Még sosem ijesztettem halálra lányokat, ám kemény tíz perccel ezelőtt ez megtörtént. Nem számítottam rá, hogy hajnalban bárkivel összefuthatok, így elmentem futni. Gondoltam, fura lenne meztelenül, esetleg oroszlánalakban becsörtetni a csendes házba, úgyhogy a kígyót választottam. Mivel az öt faj mind jelen van bennem, mindig igyekszem a legoptimálisabbat kiválasztani. Az ablakot nem hagytam nyitva, ugyanis bekapcsoltam a klímát, hogy ne dögöljek bele a melegbe, szóval madárként nem repülhettem be. Valószínűleg egy bika patája hangos lenne, míg az oroszlán a termetéből adódóan mindent leverne. Farkasként meg nem szeretek közlekedni, úgy csak futni járok, mert könnyebb, mint az oroszlán. Szóval így történt, hogy kígyóként csusszantam be az ajtón. Noelle meg totál összefosta magát, amit tulajdonképpen nem értek. Elképzelhetetlennek tartom, hogy sosem futott még össze az utcán hozzám hasonlókkal. Az éjszaka közepén is találkoztam pár alakkal. Ez teljesen megszokott, így valami más áll a háttérben.

Sóhajtva rázom a fejem. Felöltöztem, most mérgesen szedem a csaj által összetört pohár szilánkjait. Puszta kézzel, mert minden áron fel szeretném nyársalni a tenyerem. Szerencsére hamar elkészülök, és még a seprűt is megtalálom.

A kukába halmozom a szilánkokat, majd felsétálok a lépcsőn. Noelle szobája előtt azonban megtorpanok. Elcsodálkozom a keserves síráson, ami kiszűrődik odabentről. Várok pár másodpercet, végül győz a lelkiismertem. Bekopogok. Hallgatózom, válasz nem érkezik, így kelletlenül, félve attól, hogy leordítja a fejem, de megismétlem.

Csend. Még több csend, aztán egy pici mozgás szipogással vegyítve.

Úgy döntök, leszarom, és engedély nélkül benyitok. A kíváncsiságom kíméletlenül hajt. Behajtom az ajtót, utána szembe fordulok a döbbent lánnyal. Kitágult szemmel néz rám, a sok sírástól feldagadt a szeme, világosbarna írisze sokkal sötétebbnek hat. Az arca piros, mint valami paradicsom.

– Hallottad, hogy szabad? – kérdezi az orrát törölgetve. Próbál erősnek tűnni, de egyértelműen szarul fest. Nem hazudok, ha azt mondom, megsajnáltam. Már akkor, amikor meghallottam bőgni.

– Nem – felelem kimérten. – Hallottam, hogy sírsz. Csak el akartam mondani, nem szándékosan hoztam rád a frászt.

– Kedves tőled – mormogja alig hallatóan. – Akkor mehetsz is!

– Miért ijedtél meg ennyire? – kérdem hezitálva. Ugyan az utamra bocsátott, viszont én annál makacsabb vagyok. Szeretek válaszokat kapni, főleg, amennyiben én okozom a gondot.

– Nem rád tartozik – közli, majd lepillant a lábára, összefontja a karját maga előtt, ettől még elesettebbnek tűnik. Csodálkozva méregetem a rózsaszín unikornisokkal ellátott kezeslábasát, próbálom összerakni a képet. Eddig azt hittem, egyidősek vagyunk. Máris kételkedem a rémült zokogás és a pizsi láttán. Olyan kislányos, de nem tagadom, egész aranyos.

– Hány éves vagy, Méregzsák?

– Nem húznál el, ahogy kértem? – Már megint belém áll, és továbbra sem fogom fel, mi a tökömért ennyire nehéz beszélgetést kezdeményezni vele.

– Az zavar, hogy alakváltó vagyok? – teszem fel az egymillió dolláros kérdést, ugyanis másra nem bírok következtetni.

– Az zavar, hogy betolakodsz ide, mikor nem vagyok rád kíváncsi! – kiált rám hisztérikusan, mialatt egy újabb könnycsepp gördül le az arcán. – Nem tehetnénk úgy, mintha itt sem lennél? Elég nagy ez a ház, szerintem el tudjuk kerülni egymást.

– Oké, amint megválaszolod, miért vagy ennyire ellenséges – alkudozom az utolsó szalmaszálba kapaszkodva.

