Mostantól SugaMon-ra lesz fektetve teljesen a hangsúly. Remélem azért tetszeni fog. Jó olvasást.

Október 23. Ma van a baleset első hónapfordulója, egyben a napja, hogy kiengednek a kórházból. Még egyszer műtötték a karomat, utólag megtudtam, hogy összesen négyet végeztek el rajtam, természetesen nem apám. Orvosoknak családtagokkal foglalkozni szakmailag tilos.

Namot nagy nehezen rávettem, hogy minden nap menjen suliba, és ne nálam éjszakázzon. Az utóbbi nehéz volt, főleg, mikor bemászott mellém, én meg kínlódva ugyan, de sikeresen lelöktem. Ezen besértődött, de egymagamnak kicsi volt az ágy, nem hogy két embernek, másnap meg sem látogatott, gondoltam, hogy emiatt, de másnapra rá, mikor jött elmondta, hogy a nagyanyjára kellett ránéznie az idősek otthonába, ahova szülei adták be, hogy profik kezébe legyen, ugyanis már agyilag zokni, NamJoon-t összekeveri az apjával. Emiatt morgott is, meg nem érti értelmét, hogy minden hónapba bejárkáljon, de ha nem teszi, akkor nem kap normálisan ruhákat, ételt. Lehúzás az egész, de ez van. És ez még egy jónak titulálható hely, legalább tiszta és nem verik el az időseket, ha marhaságot csinálnak.

Engem inkább lőjjenek le, ha így végzem, nem akarok olyan helyre kerülni, és a szeretteimet akaratomon kívül bántani olyanokkal, mint, hogy fel sem ismerem őket. Tudom, hogy nem szándékos, egyszerűen ennyire leépül még a legolvasottabb ember is az idő hatására. Ilyen az élet, nem lehet változtatni rajta, a sejtek pusztulnak, és evvel mi is.

Ezen kívül semmi érdekes nem történt. Ja, de! Szüleim bejelentették, hogy unokatestvérem lesz pár hónap múlva anyám vonaláról. De egy évbe, ha kétszer találkozunk velük, akkor lehet még sokat is mondok, így nem lényeges ez sem az én szememben.

Karomon friss gipsszel hagyom el a kórház területét, és meglepő módon Jin integet nekem a kocsija mellett állva. Néha a többiek is bejöttek, lássák még élek. Valamiért hatalmas vigyorral a képemen, oda sietek hozzá, és egy szoros öleléssel köszönt. Még mindig nem bírom az ilyen dolgokat, de most nem lököm el magamtól, amit kihasználva jobban szorít.

-Jin, elég. Eltöröd a bordáimat. – nyögöm ki két szusszal, ép kezemmel a vállát ütögetve.

-Csak kiélveztem amíg hagyod. – mondata közben elereszt, én bedig lényegesen több levegőt juttatok tüdőmbe, mint azt alapjáraton szoktam. Muszáj az oxigén utánpótlása. Akaratlanul is eszembe jut, hogy ezt a jelenetet láttam már, csak épp nem engem szorongatott a legidősebb, hanem a maknae-t.

Beülök a bal hátsó ülésre, hogy még véletlenül se ütközhessen a jobb kezem az ajtóval, meg mert, az anyós ülésen Jungkook foglal helyet.

-Egyre több színed van Hyung, jó nem halálsápadtan látni. – vigyorog hátra rám, tipikus nyuszis fogainak kivillantásával.

-Ne pimaszkodj, inkább kötsd be magad. – én is így teszek.

-Minek? – vonja fel a szemöldökét.

-Mert te fizeted a bűntetést hogyha nem. Meg mert fő a biztonság. – nyúl át Jin párja felett és köti be az övét.

-Fúú, papák! – karbatett kézzel morog, hátravágva magát és fészkelődve. – Kibaszottul utálom, reteg kényelmetlen.

-Hogy beszélsz? – rójja meg. – És a Daddy megszólítás tegnap jobban tetszett. – vigyorog, a kisebb pedig süllyed amennyire csak tud.

