A bejárati ajtó csapódására riadok fel, Nammal egyetemben. Rémülten nézünk össze, majd egyszerre ugrunk ki fekhelyünkről és egy-egy eszközt magunkhoz ragadva futunk le a lépcsőn. Az én kezemben Nam bicskája, az övében egy öv. Amint meglátjuk vendégünk ideges ábrázatát, kérdőn nézünk rá, némiképp megkönnyebbülve.

-A kurva életbe már, mi a fasznak van nektek a telefonotok? Már vagy ötvenszer kerestelek titeket, YoonGi ki is kapcsolt, már azt hittük, hogy baj van. Mégis mit csináltatok, ha szabad tudnom? – a lebaszás részénél még mérges volt a tekintete, majd végignézett rajtunk és egyből egy kissé perverzebbé torzult. Ezt látva végignéztünk egymáson, és mint akik előre betanulták csapunk saját homlokunkra szabad kezünkkel.

-Nincs ilyen beteges fantáziánk. – bár ezt a Nam mellkasán végighúzódó seb nem ezt erősíti. Egész szépen gyógyul, de ha már így felfigyeltem rá, később lekezelem megint. Biztos ami biztos.

-Csak aludtunk. Erre bebaszódik az ajtó, mit higyjünk, ki az? Gondol a franc arra, hogy most kulccsal, vagy a nélkül jön be valaki. – morgolódik a mellettem álló.

-Ilyenkor aludtatok? Már a repülő is elment, azt hittük ki akartok jönni. Egyébként meg most én kaptam levelet. – nyújtja át nekünk a fehér papírlapot.

„Ha nem akartok emberi tüzijátékot, akkor Kim NamJoon-t 18 órára várom sok szeretettel az iskolátoktól négy utcányira lévő sikátornál, tudom, hogy ismeritek a helyet. Ott esik csak igazán jól a dohány."

-És ezt miért te kaptad? – néz döbbenten Nam a férfira. Bennem még a vér is meghül.

-Kook, és a többiek. A repülő. – nyögöm ki a kulcsszavakat.

-Kikértük már a felvételeket, már elemzik. Téged pedig oda viszünk.

-Mi? Nem! Inkább megyek én, de épp te mondtad, hogy ez őrültség.

-Nem fejeztem be. Szokj már le róla, hogy a szavamba vágsz, hülyegyerek! – és Ő puffog és viselkedik gyerekesen, de nem szólok inkább be, nem akarom rontani a helyzetet, főleg, hogy szorít az idő is. – Na szóval, jeladóval leszel ellátva, több helyen is, mint a cipőd és hasonlók. Mindenkit akit csak tudok mozgósítok és követünk. YoonGi, tudtommal elég jó motoros vagy, így két másik rendőr társaságába leszel és ha szükség lenne emberre, akkor ti is jöttök. Addig az örsön fogtok várakozni.

-Konkrétan megvalósítod most azt amit már a legelején véghez akartam vinni, csak ezt most kapkodva. Faszomat az egészbe.

-Akkor én oda adom a nyomkövetőket, helyezd őket a legváltozatosabb helyekre, akár a hajad alá is megpróbálhatnád elrejteni. – nyújt át ez pici papírzacskót, az én szavaimat ignorálva.

-Áh, mi meg akartuk mondani, hogy a pincénket feltörték. Nem mentünk le, de lehet van lent valami. 

-Ezt eddig miért nem mondtátok? Mindegy is, most készülődjetek, addig kihívom a helyszínelő srácokat! Egy, kettő, NamJoon csipkedd magad! – számolással párhuzamosan még tapsol is, hiába próbálja nyugodtan előadni, látszik, hogy minden zsigerében majd megpattan az idegtől.

Nammal felrohanunk a szobába felöltözni, illetve Ő a nyomkövetőket magára helyezni. Gyorsan magamra aggatom fekete farmerom, Nam egyik, rám hatalmas, szintén fekete hosszúujjúját, felemás, de legalább mindkettő fehér zoknit, alig egy perc alatt. NamJoonnak már kicsit tovább tart a történet, ahogy magára helyezgeti a kis kütyüket, miután állítgatott rajtuk valamit.

-Mindjárt jövök, itt várj. – azzal el is tűnik a fürdőben.

Míg az ágyon ülve várok rá igyekszem a szorító rossz, baljós érzést, ami bennem kezd fészkelődni, a lehető legjobban a háttérbe kényszeríteni. Ha én ezt érzem, NamJoonnal mi lehet? Hisz most kifejezetten meg is mondták, hogy ki a következő áldozat. A falon lévő órára téved tekintetem, 16:57. Minimálisan több, mint egy óránk van.

Kilépve a fürdőből, eléggé érdekes látványt nyújt, máshogy fésült hajával, bár be kell vallanom, hogy nem áll neki rosszul, ingben, aminek egyik gombjának a hátulján még én is kiszúrom a halvány piros fénnyel izzó eszközt. Megcsóválva a fejemet lépek elé, és kiveszem a kis szerkentyűt.