– Szerinted? – kérdezi szarkasztikusan. – A ház, ahol lakom most már tele van idegenekkel, és még azt is el kell viselnem, hogy kényed kedved szerint rám törj!

– Szóval nem bírod a képünket.

– Az anyukád kedves – vágja rá gyorsabban a kelleténél –, de kétlem, hogy hosszútávú lenne ez a szüleink között, így nincs kedvem ismerkedni, barátkozni, és semmi máshoz sem! Megtennéd, hogy nem csúszol-mászol mindenféle állatként, ha nem muszáj?

– Te aztán nem vagy százas, Méregzsák – csóválom a fejem már-már dühösen. Mintha arra kérne egy pókot, hogy ne szőjön hálót. – De rendben, én nem fogom keresni a társaságod, ettől nem kell tartanod – vetem oda félvállról, és már fordulok is el, aztán eszembe jut még valami. – Tudod, az anyám hosszú évek óta nem volt ennyire boldog, mint az apád mellett, tehát értékelném, ha nem csesznéd el neki, mert neked különleges igényeid vannak.

– Nincsenek különleges igényeim, faszfej! Nem tehetek róla, hogy az anyukád az emberekre bukik – morran rám, úgyhogy már a kilincset fogva, de visszafordulok felé. Az oroszlán dühében szívesen előtörne a mellkasomból, azonban nem hagyom neki. Hiába egy bunkó a csaj, nem szándékozom megvacsorázni, pedig hamar lemenne, az tuti.

– Akkor ezek szerint csak egy speciális, gazdag kislány vagy – állapítom meg epésen, mosolyogva. – Megértem. Biztos katasztrofális életed lehet egy ekkora házban. Durva lehet mindent megkapni, és semmiért sem felelősséget vállalni. Ezt a faszságot meg felejtsd el! Kurvára nem számít, ki ember, és ki nem. Itt belül ugyanúgy érzünk, mint ti – bökök a mellkasomra. – További jó éjszakát, Noelle! – Meg sem várom a választ, elfogyott a türelmem.

Idegesen vágom be magam mögött a bejáratot, fújtatva próbálok lecsillapodni. Nem egyszerű, főleg nekem. A véremben van a tombolás, ezek amolyan állati ösztönök, amiket már korán, gyerekként megtanulunk kezelni. Olykor könnyebb, olykor nehezebb. Az esetemben különösen komplikált, ugyanis öt állat vére dolgozik bennem, az apámnak köszönhetően.

A tekintetem végigsiklik a tágas helyiségen, és a sok dobozon állapodik meg, amiket basztam kipakolni. Nem érdekel annyira, így lerogyok az ágyra. A kezem összefonom a tarkóm alatt, a plafont fixírozva tűnődöm az életemen. Éppen mindenkire haragszom, de legfőképp az apámra, aki már kisbabakoromban lelécelt. Persze tudom, nem véletlenül. Az anyám szülei lehetetlenné tették számára a maradást; egyértelműen kijelentették, nem veheti el a lányukat.

A fajtánk egyik különlegessége, hogy sokan, még a mai napig is a tisztavérűségre törekednek. Ez annyit jelent, egyes alakváltók nem hajlandóak keveredni. Aki oroszlánvérű – azaz egy liontaris –, hasonló körökben keres magának párt. Ugyanígy a maradék néggyel.

Szerencsétlenségünkre az anyukám családja pontosan ilyen, ezért kénytelen volt elhozni engem onnan, nehogy kinyiffantsanak, amiért ennyire „különleges" vagyok. Utána egy kis ideig az apámmal éltünk, aztán anya állítása szerint, egyik napról a másikra elment. Ezt követően pedig ketten voltunk, egészen addig, amíg anya meg nem ismerkedett Kennethtel. Azóta sem értem, mi történt akkor apával, de remélem, az életem során, egyszer rájöhetek vagy megtalálhatom őt.

Elengedem az értelmetlen gondolatokat, és felkelek, hogy lezuhanyozzak. Farkasként ugyan nem izzadok le, mégis szeretek felfrissülni a futás után.

Már haladnék a korábban felfedezett fürdő felé, de megállít a telefonom pittyegése. Lehajolok érte, átpörgetem az üzeneteket. Egyik sem izgat különösebben. Néhány csaj, akivel kavartam bepróbálkozik, egy-két haverom keres. Majd válaszolok nekik, ha kitaláltam, mit kezdek az életemmel ebben a pár hónapban, amíg nem kell iskolába járni.