-Ne. Előttem. Kérlek. Titeket. – erre csak kinevet. – Komolyan mondtam, sétálni tudok, a lábaim épek. – Egyénként meg egy világ dőlt össze bennem, azt hittem, hogy JungKook lesz a domináns.

-Mi kissé messze lakunk, és most Namhoz megyünk, nem hozzád. – avval elindulunk.

-Miért? Ne már, le akarok végre fürdeni végre. Normálisan, kádban, nem csak zuhanyozni.

-Majd este megteszed, pár óra ide vagy oda már nem számít.

-Hidd el, hogy minden pillanat számít. – mondom halál komolyan. Lehet csak álom volt, de tanultam belőle.

-Mióta vagy te ilyen bölcs, Hyung? – pislog nagyokat a kicsike.

-Amióta... meg volt az esélye, hogy meghalok. – eredetileg az álmom akartam felhozni, de nekik nem meséltem el, csak Nam tud róla. Még a végén kettyósnak néznek.

Nem nagyon beszélgetünk innentől kezdve, a dugó miatt, elkövetkezendő háromnegyed órában, csak néha finoman simogatják a másikat az előttem ülők, mintha itt se lennék. Örülök nekik, de megkértem, hogy ne előttem. Magán ügyük, nem tartozik másra.

Megérkezve Kook és én kiszállunk a kocsiból, majd a garázsukba való beparkolást követően Jin is csatlakozik hozzánk, mondanom sem kell szerintem, hogy Kook mancsát szorongatva. Átsétálunk barátom házához, és mint minden értelmes ember, bemegyünk, legelől a legfiatalabb. Viszont arra még Ő sem számított, hogy konfettit fog nyelni. Fogadni mernék, hogy azt nekem szánták, most hálás vagyok a gyereknek.

Ahogy a konfettifelhő lehullik, és JungKook nagyjából kiköpködi a szájába jutott papírfecniket bentebb megyünk, én nagyban vigyorogva, Kook morgolódva, Jin az Ő hátát simogatva, a többiek meg csak néznek ránk, biztos, hogy ezt nem így tervezték.

-Kaja is van? Állatiak vagytok! – huppanok le a kanapéra. – Chim szülinapját ünnepeljük megkésve? – jönnek utának, ki nem találnátok, Nam ül mellém, a balomra, jobboldalt meg a karfa, amin tudom támasztani a karomat.

-Azt már megtartottuk. Most azt, hogy végre kiengedtek téged.

-Mi?? Képesek voltatok nélkülem megtartani? Chh, oda sem adom akkor az ajándékot. – Igen, gondoltam rá, fent van az éjjeli szekrényben. – Én is el tudom használni.

-Mi? Miért? Mi az? – a kis kíváncsi. Kutyus szemekkel néz rám, szinte látom is ahogy csóvája a farkát és a kis hegyes füleit hegyezi.

Evvel szemben Nam megfeszül és nyel egyet. Igen, nyilván tudja mi az. Egy jövő évi naptár, melynek minden napjához más-más féle koton van ragasztva. Tizenhét éves, nagy nőcsábász a gyerek, még hasznát veszi. Tuti röhögni fog ha megkapja. Ha megkapja egyáltalán.

-Most már mindegy. Mondom jó lesz nekem. – vigyorgok. Hihetetlen jó érzés szívni a vérét.

-Na~ Hyung! Ne csináld már! Légyszi~ - nevetek még kicsit rajta. Mint valami hároméves, aki a boltban kinézett édességért nyavajog az anyjának.

-Nam, melyikben van? – állok fel, hogy lehozzam.

-Alulról második. – bólintással jelzem, hogy vettem, és felmegyek érte.

Kissé meglepődök, ahogy a fiókban nem csak a zöld csomagolásban lévő ajándék bukkan elő. Nem számoltam meg, de vagy negyven további óvszer, síkosító, vibrátor. Oké, jó tudni, hogy hova kell nyúlni, ha ilyesmire lenne szükség, bár nem tervezem.

