Tudom, teljes mértékben tisztába vagyok vele, hogy szólnom kéne a rendőröknek, de legalább valakinek, aki ismer, hogy mi a jó fészkes fenét csinálok. De nem teszem. Nem akarok mást is veszélybe sodorni. A telefont rögzítem a tartójába, hogy lássam merre kell követnem őket, és indulok is, nem kicsit átlépve a sebességkorlátokat. Elég gyanúsan az autópálya irányába tartanak, komolyan, ennél jobban szopatni lehetne? Kénytelen vagyok elmenni egy kútra tankolni.

Leszarva, hogy vannak vagy heten előttem, az első megüresedett kúthoz beállok és félig töltöm a tartályt, nem akarok sokat elidőzni. Zsebemből kiveszek egy pár papírpénzt, nem is figyelve mennyit, úgysem szoktam nagy címleteket magamnál tartani, meg telefonnal szoktam fizetni, de nincs időm kivárni a sort, előre megyek a kasszához, levágom a bankjegyeket, bemondom, a négyes kút számát és már sietek is el.

Szerencsémre, még ha gyökér is voltam és ott hagytam a motorban a kulcsot és a mobilom, senki nem vitte el, viszont a kis pötty egyre távolodik, már kilenc kilóméterre jutottak. Fogam csikorgatva eredek utánuk. A pályán a kijelző dugót jelez 15 km-rel előttem, ami most kapóra jön, egyenlőre Fortuna mellettem áll.

170 km/h-t mutat a kijelző, mikor rápillantok, de nem érdekel, gyorsulok még tovább. Már nagyon közel jutok hozzájuk, már hétszáz méteren belül vagyok, amikor a fejem zúgni kezd, és fokozatosan minden sötétül előttem.

Fogalmam sincsen, hogy most mi történik. Csupán feketeség mindenütt, akármennyire is koncentrálok, nem látok mást. Kis időbe telik rájönni, hogy ez amiatt van, mert be vannak csukva a szemeim. Próbálom kinyitni, de sehogy sem megy, mintha súllyal húznák le. Hangokat hallok. Milyen meglepő, hogy azokat hallja az ember, mintsem kitapintja, nem de bár? Elég tompa neszek, mintha valaki szuszogna mellettem. Mozogni akarok, kezemmel megkeresni a forrását, ha már szemmel nem jön össze, de csak az ujjaimat sikerül megremegtetni. Kezdek idegessé válni. Szinte erőszakolom magam arra, hogy kinyissam a pilláim, ami, fogalmam sincs mennyi idő elteltével, sikerrel zárul. Bár sok mindent nem látok, csak fehér és szürke foltokat.

Fertőtlenítő jellegzetes szaga kúszik az orromba, ahogy tisztul előttem a kép, pontosabban a fehér szemközti falakat és plafont már ki tudom venni. Kórház. Remek, sokadik otthonom, bárhol felismerem, bár ki ne ismerne fel egy kórtermet?

Fejemet jobbra döntöm, bár ez nem bizonyul a legokosabb ötletnek, mert iszonyatosan be van állva, és a hirtelen mozdulat az izmaimat rendesen megviseli, a fejhasogatás emellett elenyésző.

-Azt a kurva picsa... - rekedtes a hangom, a torkomra gyűlt nyál megrezeg, ami krákogásra késztet, számba juttatva fel a váladékot, amit aztán normálisan a gyomromba juttatok.

Egy szürke hajkorona néz velem farkasszemet, túl könnyen felismerhető. Nem ébredt meg a mellettem alvó, így nincs kit kifaggatnom a helyzetről, ugyanis a karomat még mindig nem tudom megmozdítani, hogy elérjem a nővérhívó gombot. Miért tudják olyan lehetetlen helyre tenni, mint a mellettem lévő éjjeliszekrény, az ágy alja, a fal?

Hát akkor gondoljuk végig, hogy mi is van. Namék után mentem a motorral, de semmi más nincs meg, csak, hogy gyorsítok és utol akarom érni őket. Lehet sikerült is, csak nem emlékszem rá. De ezek szerint NamJoonnak nincs baja. Jimin húga? Ő neki sincs semmi baja? A többiek épségben megérkeztek? Hanyadika van egyáltalán? Őrjítő a tudatlanság.

