Eltelt másfél hónap azóta, hogy kiengedtek. Az iskolában, két tanár kivételével, mind szivatni akart, de köszönhetően NamJoonnak, aki leadta nekem a vett anyagot, nem jött össze nekik, minden felelésnél legalább átmentem, de gyakoribbak voltak a 3-4-esek. Mostanra már nem fáj a kezem, csak ha tényleg izomból verem a gipszet valahova. Úgy két hete már írni is tudok, mivel lecserélték a gipszet, már hajlítva van rögzítve, nem pálcikababaként kinyújtva.

NamJoonnal a kapcsolatunkat még mindig nem mondtuk el senkinek. Pedig már biztos vagyok benne, hogy szeretem, nem csak, mint barátot. Viszont eldöntöttem, hogy ez egy jó kis meglepetés lesz mindenkinek, így karácsonykor tervezem elmondani a többieknek a dolgot. Így még ajándékokra sem kell gondolnom. Meg más biztos hozzátenné, hogy így legalább nem lesz a fülem avval rágva, hogy mikor vállalom már fel páromat, de csak egyetlen egyszer kérdezte meg. Akkor csak ugyanazt mondtam neki, mint a legelején, vagyis, hogy addig nem akarom, amíg nem érzem azt, hogy tényleg beleszerettem.

Bele gondolva, igazi főnyeremény, azt leszámítva, hogy nem tud főzni, sőt... De legalább a konyhába már nem járkál. Azóta az este óta nem igazán voltak hasonló helyzetek. Amikor egymásnál aludtunk is legfeljebb csókok voltak, egyszer sem kezdeményezett egyikünk sem többet. És, mégha már éhezek is egy normális kielégülésre, nem csak a kezem által, nem merek lépni. Túlzottan féltem a seggem. Tudom, még ha nem is mutatja ki, hogy már Nam is akarná. Mégis tekintettel van rám. Minden tettéről süt, hogy az számára az első most, hogy nekem minél jobb legyen. Csak az kérdéses számomra kicsit, hogy ha lekerül a gipsz is így lesz-e?

Munkahelyemen hiátust kaptam. Csak a jövő évben kell mennem, ha már teljesen rendbe jövök. Elviekbe februárban lekerül rólam végleg minden rögzítő szutyok, amikből már elegem van, egy kiegyenesített villa mindig van nálam. Ami olykor arra is alkalmas, hogy elhessegessem a kisebbeket, mert hát ők miért is lennének tekintettel rám. Jin és Nam szokta még leállítani őket, mikor már egyedül nem boldogulok. A gipszet csak egyszer akartam kihasználni Tae fején, de az nekem fájt jobban.

Jin nappalijában ülünk most, beszéljük át a karácsonyt. Nem a kedvenc ünnepem, de most jobban várom, mint szoktam.

-Na, akkor első kérdés, hogy kinél legyünk? Mert idén nálam nem jó, rokonok jönnek és nálam is alszanak ketten, már 22-étől. – egyébként meg, ez nem szokott kérdés lenni, már 13 éves korom óta, azaz öt éve, mindig itt ünnepeltünk. Akkor még csak hárman. És ez az első, hogy nem itt, és, hogy heten.

-Nálam lehetünk, bár nem férünk el kényelmesen. – ajánlom fel, mert hát a szüleimet mindenki bírja, ők meg nem is zargatnának minket.

-Áh, kizárt! Legyünk nálam, a szüleim a Fülöp-szigeteken töltik az ünnepeket. – meg sem lepődök. De már szeptember óta itthon sem voltak. Sülne le a képemről a bőr, ha ilyen szülő lennék.

Mindenki rábólint. Bele gondolva, nem is baj, hogy nála leszünk.

-Akkor másik lényeges kérdés: kinek melyik nap lenne a megfelelő?

-Nekem csak a 25-e van kilőve. – minden évben aznap látogatjuk meg a nagyit.

-24-25 nekem nem jó. Busanba utazunk rokonokhoz. – húzza el a száját a legfiatalabb, látszik, hogy nem szívesen megy.

-26 offos. Szüleim megcserélték a 25 és 26-os programot, így nem leszek aznap elérhető. – most Hobi ezen mit mosolyog?

-27-én megyünk Japánba és csak az újévre térünk vissza. – Chim.

-Akkor 23? – értelmes Taehyung! MAF??? Jó ez nem volt nagy dolog, csak tőle.

Mindenki végignéz mindenkin és rábólintunk, hogy az rendben van.

-Oké, kövi pont: ki mit hoz? Én főzök majd, ahogy szoktam.

-Nyilván vállalom a fát, ha már nálam leszünk.

-Én akkor kitakarítok. – mindenki nagy szemekkel néz rám. – Most mi van? Egyszer az életbe belefér.

-Te beteg vagy? – Nam a homlokomra teszi jobb mancsát, sunyiban végigsimitva arcomon, még nekem is alig tűnik fel. – Min kibaszott lusta YoonGi takarít önszántából! Ezt be kell írni a naptárba!

És komolyan megteszi! Hozza a TV mellett található naptárat és beleírja a mai naphoz idézve, amit mondtam. Hát ez nagyon hülye!

