Fülsértő csipogásra ébredek fel, és avval a lendülettel, ahogy az ijedtségemben átfordulok, nem is, inkább ugrok, a jobb oldalamról a balra, csapok rá, majd baszom falhoz reggeli teljes erőmmel a gumi szélekkel és gorilla glassal ellátott ébresztőórámat. Nem véletlen, hogy ilyen, ugyanis ez a mozdulat a reggeli megszokott rutinomhoz tartozik. Apámtól kaptam ezt a speckó szerkezetet, miután csak ebben a tanévben - és még csak szeptember 24-e van - már hét órát tönkretettem, 9 alkalommal aludtam el, a telefonom képernyője betört, amikor arról szólt a reggeli, horrorba illő hang, pedig csak a kedvenc szeneszámom alapja volt, és két alkalommal szüleim keltettek. A többi nap hétvége volt. Bár annyira nagyon nem izgat, ha kések, az első óráim úgysem szoktak valami érdekesek lenni.

Most, hogy már ébren vagyok, összeszedem magam. Vagy nem. Örök szerelmem szorosan ölel, olyan jó így, meleg, jó illatú testéhez hozzá bújni. Igen, az ágyamról beszélek, tegnap húztam rá friss ágyneműt, ilyenkor még a szokottnál is jobban utálok felkelni. Persze, mint minden jó, ez is véget ér, köszönhetően annak, hogy anyám kinyitotta az ajtómat, ordibálva, hogy "ki az ágyból", Holly kutyám pedig rám ugorva nyaldos össze-vissza. Kénytelen, kedvtelen ülök fel kezemben életemmel, kissé összeborzolom buksiját, puszit nyomok nyakába, majd leteszem a földre, had menjen amerre akar. Boldogan, tudván, hogy elvégezte reggeli teendőjét szalad ki a konyhába, valószínűleg nyalizni apámnak, hogy dobjon neki valami kis desszertet a reggelije után, ami kenyérben, fánkban és egyéb hasonlókban merül ki. Igazi édesszájú csajszi. 

Szekrényemből kikapom az első kezem ügyébe akadó ruhákat, felveszem azokat, a fürdőben elintézem a reggeli rutinomat, azaz, fogat mosok, kezdek valamit fakuló, mentazöld hajammal, felveszek egy szemüveget, hogy takarja valamennyire a szemem alatti karikákat, és készen is vagyok. Tudom, nem nagy cucc, de lusta vagyok minden egyébre. Kimegyek anyámékhoz a konyhába, ahol apámmal egy nagy szendvicset majszolnak közösen, ami másoknak talán furcsa lehet, de a szüleim közt még most, több, mint 20 év elteltével is dúl a láv, felkapom az asztalról két becsomagolt kis szendvicsemet, egy üveg vizet a hűtőből, amiket az előszobába lévő hátizsákomba dobok, felkapom az egyik fekete sportcipőmet, kis kínai, márkátlan, de a célját tökéletesen teljesíti, fekete oversized, zipzáros pulcsimat magamra aggatom, táskámat hátamra kapom, végül egy "elmentem" kiáltás után a suliba indulok. Keményen 300 méterre, vagy még annyira se található a hatalmas épület, amiben tanulok. 

Beérve jóformán síri csend fogad, csak a portással futok össze, akinek egy intéssel köszönök. Nem, nem korai voltam, késtem, ami nem meglepő. Talán több kéne, mint az a 20 perc a felkelésem és a tanítás kezdete között. De nem. Kell nekem az az alvás. Felvánszorgok az első emeletre a négyből, jobbra pedig a harmadik ajtón kopogás nélkül benyitok, ahol az angoltanár és osztálytársaim is felém néznek.

-Jó reggelt, késett a busz. - sandítok a tanár felé, de közben szép komótosan a helyemre sétálok, ami a terem legközepén található, ahol egyedül ülök.