Visszarobogok, és Jimin kezébe nyomom a dobozt, amit természetesen egyből boncol szét. Pár másodpercig rájön, hogy mi is ez pontosan, és röhögésbe kezd.

-Hát te nagyon hülye vagy Hyung!

-Használd egészséggel. – ülök vissza helyemre, Nam pedig feltűnésmentesen karolja át derekamat, amiért az oldalába csípek. Nem akarom, hogy más tudjon róla, addig biztosan nem, amíg én magam úgy nem érzem, hogy tényleg megéri ez a kapcsolat és nem egyoldalú.

-Fogom is!

-YoonGi, nem hiszlek el, még csak nem is nagykorú! – megforgatom a szemem.

-Kehhem, Daddy, kehhem, nem szólnék semmit. – a többiek furcsálva néznek rám, a két érintett pedig belepirul, mire csak gonoszul elvigyorodok.

-Most YoonGinak van igaza. – ugyan csak suttogja neki Kook, de a csönd miatt mind halljuk. Ahogy elnézem nem csak bennem fordult fejre a hitem az információ tudtában.

-Tudtam! – mutat rájuk nevetve Tae. Jin feje vörösebb már nem is lehetne, a maknae, meg mint aki még büszke is rá, kihúzza magát.

-Együnk, farkas éhes vagyok már. – nyalja körbe száját a kajára nézve Hobi. Evvel mind egyetértünk és bepusztítjuk a 15 embernek, vagy még többnek elegendő pizzát és palacsintát.

Teli bendővel dőlök hátra a kanapén, csukott szemekkel. Kidurranok, fél óriáspizza nem kis teljesítmény, szerintem. Ejtőzésemet egy hangos csörömpölés vágja ketté alig másfél másodperc múlva. Ijedten nyitom ki a szemem, és a konyhára rálátva már értem is a problémát.

-Ki engedte NamJoont a konyhába? – trappolok be a helyiségbe, ahol szerencsére semmi szilánk sincsen, csak az evőeszközök végezték a földön. Nam kezében a fiók gombja, ami fogásával ki lehet húzni. Mintha egy követ löktek volna le a szívemről, úgy könnyebbülök meg.

-Esküszöm, hogy csak egy kiskanalat akartam kivenni, semmi mást. – csak nevetve fogom a fejem. Ilyen nincs, kész, tényleg mindent tönkretesz amihez nyúl.

-Kookék merre? – jön be Jimin, Hobi kétségbeesetten.

A rémület kiül a fejemre, de párom, ha hívhatom így, elém áll engem takarva. Ilyennel ne szórakozzanak, baromira nem tudom poénra venni.

-Átmentek Jinhez. Szóltak, csak látszik mennyire figyeltek videójáték közben. – bólintanak és már vissza is mennek a nagy kijelzős TV elé. – Rendben vagy? – aggódóan néz szememben, vállamra téve a kezét.

-Igen. Csak ezt még ki kell hevernem. Le kéne szoktatni valahogy erről őket, mert még a végén a sok szívmegállásba halok bele.

-Mi lenne ha elmondanád nekik is? Biztos megértik.

-Nem akarom. Se gyengének, se kettyósnak tűnni előttük.

-Esetleg, nem támadás, semmi ilyesmi – mint aki fél, hogy kiakadok úgy magyaráz -, de egy pszichológus esetleg tudna benne segíteni.

-Biztos, hogy nem. Nem fogom még egyszer végig mondani, elég vagy nekem te is.

-Rendben. Akkor csak megpróbálom valahogy észhez téríteni őket, hogy ne így adják elő magukat.

-Köszönöm. – fél karral magamhoz ölelem néhány másodpercre, majd kimegyek és nézem ahogy játszanak. Nincs kedvem, meg nem is nagyon tudnék most beszállni, de elnézem ahogy versengenek a Tekkennel.

