Az elme a legveszélyesebb fegyver. Rosszabb, mint bármely kés, pisztoly vagy íj. Képes néhány óra leforgása alatt olyan fájdalmat okozni, mintha éppen lehántanák a bőrt az ember hátáról.

Megállás nélkül simogatom Noelle kezét. Bűntudatosan figyelem minden lélegzetvételét. Őrzöm őt, és megőrjít a tudat, hogy ennél többet nem tehetek érte.

Az infúziós tasak félórával ezelőtt kiürült. Roger, a kint állomásozó őrszem szerint nincs szükség másikra. Azóta súlyos küzdelmet vívok minden perccel. Nagyokat nyelve várom, hogy Noelle kinyissa a szemét, megmozdítsa a kezét, vagy felpattanjon a szemhéja. Kibaszott örökkévalóságnak tűnik minden átkos pillanat.

Mit teszek, ha meghal? Mit mondok az apjának? Mi lesz velem? Eltemet a bűntudat és a bánat? Miért pont ő?

A kérdésem felemésztenek, dühbe gurítanak és elszomorítanak. Egyedüli társam a remény, amibe immár olyan erősen belekapaszkodtam, hogy nagyot fogok koppanni, amennyiben balul sül el a helyzet. El fogok veszni. A kicseszett szívem fog darabokra törni. Sőt! Ezen már túl vagyunk, hiszen hiába rajtam kívül álló okok vezettek idáig, egyedül miattam került Noelle ebbe a szituációba. Mert megkedveltem. Mert megszerettem. Mert a közelébe mentem. Mert azt hittem, probléma nélkül az enyém lehet. Azt gondoltam, megkaphatom őt anélkül, hogy bármelyikünk szenvedne. Talán a karma játszik velem. Bűnös vizekre eveztünk, és itt a büntetésünk. De érdemlünk ekkorát? Beinjekciózták, elkábították, elrabolták és most valami mutánst csináltak belőle, míg engem lassan kicsinál a saját agyam.

Bárcsak én feküdnék ott, és ő viaskodna önmaga legszörnyűbb részével! Hirtelen nem tudom eldönteni, melyik nagyobb büntetés. Átrágom párszor, majd arra jutok, az övé. Azon se csodálkoznék, ha gyűlölne, miután kinyitja tejcsokira emlékeztető, világosbarna íriszét. Azért történt ez vele, mert beleszerettem.

Reszketeg levegőt veszek, és lehunyom a szemem. Elszámolok magamban harmincig, habár tisztában vagyok vele, nem fogok megnyugodni tőle; addig nem, míg Noelle eszméletlen.

– Ébredj fel, Méregzsák! – Lágyan megszorítom a kezét. – Te vagy a legerősebb, akivel valaha találkoztam. Nem hagyhatod, hogy legyőzzenek!

Nincs reakció. Még akkor sem, amikor tíz perc elteltével megcirógatom puha arcbőrét. Mit sem érnek az érintések és biztató szavak. Ettől függetlenül a következő három órában sem fogom be a pofám. Beszélek hozzá, mert reménykedem. Hallgatom a szívverését, néha kitapintom a pulzusát. Félelem cikázik a mellkasomban. A szívem egyre többször szorul össze, ahogy a félelem árnyai körülveszik és beburkolják.

Az ajtó kitárul. Peter sétál be rajta. Unottan végigmér, és letesz elém egy üveg vizet meg egy adag, gőzölgő sült húst burgonyakrokettel. Hányingerem támad.

– Lélegzik.

– Tényleg? – csattanok fel ingerülten. – Nem mondod, te rohadt, mocskos szemétláda! Legszívesebben kitépném a torkod és felszögeznélek a falra a drága ingednél fogva! Ha nem tér magához, szétmarcangollak, erre a szavamat adom! Megtalálom a kurva módját!

A férfi felnevet.

– Nem vagy szerelmes belé, mi?

– Nem rád tartozik! Nem takarodnál vissza oda, ahonnan jöttél?

Peter szeme összeszűkül, majd átszeli a köztünk lévő távolságot. Megragadja a pólóm elejét, és felránt az ágyról.

– Vigyázz a szádra, kis szaros! Megértem a dühöd és indulataid, de van egy határ, amit a jó ízlés nem enged átlépni. Tartsd mocskos pofád, Waylen! Sorozatos csalódást okoz a féktelen viselkedésed. A szajha, gyáva anyád nem tanított meg rá, hogy a viselkedésünk minket minősít?