Egy falon lévő óra szerint 18:28 van. Már ha jól látom az analóg mutatókat. Igyekszem összeszedni a hangomat mindenféle torokköszörülésekkel. Erre már legjobb barátom is ébredezik.

-NamJoon! Nam... ébredj már. – szólongatom, nem erőszakosan, inkább lágyan, ami nem tudom, hogy honnan jött. Csipás tekintetét rám emeli, és ahogy felfogja, bizony ébren vagyok ugrik fel és nyomja meg a falon lévő zöld gombot, majd visszafordul felém.

-Suga, hogy érzed magad? – aggódóan lesi szemeimet.

-Inkább veled mi van? Mi történt? Csinált veled valamit az az állat? A többiek megérkeztek épségben? Hanyadika van ma? Mondd, hogy megölték azt a vadbarmot, ha nem én fogom a két kezemmel. – csak úgy forrok egyre jobban, de haverom értetlen tekintete megállítja szavaimat.

-Nekem semmi bajom. De te mégis miéről beszélsz? Milyen állat?

-Aki megölte Tae-t és Hobit... Nem igaz, hogy nem emlékszel. – Teljesen hitetlenül nézünk egymásra.

-Nem tudom, miről zagyválsz, TaeHyungnak és Hoseoknak semmi baja, mindketten otthon vannak tudtommal, legalábbis suli után videójáték maratont akarnak tartani.

-Mivan? Dong EunShik?

-A biosztanár? Mi van vele?

-Ő a gyilkos. Ezt nem hiszem el, mi folyik itt? Add a telefonom.

-Ehh... ne akadj ki, de véletlen levertem és betört, még nem vittem el megcsin...

-Tudom, hogy be van törve, én basztam a földhöz... De várj, te? De hát én voltam... Na jó, mi a valóság és mi nem? – ingerült vagyok teljesen, viszont két ápoló egy fiatal, valószínüleg gyakorlaton lévő srác és egy rettegett, undorító, kétezertonnás banya, aki pólyás korom óta utál. Fasza, jobbakat nem is kaphattam volna. Utánuk apám is orvosi ruhájában, azaz most, mint szakember van jelen, nem, mint szülőm. Már megtanultam, hogy ilyenkor úgy kezeljem.

Kérdezgetnek, fogdosnak, mindent csinálnak, ami ilyenkor a szokásos rutinhoz tartozik, némely kérdésre már a feltétele előtt válaszolok sorrendben, evvel meggyorsítva a folyamatot. A két ápoló távozik, apám még marad. Ahogy becsukódik az ajtó magához ölel.

-Fiam, ilyet ne csinálj többet, ránk hoztad a frászt! Még szerencse, hogy semmi meghatározóan komoly nem történt. A karodnak kelleni fog pár hónap, de az is rendbe jön.

-Inkább azt mondd, hogy mi történt. Mind jól vagytok? Anya? – nézek a szemébe egyenesen. Tudni akarom, hogy mi a fészkes fene folyik itt.

-Mi jól vagyunk, miért ne lennénk? Anyád is mindjárt itt lesz, csak még befejezik a műtétet. – normális ember megijedne, hogy mégis miért műtik a szülőjét, de szerencsére az enyém csak műt, és nem Ő maga az alany. Egy megkönnyebbült sóhajt engedek szabadjára. Egy csipogás, apáé, azaz meló van. – Sajnálom, most muszáj...

-Tudom, szükség van rád. – bíztatóan rámosolygok.

-Imádlak fiam. – beleborzolva hajamba áll fel mellőlem és az ajtó felé veszi az irányt.

-Én is szeretlek. – itt hátrafordul kitágult pupillákkal és tipikus apukás „mi a fasz történt a gyerekemmel" fejet vág, de azért látom, hogy jól esik neki. Ilyenkor általában azt mondom, hogy hagyjon lógva vagy hasonló „nagyfiús" marhaságok.

Szemem sarkából látom Nam fejét, ami viszont mindent visz. Nem bírom ki, hogy fel ne nevessek, viszont a rászkódás nem épp kellemes a jobb karomnak. Apám a második csipogás miatt távozik, innentől kezdve teljes figyelmem Namnak szentelem.

-Na most már mond el, hogy miért vagyok kórházban.