-Ha én is látom, akkor szerinted nem vennék észre? – nézek rá felvont szemöldökkel. – Öveden van már? – egy fejcsóválást kapok válaszul, szóval a jobb oldalához, az öve alá ragasztom fel.

-Add a telefonod egy kicsit. – előhalászom, a már eltett eszközt, a powerbankkal együtt, majd kezébe nyomom, alapból feloldva. 17:01. Negyed órára van az iskola, szóval még bőven időben vagyunk. Valamit csinál rajta, nem igazán tudom kivenni, hogy mit, de rá hagyom, ehhez legalább ért, ha nem töri el, bár ennek már mindegy. 17:04, amikor visszaadja, egy térképpel a képernyőn és egy sárga pötty. – Nem hiszem, hogy a rendőrök megcsinálták volna neked, szóval tessék, így majd látod merre megyünk. – a földet pásztázza, és körmeit vájja a tenyerébe már, úgy szorítja ökölbe kézfejeit. – YoonGi... - felnéz szemeimbe, míg az övéi a visszafolytott sírástól vöröslenek és csillognak. – Én kibaszottul félek. Kérlek, bármi is történjék, kapjátok el azt a rohadékot. Utána éldd ugyanúgy az életet, ismerlek, tudom, hogy képes vagy bedepizni, de én is, és biztos, hogy a többiek is azt szeretnénk, hogy boldog legyél. Légy sikeres zeneszerző és rapper, és megvalósítsad minden álmodat.

Kész. Én is könnyezek.

-Ne beszélj már úgy, mint aki tényleg a hóhérhoz megy! Csak most próbáljunk meg pozitívan gondolkozni, és elhinni, hogy elkapjuk.

Egy bólintás keretében megtörli szemeit, és elszántságot vesz fel a megtörtség helyett a fénye. Én is letörlöm a kiszabadult cseppjeimet, és lemegyünk Jeon kapitányhoz.

-Végre, hogy elkészültetek. A helyszínelők már lent vannak, mi pedig indulunk az örsre, utána meg a sikátorhoz.

-Minek megyünk be az örsre? – értetlenkedem.

-Hogy tisztázzuk a tervet mindenkivel.

-Ahhoz mi nem kellünk, nekünk már mondtad. Inkább odamegyünk, legyünk ott hamarabb, nehogy bármi forgalmi ok miatt késsünk. Gondolom azt maga sem szeretné. – Úgy tűnik, hogy rendesen összeszedte magát, legalábbis kívülről biztosan. Pár pillanatig erősen gondolkozik a válaszadással.

-Rendben. De! Yoongi, a megadott címre menj, miután elvitted NamJoont.

-Igenis, parancsnok. – nem veszi fel, bár szerintem ha az édesanyját szídnám el a sárga földig is ugyanígy reagálna, azaz megindul kifele egy fekete Audihoz, ami gondolom nem a szolgálati autója.

Mi a motoromhoz megyünk, miután magunkra kapjuk a bőrdzsekieinket, és a bukókat. Már épp hajítanám át bal lábamat, hogy felüljek fekete szörnyetegemre, de egy kéz a vállamon megakadályoz.

-Lehetne, hogy felhívlak, és így is kapcsolatban maradunk? Nagyobb lenne a biztonságérzetem.

-Rendben, hívlak is. – azzal előszedem ismét a telefonomat, és felhívom kakaotalkon keresztül, amit fogad is. Így eltéve a kis téglatesteket, pattanunk fel a járműre, amit berúgok és indulunk is.

Az út a szokottnál sokkal, de nagyon sokkal rövidebbnek tűnik. Három sarokra az iskolától belassítok nyugdíjas tempóra, két okból is. Az első, hogy hátha látok valami gyanúsat, bár ez nem történik meg, de jobb elővigyázatosnak lenni. A második, hogy húzzam az időt, azt, hogy a fiatalabb minél tovább öleljen át a hasamnál szorosan, hogy a közelembe legyen. Emellett, hogy az elhatározásomat megszilárdítsam.

A suli mellett lekanyarodva, a sikátor irányába, az engem körbevonó karok egyre erősebben fognak. Két utcára arrébb, már a dzsekimet is szorongatja. Megérkezve, ahogy megállok, teljes testével simul hozzám, reszketve. Nem akarom itt hagyni. Bal lábammal letámaszkodom, és ujjaira, kézfejére simítok, nyugtatólag. Egy darabig cirógatom, amitől remegése alábbhagy. Leveszem a sisakomat, amit a kormányra helyezek, majd a kezeit számhoz húzom, óvatosan lepkepuszikkal hintem be, ott ahol csak érem.