Meglendítem a karom. Esélye sincs kitérni az ütésem elől. Egyenesen az orrára célzok, az öklöm találkozik vele. Reccsenés tölti be a csendet. A szorítása elernyed, fojtott nyögés szakad fel belőle. Vörös pettyek színezik halványbarna, néhol őszülő szakállát. Orrából ömlik a vér, miközben hátratántorodik. Nem törődik a frissen vasaltnak tűnő ingével, beletörli az ujjába a pirosságot, és rám szegezi a szemét. Kékeszöld íriszében kihívás csillan. Valami megváltozik. Többé nem az apámmal, hanem egy ragadozóval nézek farkasszemet.

A bennem élő kisfiúban rettegés ébred, amint tudatosul benne, hogy megütötte azt a személyt, akit hosszú éveken át meg akart ismerni. Az apját. Zihálva meredünk egymásra. Egy hosszú pillanat az egész. Aztán Peter előttem terem. A sokktól, mely váratlanul rám telepedik, mozdulni sem bírok, mikor arcon üt. A tenyere csattan a képemen. Félig meglepetten, félig zaklatottan kapok oda. Az égő bőröm szorongatom, mialatt végignézem a sebes távozását. A padlót vér pettyezi.

– Waylen? – Rekedt susogás üti meg a fülem, de közben hallom a folyosón történő mocorgást. Gyorsan kell döntenem, így odarontok a sarokba állított székhez, és kiékelem vele az ajtót. A kilincs alá támasztom. Nem lesz hosszú életű, ám addig kitart, míg meggyőződöm Noelle hogylétéről.

– Itt vagyok – rogyok le mellé, és ismét a kezembe veszem az övét. – Hogy érzed magad?

– Megütött – motyogja, pillantása rajtam csüng, bár némileg ködös. Sűrűn pislog.

Remélem, nem jól hallottam.

– Tessék? Téged?

Lassan megcsóválja a fejét, majd oldalra billenti, szeme bejárta a kisebb helyiséget.

– Téged.

– Előtte bevertem az orrát – adom tudtára, és kényszeredetten elmosolyodom. – Na, Méregzsák, mit érzel?

Türelmetlenül felhúzom a lábam, teljesen felé fordulok.

– Hangos.

– Hangos?

Még mindig nem engem néz, a szobát veszi szemügyre.

– Igen – leheli elhalóan. – Valaki járkál a folyosón, és hallom, hogy levegőt veszel. Nagyon furán hangos. – Mély sóhajt, és megmozdítja a karját. Ijedten esik a tekintete a kézfejére, ahol a kanül van. – Basszák meg az anyjukat!

Elkerekedik a szemem. Valamelyest lecsillapodom, ugyanis ez a felettébb nőies kirohanás arról árulkodik, hogy rendben van. Emlékszik, azonban haragos. Akárcsak én.

– Mi történt? – érdeklődöm, noha nem vagyok benne biztos, hogy végig bírom hallgatni.

– Elkábítottak, és itt ébredtem valami műtőszerű teremben – mondja elgondolkodva. – Voltak körülöttem páran, de az apád arcára külön emlékszem. Azt állította, elnézve téged, van esélyem. Nem tudom, mire értette, és az emlékek nagy része ködös. Teljes képszakadás történt ezután, majd most magamhoz tértem. Ezért hálás vagyok, nem akarok emlékezni. Emlékezni egyszerűen csak... fáj. Viszont kicseszett mérges vagyok, Madden!

Felül, összeszorítja a fogát, és lassan kihúzza a kézfejéből a kanült. Elborzadva figyelem, mert fogalmam sincs, mitől ennyire profi. Honnan szedte a bátorságot hozzá?

– Orvosnak készülsz? Ápolónőnek? Sok dokis sorozatot néztél?

– Egyik sem. Rohadtul szúr ez a szar, józan paraszti ésszel csak kihúzom, nem? Jó, kicsit vérzik. – Megmozgatja a csuklóját, majd felsóhajt. – Nem vágták le a végtagjaim, nem erőszakoltak meg, de... legszívesebben nekik rontanék. Itt érzem! – Panaszosan magyaráz, a mellkasára bök közben. – Szétfeszít valami. Annyira mérges vagyok! Lefogtak, tűvel döfködtek! Leszíjaztak, hogy ne mozogjak, és hiába sikoltoztam! És... és... sírnom kéne, igaz? Ki vagyok száradva!