-Motorbaleset. Túráztunk, amikor elkezdtél ijesztgetni idióta kanyarokkal, amiket vagy kétszázzal vettél be, ha nem többel és az egyikben kicsúsztunk. Valami hihetetlenül szerencsésen és közben szerencsétlenül estél. Csak a jobb kezed tört, az is a kamion miatt ami átment rajta, valamint a fejed verted be, úgy hogy tizenegy napot kómában töltöttél el. Vagyis éjszaka lenne ez a tizenegyedik. – már vágnék bele, hogy Ő vele mi van, de, mint általában, most is sikeresen olvas belőlem. – Nekem csak a vállam horzsolódott, meg a vádlim, ezen kívül semmi bajom, ezek is már egész szépen begyógyultak.

-Akkor azt mondod, hogy amik történtek velem az elmúlt napokban, csak kómáztam? Pedig baromi valósnak tűnt. Jimin húga éli tovább a boldog gyerekkort, TaeTae és Hobi ugyanúgy boldogítanak majd a faszságaikkal, te nem vagy belém esve, senki sincs Olaszországban és nem robbantotta fel senki a gépet, Jungkook nem coming out-olt?

-Állj, állj, állj... Mi a szent szar?

-Most mi az? – értetlenül pislogok vissza rá, viszonozva ugyanazt a tekintetet.

-Inkább mondd el teljesen, hogy mit éltél te meg.

-Adj egy pohár vizet előtte, mert hosszú lesz az. – két percre eltűnik, hogy a folyosón található egyik tartályból hozzon nekem ásványvizet, mivel még mindig nem iszom meg azt, ami a csapból folyik.

Négy órán keresztül meséltem el neki mindent. Tényleg mindent, részletesen, még Tae holttestét is, így hajlandó voltam elmondani. A 24-e reggeltől kezdve egy részletet sem kihagyva. Mindenki reakcióját, minden idióta megszólalást, minden sokkos tényt, mindent amit éreztem, átéltem. Amikor Tae-ről mesélek, rendesen felzaklatom magam, de gondolatban vertem magamba, hogy ez nem történt meg, nincsen baj. Kezemet megfogva, hüvelykjével simogatva nyugtat, ami nem túl hasznos, inkább a tudat, hogy minden rendben. Néha elvigyorog a faszságokon, amikor rázósabb részhez érek, mint például a „lókolbász", teljesen megfeszül, látom, hogy filmként peregnek előtte amikor mondom a történéseket. Nem tudom, hogy mikor történt, de csak a végén veszem észre, hogy én jobban szorongatom a kezét, mint ő az enyémet, már összekulcsolt ujjakkal. Úgy teszek, mint aki észre sem vette, nyugtató a közelsége, az élő bizonyíték rá, hogy nem történtek meg az események.

Már 11-et üt az óra, mire a végére érek, az autópályás jelenethez, a sötétséghez, és ébredéshez.

-Hát ez nem semmi. – mondja néhány pernyi feldolgozási idő után. – És állati bizarr.

-Nekem mondod?

-Nem azért. Akkor az elejéről. Apád tényleg vett neked egy olyan vekkert. Aznap este akarta odaadni, amikor a baleset történt. Tae tényleg Tokyo-nak hívta a sushit, mialatt kómába voltál. Jungkook coming out-olt, sőt összejött Jinnel, bár még nem mondták ki, de a vak is láthatja. Jimin és Jin veszekedett,senki sem tudja, hogy mi miatt, de a törpe kiborult, viszont rendezték ma asuliban a problémát. Nézz az alsódra. – fejével biccent a terület felé.

-Most csak szivatsz. – megrázza a fejét, mire én az ép bal kezemmel letornászom a hasam közepéig felhúzott takarót és benézek kórházi hálóingem alá. Piros Calvin Klein. Hát ez kész. – Egy, miért nem a sajátom? Kettő, hogy a picsába, amikor világosan ki van mondva, hogy nem lehet a betegeken más?

-Egy, mert elfogyott, szüleid nem tudtak hozni, mivel nem tudtak elszabadulni innen, nálam már csak egy volt a tieidből, a kulcsod nem volt a helyén, szüleidet meg esélyem sem lett volna zargatni. Kettő, apád engedte meg.

-Oké és ki öltöztetett? Csak mondd, hogy nem a banya. – könyörögve nézek rá, mire elmosolyodik és hüvelykjével, a szabad kezével, magára mutat. – Adta ég, abból még ki is nézem, hogy akkor már nem lenne faszom, mert leharapta volna.