Miután mindenki elment, jut eszembe, hogy a fekete gyönyörűségem a roncstelepen, Jint nem zargatom, Hobi meg Tae, akik biciklivel voltak itt, már elmentek. Fasza, sétálhatok egy órát. Gondterhelten sóhajtva megyek én is az előszobába és ülök le az ott található kissámlira, hogy fél kézzel magamra szenvedjem acélbetétesemet.

-Te meg hova készülsz? – felnézek Nam szemébe, aki értetlenül vizslat.

-Haza? – kis csalódottság csillan meg íriszeiben. – Vagy szeretnéd, hogy maradjak? – halványan bólint, de látom rajta, hogy a bensője, mint egy tinilány visítozik, mosoly kúszik erre a képemre. – Akkor maradok. – rúgom le magamról a bakancsomat.

-Imádlak! – öleli át hátulról vállaimat, figyelve, hogy a sérült kezemnek ne okozzon fájdalmat, homlokát bal nyakhajlatomba fúrva.

-Az jó. – tudom, hogy egy olyan reakcióra vár, amivel azt fejezem ki, hogy viszonzom, de képtelen vagyok még rá. Még. De tényleg egyre közelebb kerül hozzá. Pár percig állunk így, amikor már kezd kicsit súlyos lenni a válamon a nyomás, ahogy egyre jobban rám támaszkodik. Finoman megsimogatom alkarját, hogy jelezzem neki, amit ért is és elenged. – Engedsz nekem vizet? Addig szerzek kukászacskót.

-Minek az neked? – pislog rám, mint valami idióta. Erre csak meglengetem gipszes kezem. – Áh, értem. Persze.

-Kösz. – és már lépek is a konyhába előásni egy 120 literes zsákot, ami reményeim szerint elfedi a teljes karomat.

A fürdőbe már ki van készítve a törölközőm és pizsamám, a víz tölti meg a kádat, kissé bepárásítva a teret. Istenem, ez de végtelenül jól fog esni. Ahogy szenvedem le magamról a pólómat egy édeskés illat kúszik az orromba. Nem hiszem el! Ha így folytatja tényeg belezúgok. Dinnye és fahéj illat van. Két kedvencem. A kád szélén meg is látom a két üvegcsét, amiben az illatos olajak vannak.

Megszabadítom magamat farmeromtól és boxeremtől is és ezt követően jön az a rész amivel kellően elszáll a kellemes hangulatom. Sehogy sem tudom magamra kötni azt a kibaszott zsákot. A csapot gyorsan elzárom, mert már rendesen tele a kád, és küszködök tovább. Úgy öt perc elteltével feladom, az alsót visszarángatom izzadt valómra és elkiáltom magam.

-NamJoon, segíts! – pár másodperc múlva tépődik is fel az ajtó és egy aggódó góliát néz le rám. – Sehogy sem tudom úgy magamra kötni ezt a szart, hogy ne essen le. – mérgelődök és elé tolom a zsákos karomat.

-Te jó ég, ne tudd meg, hogy rám hoztad a frászt! Már azt hittem nagyobb baj van.

-Bocsi, csak felbaszott. – rendesen megköti a zsák madzagját, de nem szorítja el a keringést sem.

-Kell még valamiben segítség?

-A hátam megmoshatnád, fél kézzel nem érem el. – Na ezt miért mondtam? Simán egy nem elég lett volna, de nem, én hülye marasztalom. Nem értem magam. Jól esik a közelsége, a gondoskodása.

-Rendben. – hát jó, végtére is veszíteni valóm nincs.

Neki hátat fordítva megyek a kádhoz, ahol leveszem az utolsó engem takaró anyagot, és amennyire gyorsan csak tudok bemászok. Nem értem magam. Nem vagyok szégyenlős, most mégis úgy viselkedek.

A meleg, már-már forró víz mennyei. De rég nyúltam már így ki. Egy kellemes sóhaj hagyja el a számat, ahogy hátra dőlök, fejemet a kád szélén található támasznak döntve. El tudnék így aludni most. A fényt is kitakarja valami előlem, ami fokozza az álmosságomat. Viszont a nyakam böködésére csúnyán nézek Namra. Még mindig: U-tá-lom.