Felé nyújtom a korábban kapott vizet. Elveszi, és nagyot kortyol belőle, aztán átnyújtja nekem. Legyűrök pár kortyot.

– Nem tudom, mit adtak be neked, de szófosásod lett tőle.

– Elnézést kérek, hogy a legújabb traumám megpróbálom nem könnyekkel kezelni! – emeli meg a hangját.

Nem felelek, csak bámulom őt. Vállig érő haja picit kócos, de barna írisze elszántan csillog. Néhány fekete karika húzódik a szeme alatt, mindazonáltal nem elveszett. Egyszerűen elképesztő. Összeugrik a gyomrom, míg a szívem rákapcsol. Ahogy őt nézem, aggodalom és csekély nyugalom tör fel bennem.

Igyekszem rájönni, mihez kezdjek. Hogyan mondjam el neki, hogy valószínűleg egy sikeres kísérlet alanya vált belőle? A szavak a torkomon akadnak, helyettük odamászom Noelle-hez, és szorosan átölelem. Az arcom a nyakába fúrva, szorosan tartom. Azt hiszem, én fogok bőgni. A könnyek égetik a szemem.

Jól van! Beszél! Él!

Megkönnyebbülés fojtogat. Meg a sírás.

– Annyira féltem, hogy nem fogsz felkelni.

Átkarolja a vállam, amennyire bírja, ujjai a hajamba siklanak. Simogatni kezd.

– Gondolj úgy az életre, mintha egy izgalmas könyv lenne. Ha azt vesszük, hogy te vagy a sötét herceg, akkor remélhetőleg kiérdemelhetem a másik főszereplőnek járó címet, így egy ideig védve vagyok. Ritkán halnak meg a főszereplők. Illetve javasolnám, mozgósítsd a seregeid, hívd az orkokat, vedd fel a koronád és villantsd fel a szuperképességeid, mert kibaszott szar helyzetbe kerültünk!

Kibuggyan belőlem a nevetés. Ezt a lányt!

Hátrébb húzódom, és lesöpröm azt a néhány rakoncátlan könnycseppet, ami az arcomon csorog. Belevonom az ölembe Noelle-t, és megsimítom az állát. Csendben viseli, amíg megbizonyosodom róla, hogy tényleg életben van. Melegség öleli körbe a szívem, amikor a karomban tartom. Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem. Enyhül a féktelen bűntudat, de a felszín alatt ott marad. Attól tartok, sosem szabadulok tőle.

Csókot nyomok a homlokára, az orrára, végül telt ajkára.

Ekkor az ajtó kicsapódik. A szék felborul, éles csattanással ér földet. Roger és a másik gorilla berontanak hozzánk.

– Kelj fel, Waylen! Peter utasítására visszakísérünk a szobádba, míg a lányt megvizsgálják.

– Nem! – Elengedem Noelle-t, és szó szerint a hátam mögé tuszkolom. – Mondd meg annak a seggfejnek, hogy egy pillanatra sem vagyok hajlandó elszakadni tőle! Ha nem tetszik, beverhetem a képét még egyszer!

– Ez nem a heti kívánságműsor, kisfiú. – A sötét hajú férfi előrelép.

Szempillantás alatt egyértelművé válik, a fenyegetőzés ebben a helyzetben nem segít.

– Várj! – Felpattanok. – Hívd ide az apám! Hadd beszéljek vele! Nem fogok több problémát okozni, ha vele maradhatok!

Az exfedexes, azaz Roger és a fekete, rövidre nyírt hajú összenéznek.

– Ugyan! – Noelle mellém lép, belém karol, de tekintetét Rogerre irányítja. – Annyi csomagot hoztál nekem! Mindig kedves voltál, illedelmes. Szinte barátok lettünk! Ennyit megérdemel egy barát, nem? Kérlek, hadd maradjon itt!

A pacák megforgatja a szemét. A társa felé fordul, biccent neki.

– Mindjárt jövök!

– Hova mész, Rog?

– Kedvelem a kislányt, Drew – morogja Roger. – Ráadásul ha ezzel elérjük, hogy a főnök fia két percre ne akarjon nekimenni az apjának, nekem megfelel. Boldog főnök, boldog alkalmazott, húgyagyú! Mérges főnök...

– Halott alkalmazott – fejezi be helyette Drew.