-Meg akarsz verve lenni? – húzom fel fenyegetően a szemöldökömet és nézek annyira csúnyán rá, ahogy csak bírok.

-Csak hajrá, avval a kézzel? – mutogat a fehéres, kemény rögzítőre, de a szája szélét halványan megnyalja és a szemében nem csak a kötekedő huncutság csillan meg. Nem megyek bele ebbe a játékba, inkább csak visszafordulok.

-Egyszeri alkalom. Kövi.

-Horse-szal intézzük a díszeket. – ugrik fel TaeTae, hogy ne rajta keresztül üsse agyon a paci a törpét.

-Hozok sütit! Anyukám mézeskalácsát muszáj megkóstolnotok! – vigyorog Kookie. Talán Ő lehet most a legizgatottabb, így még nem volt velünk. Ilyenkor még mi sem iszunk alkoholt, arra a szilveszter van.

-Melyik anyukádét? – Ezt én akartam volna lecsapni, de Tae volt a gyorsabb.

-Hé! Ne pimaszkodj! – kicsit hangosabban akad ki „jóanyánk". Persze rajta kívül mind nevetünk, még Kook is, akit megcsapkod párja a karján, ennek okán nevetve húzódik távolabb,

-Én meg hozom akkor magam.

-Nem, mert te veszel mindenkinek ajándékot. – jelenti ki full komoly arccal Hobi. Még én is egy pillanatra elhittem, hogy komolyan mondja.

-Mi??? – kúszik néhány oktávval feljebb a hangja. – Ne már! Itt én vagyok a legszegényebb, miért??

Ahogy kiröhögjük, lejön neki is, hogy csak poén volt. Legjobb társaság.

-Mondjuk, tényleg sokan vagyunk. Mi lenne ha idén nem ajándékoznánk? – veti fel Nam az ötletet.

-Nem! – a három legkisebb és Hoseok egyből lehurrogja.

-Ajándék nélkül nincs karácsony. – pattog a kertiőr és a kutyus egyszerre.

-Azt vágjátok, hogy a szeretet ünnepe és nem szülinap?

-YoonGi, húzz pihenni, te neked valami bajod van! – pillog rám Nam.

-Úúúú, vagy csak szerelmes!

-Szövegértésből hanyas vagy Chim? Mondom a szereteté, nem a szerelmeseké, arra ott a február 14. – hirtelen nem jut eszembe, hogy milyen napnak is hívják.

-Jó, jó, chill van. De akkor is fura vagy.

Erre csak megvonom a vállam és ráhagyom. Tény, hogy a baleset előtt telibe szartam az ilyen dolgokat, de kissé átértékeltem az életet azóta. És ezt tudják jól, mégha a pontos indokot nem is. Meg lehet más is közre játszik ebben.

-Akkor írjunk fel neveket és húzzunk. Úgy adunk majd egymásnak ajándékot.

-Oké! – ebben mindenki benne van és ezt meg is valósítjuk.

Most gondolkozhatok azon, mit is adjak Hobinak. Sajnos a zablát és nyerget már ellőtték egyszer a többiek. Nem csak a poén kedvéért, a tanyájukon tudja hasznosítani is apja farmján. Lehet ezért is hasonlít egy lóra, ki tudja. Megegyezünk, hogy senki nem mondja el senkinek, hogy kit húzott.

-Legyen egy értékkeret is. Az igazságosság kedvéért. Én nem engedhetek meg magamnak olyan nagy összegű dolgokat, mint például NamJoon. – Tae van, hogy hónap végén csak üres kiflit hoz enni, ezt mind tudjuk, ezért is találta ki Jin, hogy olyankor néhányunknak főz ebédet, így nem feltűnő, hogy direkt miatta van ez így. Meg persze néha máskor is, ne jöjjön rá. Jiminék sincsenek annyira elengedve anyagilag.

-És, ha saját magunk készítenénk? Az sokkal személyesebb is, és úgy tényleg szívből jön. – Néha olyan, mintha Kook is a seniorokhoz tartozna, olyan megállapításai, felvetései vannak.

-Áh, ez jó ötlet! Már tudom is, hogy mit adok! – csettintve, vigyorogva mutatok rá lelkesen.

-Részeg vagy, menj haza.

-Kemény a gipsz Tae, ezt már tudod.

-Neked fáj jobban!

Kelnék fel a kanapéről, hogy a fotelben ülőt agyoncsapjam, de párom visszaránt balomnál fogva, félig az ölébe. Kezdenek sokak lenni mára ezek a rejtegetett érintkezések. Bár megértem, három napja nem volt még csak egy kézfogás sem és öt napja, hogy utoljára elcsattant egy kisebb csók, az sem volt hosszú. Ennek az oka az, hogy sose vagyunk magunkban, és ritkán alszunk egymásnál szüleim kérése miatt, miszerint tanuljak. És én megteszem. Nem akarok idén is az év végén szívni a felelésekkel. Valamint az ihletem is megjött, csak hat új számom született az utóbbi hónapban.

Pármásodpercig ülök combján, majd visszacsúszok helyemre, a látszat kedvéért orromalatt morogva, holott nem haragszom kicsit sem.