-Te annyira hülye vagy. – elröhögi magát. – Na tovább... Egy Olaszországba tartó gép lezuhant, fél öt környékén, épp a híradóban volt, amikor elaludtam. – Nyilván automatikusan kikapcsolt a TV, két órára vannak beállítva a készülékek, ezért nem hallottam azt, hogy szólt volna, mikor megébredtem.

-Ez már ijesztő. – húzom el a számat.

-Van ennél rosszabb is. Egy gyilkos tényleg eljátszotta a kolbászos történetet, nem velünk persze. A biosztanárt kicsapták, mert egy diáklánnyal kavart.

-Akkor jóformán mindennek volt, valami valóság alapja, amit én másképp éltem meg. Kurvajó.

-Hát... Colly nem csókolgatott szét. – nevet fel. Anyádat azt.

-Mert te tán igen? – tenném karba a kezem, de a gipsz és a fájdalom nem engedi. Bár ez a fájdalom elenyésző ahhoz képest, amit a barátaim elvesztésének tudata keltett.

Arcára fagy a vigyor, majd el is tűnik, lehajtva a fejét kezünket bámulja, mint aki szégyenli magát.

-Na ne... NamJoon, most komolyan? – nyakát behúzza, egy alig észrevehetőt bólint. – Most csak szórakozol. – megrázza nemlegesen búráját. – Most vagy kurvajót nevetsz magadba, amiért megvezetsz, vagy tényleg kihasználtad azt, hogy nem voltam magamnál.

Szorosabbra fűzi ujjainkat, remeg. Egyre mélyebbre hajtja a fejét, Látom rajta, hogy elsüllyedne. Mérgesnek kéne lennem rá, de nem tudok igazán az lenni. Persze, rosszul esik, hogy nem a szemembe mondja, mint álmomba, zavar, hogy kihasználta a helyzetet.

-Sajnálom... - halk, elhaló a hangja. Kezét húzná el, de nem engedem, még a végén tényleg megy vagdosni magát. Hülyeség, de sajnos képes rá.

-Mikor? – ha az nem lepte meg, hogy nem engedem, akkor ez mindenképp.

-Ma. Délután.

-Hat előtt valamivel? – bólint. – Oké, ez komolyan geci ijesztő. – bólint.

-Bocsánat. – félve tekint szemeimbe.

-Tök mindegy, megtörtént. Csak eléggé zavaró, hogy még csak reagálni sem tudtam rá. Aljas húzás volt.

-Nem löktél volna el és küldtél volna a halál faszára? – vonja fel a szemöldökét, kérdő tekintettel.

-Nem tudom. Lehet. Viszont, ha jól esett volna, mint álmomban – igen, ezt is kirészleteztem neki - akkor nem valószínű.

-Nem is zavar? Mármint az, hogy képes voltam beléd szeretni? Vagy az, hogy csont heteróként jó volt neked is.

-Már egyszer lerendeztem magamban, úgy ahogy. Ellene nem tudok tenni, és hazudnék, ha azt mondanám ezek után, hogy közömbös vagy nekem. Csak nem tudom, hogy mi ez. Mert szerelmes nem vagyok beléd, ez biztos. Viszont nem tartom lehetetlennek, hogy előbb-utóbb viszonozzam. Persze zavar a tény, hogy mindketten pasik vagyunk, lehet csak ezen kell túllendülnöm.

-Akkor megvárom, amíg ezen túljutsz.

-Nem erre akartam kilyukadni. -rázom meg kobakom, mire a hajam a szemembe hull, amiért nyúlnék a rossz jobb kezemmel, már megszokásból, de bosszankodva veszem tudomásul, hogy nem fog összejönni, így engedném el Nam kezét, de ezt észlelve nem hagyja, és inkább a szabad jobbjával kisepri Ő a rakoncátlan, fakó tincseimet.

-Akkor? Mit szeretnél, mit tegyek?

-Ha neked nem túl fájdalmas ez így... - nem is kell végig mondanom.

-Benne vagyok. – kicsit túl lelkesen vágja rá, kénytelen vagyok megmosolyogni. – Próbáljuk meg. Ha nem működik, legalább megpróbáltuk.