-Milyen busz Suga? Tudtommal itt lakik az iskola mellett. - néz rám értetlenkedve a tanárnő. Igazából semmi bajom vele, kedves, harmincas éveiben járó nő, akinek mindene az ikergyermekei.  Erre csak megvonom a vállam.

-Tudja tanárnő, lábbusszal járok iskolába, épp ezért, mert itt lakok egy köpésre. - Mrs. Kim csak megrázza a fejét hitetlenkedve, de annyiban hagyja. A többiek közt van aki nevet ezen a megszólalásomon, de a több, mint két együtt töltött évünk alatt már megszokták a stílusom. A tanárnő folytatja a megkezdett órát, pontosabban, hogy miről is lesz szó, ugyanis csak 4 percet késtem, nem rég jött be Ő is. 

Az előttem ülő Namjoon barátom hátra fordul felém, vörös, bedagadt szemekkel, vörös orral, felpuffadt arcokkal. Már csak a szürke haja mellé hiányzik a szakáll és elmehetne Mikulásnak. Mit ne mondjak, nem kicsit lepődök meg rajta.

-Hát veled meg mi történt?! - kissé hangosabban szólalok meg, mint azt kellett volna, mivel megint rám figyel mindenki, de nem éppen izgat.

-Yoongi, könyörgöm mondd, hogy van még zsepid és adsz is nekem. - Már-már sírva kéri tőlem. 

-Van, persze. - kotorok ki egy már nagy részben elhasznált százas csomag zsepit és adok legjobb haveromnak. - Mit ettél te, már megint? - közben eszembe jut, hogy mitől tud így kinézni, bár ennyire durván még csak egyszer láttam. Tudni kell róla, hogy mogyoróallergiája van, de közben meg imádja a mogyorókrémeket. Murphy. 

-Croissant. - Veszi el a zsepis zacsit tőlem.

-Idióta. - dőlök hátra hintázva a székkel, bal lábamat az asztalra téve.

-Már vettem be gyógyszert. - fordul vissza, én pedig elkezdek kotorászni a táskámban. Amint megtalálom, a fejéhez vágom a mini fogkrémes tubust, ami már félig el van használva. 

-Húzzál fogat mosni. Még a fogad közt lehet, nem kell, hogy a gyógyszer hatása után is előjöjjön megint.  

Namnak szerencséje van, hogy nem túl durva az allergiája, más már lehet belehalt volna. Meg avval is, hogy egészségügyis családból származok és pont engem választott legjobb haverjának. Egyébként meg nem szoktam törődni az emberekkel, csak a kivételekkel. Táskámat visszarakom a padomra magam mellé. Colos barátom rám hallgatva megy is, egy gyors elnézést kérve tanárunktól. A tanár persze elengedi, bár ha nem tenné is menne, zavartalanul folytatva az órát. Esküszöm a legjobbfejebb tanár ebben az egész épületben. 

