam még gyorsan két nagy korttyal megissza az övét is, majd el is indulunk az órára, amiről már most elkéstünk.

Miért van az, hogy mikor ezt a hülyeséget írom, csak dőlnek belőlem a szavak, a beadandóimat meg kínok közt is van, hogy ennyit nem tudok kicsikarni magamból?