Mélyen néz szemembe, látom rajta, hogy vacillál. Túl egyértelmű. Számra akar tapadni. Elvigyorodva rántom magamhoz közelebb, épp elkerülve azt, hogy ténylegesen összeérjünk én is kicsit hátrább hajtom fejemet, alig két centi választ még el minket. Füléhez hajolok, ami látszik, hogy felébreszti megilletődöttségéből, és látszik, nem erre számított.

-Még nem. Viszont kezd zsibbadni a kezem, elengednéd? – búgom kicsit mélyebben, agyát húzva.

Érzem ahogy megfeszül minden izma. Tőlem el nem távolodva, lassan elereszti rabul ejtett kézfejemet, mire a nyakára sóhajva egyet átforgatom csuklómat.

-Szemét vagy. – nyel egyet, a lepedőbe markolva.

-Édes a bosszú. – hirtelen ötlettől vezérelve harapok fülcimpájára, majd felszabadult testrészemmel tolom el magamtól teljes mértékben vöröslő valóját. Nem vagyok szadista, de eskü élvezem, hogy kicsit ilyen módon szekálom.

-Oké, ezt megérdemeltem. De ne hidd, hogy ha ezt csinálod sokáig vissza tudom fogni magam.

-Akkor legfeljebb kiteszem a szűröd. – vonok vállat.

-Te tényleg szemét vagy.

-Te választottál.

-Nem én.

-Hanem? – vonom fel szemöldököm, mire a szívére bök. – Fújj, de nyálas vagy. Ezt most hagyd abba, nem jön be. – húzom el grimaszba a pofámat, amire felnevet.

-Akkor mesélj, mi jön be?

-Majd a Körből a csaj a TV-ből és akkor majd leshetsz.

-Te vagy közelebb hozzá.

-És nem védenél meg?

-Mert te engem?

-Pff, milyen kérdés ez? Ha eddig nem jött volna le egyértelműen, kibaszottul golyó elé ugranék bármelyikőtökért.

-Oké, fogtam, de evvel én is így vagyok. Nem tudnám elviselni, ha meghalnál.

Egy bólintással veszem tudomásul, kezdek egyre fáradtabb lenni. Leejtem kényelmesen a párnába a fejemet, lehunyom pilláimat, hogy pihenjek, de az arcomat simogató kezekre kipattannak és kérdőn nézek, a lágyan mosolygó barátomra. Most már más értelemben is barátomra. Ezt meg kell majd szoknom.

-Hogy a picsába vagy ennyire szép? – szerintem azt se fogja fel, hogy mit beszél.

-Ezt most fejezd be, nem akarok ilyen sablonos dumákat hallani.

-Én viszont ki akarom mondani végre amit gondolok. Legszívesebben az egekig dícsérnélek. – komolyan néz a szemembe, nem viccel. Elpirulok. Én, Min kibaszott nőcsábász YoonGi, én elpirulok. Ilyen nincs, mégha nem is az egész képem, de az arcom színe bepirosodik. Hiába reménykedek, észreveszi, amit mégha nem is említ, de elmosolyodik és azt a részt simogatja, ahova érzem, hogy a vérem futott.

-Akkor tedd meg egyszer, aztán többet ne zaklass vele.

-Az életed végéig eltartana.

-Akkor hamar kinyírom magam.

-Ebben az esetben inkább befogom.

-Jó döntés. - biccentek is mellé, és ismét becsukom szemeimet, hogy aludhassak, de a kezek még mindig cirógatnak. – Legalább a hajamat szekáld, ne az arcomat. – morgom érthetően. Így is tesz, végre egy állommentes pihenésbe tudok csöppenni.

A/N (nem tudom kivastagítani)
Oké, most biztosan utáltok, én is fel tudnám rúgni magamat, de egész egyszerűen annyira adta magát. És ez egyik olyan sem volt amit az előző rész végén említettem. Ma reggel felkeltem és egyből jött, hogy na nekem ezt kell írnom. Az eleje már megvolt egy ideje, csak nem volt ihletem folytatni. Viszont ki fogom húzni a részek számát, meg valószínű, hogy hosszabbak is lesznek, mert el akarom érni Word-ben a 100 oldalt. Lehet lesz benne 18+ is, majd még kitalálom. Mostantól light-os lesz... vagy nem. Még elválik, túl random ember vagyok, sose tudom, mi lesz a következő lépésem, mindig meggondolom magam.

Ennyi lettem volna, jöhet hideg-meleg, bár ezek után hidegre számítok inkább.