○•○•○

Peter a vizsgálóasztal mellett áll. Orrán fehér, vastag ragtapasz pihen. Somolyogva, összefont karral dőlök a falnak, míg a farok megvizsgálja Noelle-t. A lány nem tiltakozik. Azt hiszem, ő is arra jutott, felesleges küzdelem lenne. Egyébként sem csinál a jelenlegi problémánál nagyobbat; legalábbis látszólag. Vérnyomást mér, vért vesz, kitartóan hümmög. Emellett idegesítő kérdéseket tesz fel Noelle-ről. Többek között Owenről és az erőszakról is kérdezősködik. Ugyan felmordulok rá, de az apám felém ejtett, figyelmeztető pillantása belém fojtja a szót. Nem eshetek neki. Egyértelműen figyelmeztetett, ha bármivel próbálkozom, ami nem tetszik neki, bezár abba a kicseszett lyukba. Tekintve a szitut, nem akarok erre a sorsra jutni, muszáj Noelle mellett maradnom. Így megvédhetem.

– Fejfájás?

– Nincsen, de a sok kérdéstől és fogdosástól pár órán belül biztosan lesz. – Noelle felém néz, majd vissza Peterre. Úgy bámulja, mint aki lézerszemeket próbál növeszteni, hogy felnyársalja vele az őt zaklató férfit. Nem lennék ellenére. – Most mi lesz velem?

– Türelmesen várunk. – A faszfej hátat fordít neki, pakolászni kezd a fehérre mázolt helyiség bal fala mellé állított fémasztalon.

Megköszörülöm a torkom.

– Mire?

– Az átváltozásra – morogja a törött orra alatt. Megmosolyogtat a gondolat, hogy én vertem be neki. Igazán megérdemelte. Az sem érdekel, mit mond ez el rólam. Talán mániákus őrültté válok, de ő rabolt el, ő injekciózta be a csajom és állt belénk! Nem jogos egy-két pofon, ha a tiszta kommunikáció nem működik? Van, aki csak abból ért.

Aztán leesik, mit válaszolt.

– Mert szerinted át fog változni?

Felém pillant.

– Egyértelmű. Felébredt, nem lett agyalágyult, a vérnyomása rendben van. Nemsokára kiértékelem a vérmintát, abból megtudjuk, mennyire sikeres a mutáció.

– Rohadj meg! – kiált fel Noelle. – Nem kérdezhetted volna meg, akarom-e? Miért van az, hogy a férfiak azt hiszik, bármit megtehetnek velem?

Összeszorítom a szám. Elfacsarodik a szívem. Kibaszottul nem ezt érdemli. Ennél többet. Sokkal többet. Mindent és csak jót. Erre mit történik? Megjelenek az életében, és legalább akkora megrázkódtatást okozok neki, akárcsak a nagybátyja. Persze csak közvetve, de akkor is...

– Ez egy ajándék! – Peter hirtelen fordul felé. Világos, orvosi köpenye meglibben tőle. Ugrásra készen ellököm magam a faltól. – Légy hálás!

Ökölbe szorul a kezem. Megremeg.

– Meg is halhattam volna – suttogja Noelle, és nyel egyet. A magabiztossága köddé válik. – Elraboltatok, akaratom ellenére fogva tartotok, átváltoztattatok valamivé és még én legyek hálás? Nem kértem...

– Vannak sokkal fontosabb dolgok egy hisztis kislány akaratánál.

Lassan lenyelem a nyelvem. Alig győzöm visszafogni a bennem bujkáló, tombolásra kész liontarist.

– Pedig igaza van.

– Téged senki sem kérdezett, Waylen! – dörren rám indokolatlanul erőszakosan. – Maradj csendben, mielőtt meggondolom magam! Így is olyan engedményt adtam neked, amit másnak soha nem engednék meg. Igyekszem jó apád lenni. És mivel hálálod meg? Betöröd az orrom?

Narcisztikus, önimádó farok. Nem lep meg, hogy anya inkább világgá ment velem. Élete legjobb döntését hozta meg. Már értem. Mindent értek.

– Ez... – Még időben lakatot teszek a számra, noha ezer szitokszó van a nyelvem hegyén. – Mindegy. Hagyjuk! – Odasétálok Noelle mellé, és megfogom a kezét. Elhatározom, nem fogok idiótákkal vitatkozni, inkább arra koncentrálok, ami fontos. Az pedig az előttem ülő, könnyeit nyelő lány. – Minden rendben lesz, itt vagyok melletted – súgom neki, és megpuszilom a halántékát. – Minden, ígérem!