-YoonGi... - elenged egy nyugtató sóhajt, mielőtt folytatná. – Én tényleg szeretlek. – mellkasomnál keresztezi karjait és von szorosan magához.

Nem. Nem szabad sírnom. Ez nem annak az ideje. Pedig fájdalmas az, amikor a szíved kihagy egy ütemet, evvel egy pillanatra kevesebb oxigén áramlik a testedbe. Nem hiszem, hogy azért, mert én is így éreznék, sokkal inkább a félelem, hogy elveszítem. Kis vakarcs korunk óta minden lényegeset együtt csináltunk. Még az első lányt is közösen fűztük. Az első egyesünket is ugyanakkor szereztük, ugyanarra a számonkérésre. Nem voltak titkaink, maximum egy-kettő, meg amiket mások bíztak ránk, nem adtuk tovább. Szeretem, mint a legjobb barátot, akit valaha hátán hordott ez a szennytől teli világ.

-Szállj le. – szólok neki lágyan, de mégis megfeszül. Gondolom ezt egy baromi szemét elutasításnak veszi, és fél, hogy azzal a lendülettel itt hagyom. Vagy vár, mikor nyögöm be, hogy csak poénkodok és megyünk tovább, el a francba, jó messzire. De egyik sem. És nem is mozdul. – Kim NamJoon, ez hülyén fog hangzani, de nyugodj le a picsába, és szállj le.

Még pár pillanatig tétovázik, de végül lassú mozdulatokkal lekecmereg. Épp állna hátrább, mikoris keze után nyúlok, visszahúzva közel magamhoz a jobb oldalamon. Na most figyelhetek arra is, hogy ne motorostul zúgjak majd hátra, királyság. 

Bukósisakját leveszem a fejéről, jobb kezemmel magam mögé teszem, ahol eddig ült, evvel a mozdulattal párhuzamosan nyúlok tarkójához és lerántom magamhoz, hogy szája az enyémhez érjen. Teljesen ledöbbent, érzem, ahogy feszül kezem alatt, ezért lassan kezdem mozgatni párnáimat. Kell egy pár pillanat mire reagál, de ugyanolyan gyengéden csókol vissza. A gyomrom beleremeg, végül egész testem átveszi, de az már nem a csók miatt, hanem a bal lábam fáradékonysága okán. NamJoon résen van, és jobb kezével derekamnál tart, baljával pedig a motor súlyát igyekszik minél inkább levenni kicsavarodott balomról, sikeresen.

 A kezdeti szelídség egyre inkább a múlté, egyre mohóbban faljuk egymást. Sose gondoltam volna, hogy NamJoont csókolni ilyen... Jó. Nem tudok rá más szót. Ajkai a kedvenc süteményemét is verik, a gerincemen kellemes bizsergés szalad végig, arcomba szökik minden vérem. Erősebb, mint bármely reggeli kávé, a szívem ki akar ugrani a helyéről, úgy felpörget, felébreszt, mégse tudok semmi másra koncentrálni. Jobbommal csípőjénél fogva húzom magamhoz még közelebb. Hiába, biztos vagyok benne, hogy már percek óta ízleljük a másikat, az idő megállt, és levegőnk is van. Nem értem, hogy hogyan, de nem akadályoz az oxigén hiánya sem. 

Derekamat tartó keze fentebb vándorol hátamon, végig simítva, teljes alkarjával tartva, a hajamba vezeti hosszú ujjait, fejbőrömön végig bizsergést hagyva maga után ahova csak ért. Nyelvével engedélykérően nyalna végig ajkaimon, de én már abban a pillanatban megadom neki, ahogy hegye eléri, a már duzzadó területet. A világ ekkor szűnik meg körülöttem végérvényesen, semmire sem tudok gondolni sem, nem mintha akarnék, de kellene, csak egyszerűen képtelen vagyok rá. Erre mondják, hogy elveszi a másik az ember eszét? Szerintem igen.

A csóknak egyikünk sem akar véget vetni, de végül szemem összeszorítva, mert ha a fogamat tenném az elég gázos lenne, elszakadok legjobb barátomtól. Fájt. Talán még annál is fájdalmasabb érzés volt megszakítani ezeket a perceket, mint mikor megláttam Tae-t a szertárban. Viszont muszáj volt. Már hajolna vissza, de szájára tapasztom a kezemet.

-Nekem mennem kell. Legyen ez a motiváció, hogy túlélj. – kedveskedően simítom meg arca bal oldalát, fejére húzom a sisakját, lehet még jól jön majd neki, én is felveszem sajátomat, majd ránézek az időre: 17:56.

Egy gyors ölelést még megengedek magunknak, majd elhajtok, még véletlenül sem oda, ahova a rendőrség rendelt. Három utcával lentebb, balra az utca végéig, ott is balra kanyarodva a második házhoz. Haza. Ez most de idegenkedően hat rám. Nem érzem otthonnak.