-Ne itt aludj. Nagyjából már megágyaztam, gyorsan fürödj le aztán tudsz pihenni. – a tusfürdőért nyúl a fejem felett és nyom a gélből markába, a meleg víz segítségével felhabosítva. Ez túl ismerős. – Felülnél?

Teszem ahogy kér, igyekszek egy pánik szerű érzés fölé kerekedni. Hogy lehet egy meg nem történt dolog ilyen hatással az emberre? Ráadásul ez még a kellemes részéhez tartozott. Mégis, olyan, mintha a torkomat szorongatná egy láthatatlan kéz.

Egy, nagyon is valós, kéz érintése kizökkent az állapotomból, amint finoman masszírozza a hátamat, merev izmaimat. Ahogy lazulok el a gyomromban úgy kezd mocorogni valami, teljesen ismeretlen. Vagy is, nem teljesen. Így szorult az álombéli elcsattant csókunknál is. Ereimben a vérem gyorsabban zubog, hála az egyre tempósabban verő szívemnek. Arra a fél pillanatra megszűnik, amíg a kezek távoznak hátamról, éppen csak addig, míg a habot le nem mossa rólam.

Meg akarok mozdulni, de nem megy, lefagytam. Rendet kell raknom magamban, mert ez így nagyon nem jó. A fejem zúg, képtelen vagyok gondolkozni.

-A többi menni fog? – a fülem mellől jövő hangra felfigyelek. De, mint mondtam képtelen vagyok gondolkodni, fogalmam sincsen mit csinálok, a testem magától mozog.

Ép kezemmel megragadom NamJoon tarkóját és magamhoz húzom amennyire csak tudom, és előrébb hajolva tapasztom ajkaimat az övéire. Csak puhatolózok, de a két másodperc leteltével, míg felfogja mi is van, és visszacsókol elvesztem az eszem teljesen. Mélyen csókolom, amit egy kellemes nyögéssel a számba díjaz. Közelebb akarom vonni magamoz, amiben a kád megakadályoz, ezt Nam észre véve, nem is tudom, hogy mit gondolva, az oldalamnál fogva kiemel a vízből, de sikamlós felületnek köszönhetően kicsúszok a jobbjából, ami miatt reflex-szerűen meg akarnám tamasztani magamat jobbommal a mellettünk lévő mosdókagylóba. A csókunk megszakad fájdalmas kiálltásomnak köszönhetően. Hiába tartott végül meg, valamennyi súllyal sikerült terhelnem, ami bizony nem tetszik neki.

Homlokomat mellkasának döntve igyekszem normalizálni a légzésem, de a levegő csak szaggatottan akar távozni belőlem. Oda a kellemes bizsergés, most csak a szúró, feszítő fájdalom az amit érzek, még remegek is. Balommal NamJoon hátán szorongatom pólóját, míg Ő csak sokkosan áll, és tart.

-A kurva életbe is már, nyugodj már le. – szólok rá a karomra a lehető legerélyesebben, ahogy csak tudok jelen helyzetbe. Nam kuncogására ránézek. – Baromira nem vicces.

-Csak az, hogy a karodhoz beszélsz. – egy hatalmas vigyor telepedik fejére.

-Hagyj. – azzal elveszem a törölközőmet, amennyire gyorsan csak tudom szárazra varázsolom magam, majd feloperálom testemre a pizsama alsót és pólót, majd kikerülve a bolond módjára vicsorgót megyek a szobába.

-Ne csináld már. Tudom, hogy fáj, nem azon nevettem.

-Még mindig úgy vigyorogsz, mint aki beszívott. – mászok be az ágyba.

-Csak boldog vagyok!

-Mert fáj a karom?

-YoonGi! Megcsókoltál! – bújik be mellém.

-Tudom, és el is basztam. – fújtatok egyet elégedetlenül.