Nem hívom pokolnak, szeméttelepnek és hasonlóknak, ugyanis semmi bajom nincs az iskolával. Jobb lenne esetleg 8-14 órán keresztül a melóhelyen robotolni? Szerintem sem. Elég az a 2-4 óra is iskola után, amit még szeretek, ugyanis a kis kávézó elég hangulatos. Így meg sem kell erőltetnem magam. Másik oka annak, hogy nincs herótom ettől a helytől az az osztályom. Mondhatjuk, hogy a legtöbb ember ilyen osztályra vágyik. 27-en vagyunk, ebből csak két kis ribanc van kiközösítve, akik szerencsémre japánt tanulnak, így ezen az órán nem idegesítenek a vinnyogásukkal és a töménytelen olcsó parfümjük szagával sem illatozzák be a termet. Amúgymeg okkal kerültek erre a sorsra, ugyanis mindenkivel úgy viselkednek, mintha a kutyájuk lennének, sőt még Hollyval is jobban van bánva, azt hiszik körülöttük forog a kacsalábon forgó palota. Mint minden osztályban, itt is megvannak a "menők" és akik nem azok, de ez nincs erősen éreztetve, bárki, bárkivel el tud beszélgetni azon a két tyúkon kívül. Engem sokan a "menők" közé sorolnak, más osztályok tartanak is tőlünk, bár teljesen oktalanul, senkinek nem harapjuk le a fejét akik odajönnek hozzánk, egész egyszerűen csak jobban kimutatjuk, hogy kik is vagyunk. Színes haj és hasonlók. Egyedül az osztályom nem tart tőlünk egy fikarcnyit sem, ők tudják, hogy normálisak vagyunk, mégha van egy fajta beszélőstílusunk is. Ebbe a kis csoportba Namjoon, Hoseok, és én vagyunk benne. Még az alsóbb évfolyamokból van három tagja  a kis squadunknak. Jimin és Taehyung eggyel járnak alattunk, Jungkook pedig most csatlakozott, a kis elsős. Utolsóként, pedig Jin, aki végzős.

Namjoon szomszédja Jin, gyerek kori barátok, így egyértelmű volt, hogy velünk fog lógni. Jimin Hoseok által került közénk, hála a tánc iránti szenvedélyüknek. Taehyung meg egy lökött, játszott egy gyerekkel az utcán, mikor arra jártunk szaladt előle és mögénk ugrott, Namot össze vissza rángatva, visítva, hogy nem adja oda az alienes fogkeféjét még úgy sem hogy vesztett. Miután realizálta, hogy kik vagyunk, mindig rajtunk lógott, de elég gyorsan megkedveltük. Jungkooknak pedig "első látásra szerelem" volt Jin, így hozzánk vágódott, hogy közelébe lehessen. Erről persze Jin semmit nem tud, én is csak azért, mert elmondta nekem, tudván, hogy túl lusta vagyok pletykálkodni, és nem bírta magában tartani. 

Az iskoláról csak annyit, hogy egy egyszerű 4 osztályos gimnázium, rengeteg fakultációs tárggyal. Jin, Jimin, TaeTae és Kook éneket vettek fel, Nam és Hobi rappelnek, Jimin, Kook,  Hobi táncolnak, én pedig nem vettem fel semmit, csak néha beugró vagyok a kosárcsapatban, de tudok zongorázni, zenét szerezni és rappelni. 

Hátra hajtott fejjel már majdnem sikerült elaludnom amikor Nam nekem dobja a fogkrémet, hogy úgy adja vissza, ahogy kapta.

-Kösz. - én csak morogva rakom el, majd hajtom fejem a padra. 

Aha, elhittem, hogy aludhatok. Tanárnőnk most kis piszkálódós kedvében van, mert "senki nem figyel az óráján", ami tény, de már megszokhatta volna, és dolgozatot irattat az utolsó tíz percben a mai anyagból, amit leadott. Bár annyira nem tud érdekelni ez sem, az előttem ülő tatafejű úgyis tudja az anyagot, amit pedig ír, úgy teszi, hogy lássam és hármas osztályzatúra lemásolom. Nem vagyok hülye, de a tanár sem hinné el, hogy ötösre tudom, és én sem, a nyelvek nem mennek. Van ilyen. Bioszból viszont jó vagyok. Tanarunk, igen tanarunk, szeretem ezt a szót használni, pedig azt vallja, hogy nem kell mindenből kitűnőnek lennünk, elég ha pár tárgy megy, a többit pedig éljük túl. Mondtam már, hogy a kedvencem?

Első kis bemutató cuccli, done. Tudom sikkes meg minden, de muszáj valamit kezdenem magammal a melóhelyemen és ennél többre nem futja. Persze lesz benne cselekmény is.
Nincs átolvasva! Ha elütések/hibák vannak benne, nem sértődök meg ha szól valaki. Byo.