-Mi van? Dehogy! Nem érted? Kibaszott boldoggá tettél vele. – tényleg úgy néz ki, akiről ma már nem lehet letörölni szájáról a felfele irányuló görbületet.

-Örülök neki. – kissé csalódva néz rám, de a mosoly rezzenéstelenül a helyén van.

-Neked nem jelentett semmit? – meglepve pislogok rá.

-Hogy a viharba nem? Csak még azt nem tudom, hogy pontosan mit. – végigvezetem a tekintetemet rajta, nem tudom magam sem, hogy miért. Csak meg akarom nézni magamnak.

-Ezt hogy érted?

-Nem tudom, hogy csak ki vagyok-e éhezve már, vagy konkrétan téged akarlak. De nem bírtam gondolkozni, amikor megtettem. – mondandóm befejeztével felém mászik, arcomtól alig 20 centire az övé.

-És most, hogy tudsz, megtennéd ismét? – a mosoly, habár szelidült, még mindig ott van, ahogy komolyan tekint az én íriszeimbe. Akarom. Nagyon is.

-Határozottan. – bólintok is megerősítésként, és balomat arcára helyezve simítok végig alsó ajkán hüvelykujjammal, amit követ nyelve, ezzel csillogóbbá téve a területet.

Ahogy kezem csúsztatom hátra, hajába túrva, úgy csap le most Ő az én párnáimra. Jóval hevesebb, mint én voltam, de nem durva. Minden érződik rajta. Az, hogy már mióta vár arra, hogy ezt megtehesse, az, hogy mennyire visszafogja magát, nem akarja átlépni a határaimat, az, hogy mennyi mély és gyengéd érzelmet táplál felém. Megőrjít. Nyelvével bejutást akar, de ahelyett, hogy megadnám, én nyomulok be hozzá, az Ő házába megtáncoltatva nyelveinket. Teljesen elveszítjük időérzékünket, csak egymást ízleljük, megfeledkezve mindenről.

Amikor valamelyikőnk elhúzódna a másik nem hagyja, így telik el legalább fél, ha nem több, óra. Nagy nehezen de abbahagyjuk, köszönhetően a szomjúságnak és szánk szárazságának.

-Mióta érzel így? – kérdem berekedt hangon. Most a vágytól rekedtem be. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek epekedni érte, de most ez az állítás a helytálló.

Mellém gördül, magunkra terítve a takarót és mellkasomra hajtja a fejét, amit én automatikusan kezdek simogatni.

-Nagyjából hat éve, de csak két és fél éve ismertem be magamnak.

-Hogy nem vettem ezt észre? Kurvasok idő ez. Hogy bírtad ki?

-Igyekeztem, nagyon. Csak Jinnek tűnt fel, egyedül Ő tud róla. Arról nem, hogy most együtt vagyunk. Az, meg hogy bírtam, megtartom magamnak.

-Miért? Az én képeimre verted ki, vagy mi? – nevetek fel feltevésemen.

-Is. – bújik el a mellkasomba, arcát rejtegetve. – És még sok minden, de nem mondom el.

-Sajnálom. Bár nem hiszem, hogy enélkül a baleset nélkül nyitottam volna feléd ilyen téren. Így jobb, hogy nem hamarabb tudtam meg.

-Ezt jó tudni. Pedig már volt rá példa, hogy el akartam mondani, csak mindig valami közbeszólt.

-Most már lényegtelen.

-Köszönöm, hogy vagy nekem, mindenhogy. – szorosabban bújik, teljes testével. Deja vu.

-Ne merd azt mondani, hogy jobb vagy, mint egy lány, mert kifutok a világból bagzó macskákat megszégyenítő sikítással! – csak szólok, mert tényleg képes lennék rá, de Ő persze csak kinevet.

-Nem szándékoztam tovább menni. Nem sürgetek semmit.

Nem tudom hogyan, de mindig tudja, mi az, amire szükségem van. Végül egymás karjaiban talált meg minket az álommanó, azt sem tudom megmondani, hogy melyikünket hamarább.