○•○•○

A szemem magától pattan fel. Azt sem tudom, hol vagyok, csak álmosan pislogok mindenfelé. A nap betűz az ablakon, de valami határozottan nincs rendben. Jobbra fordítom a fejem, Noelle szobájának irányába, ahonnan éles sikoltozás szűrődik ki. Felülök, ám a hang nem halkul el. Folyamatosan visít, mint akit éppen baltával gyilkolnak. Azért reménykedek, hogy nem ez a helyzet, és bármennyire nincs kedvem konfrontálódni vele, mégis lecövekelek az ajtaja előtt. Egy és fél nap alatt már harmadjára.

– Ne, ne, ne! – kiabálja, majd valami nekicsapódik a falnak. Újabb sikolyok.

Átkozom magam, amiért ezt teszem, viszont ismét kérdezés nélkül nyitok be. A lány halálra váltan fürkész engem. Ezúttal legalább nem parancsol rám, hogy húzzak a vérbe.

– Minden oké? – kérdezem a homlokom ráncolva. Noelle jelentőségteljesen les a fal felé, ahol egy molylepke pihenget.

– Változz kígyóvá, és edd meg! – mutogat a szörnyeteg felé.

– Normális vagy? – förmedek rá gondolkodás nélkül. – Edd meg te, Méregzsák!

– Ne csak állj ott! – ordít önkívületi állapotban. A kezében tartott papucs piciket remeg, mire kitör belőlem a kuncogás. Így már értem, miért ijedt meg az este a kígyó énemtől. Ez a kis lepke nem fogja megzabálni, mégis patáliát csap miatta.

– Azt szeretnéd, hogy megmentselek? – nevetek egyre jóízűbben. Fergeteges!

– Fald már fel! – rezzen össze, mikor a kis állatka megrebegteti a szárnyát.

– Téged foglak felfalni! – Mély sóhajt hallatok, majd egyszerűen odalépek, és a két markom közé fogom a lepkét. Egy másodperc alatt kiengedem az ablakon, végül visszazárom, nehogy Noelle szívbajt kapjon, amikor visszarepül.

– Kösz – nyögi ki, majd lezuhan az ágyára, és a tenyerébe temeti az arcát. – Könyörgöm, ne mondd el senkinek!

– Kinek mondanám el? – érdeklődöm továbbra is jókedvűen. – Annak a fickónak, aki tegnap segített behordani a csomagjainkat, és még véletlenül sem engedte, hogy én intézzem a saját cuccaim?

– Például Cameronnak – hozza fel gondterhelten. – Amilyen barom, tuti telepakolná ezekkel a dögökkel a szobám.

– Vele se vagy jóban?

– Elviseljük egymást – rántja meg a vállát. – Mindegy, köszönöm, hogy segítettél!

– Meglep, hogy ismered a szó jelentését – szúrok oda azért. – Nincs mit, Méregzsák.

– Ne nevezz így! – változik rögtön durcás kislánnyá.

– Hogy nevezzelek?

– Tudod a nevem.

– Igen, de nem tőled.

– Ez baj? Hívj a nevemen, Madden!

– De te hívhatsz a vezetéknevemen? – vonom fel kérdőn a szemöldököm.

– Igen! – jelenti ki egyszerűen.

– Nekem jobban tetszik a Méregzsák, mert találó. – Rávigyorgok, Noelle pedig fújtat egyet. Ismét kitör belőlem a kuncogás, hiszen valóban annyira illik rá. Ezt közel húsz óra alatt megtanultam róla, pedig nem is ismerjük egymást. Nem mintha ő partner lenne benne.

– Kapd be! – emeli fel a középső ujját, a mosolyom kiszélesedik. – Kapd be duplán! – teszi mellé a másik kezét.

– Illik így beszélni azzal, aki segítő jobbot nyújt neked, Méregzsák? – cukkolom tovább, ugyanis egész élvezhető. – Nehogy én gyűjtsem a párnád alá a lepkéket.

– Hány éves vagy, Madden? Tizenkettő? – hunyorog felém, és egész aranyosnak találom. Ma kevésbé elviselhetetlenül viselkedik, mint az éjszaka.

– Márciusban töltöttem a tizennyolcat – adok választ a kérdésére, hátha én is megtudhatom, ő mennyi, ha már tegnap nem árulta el.

– Csodás, én decemberben fogom – emeli meg az állát. – Így kvittek vagyunk. Feleltem a tegnapi kérdésedre, te meg kitetted azt a fenevadat.

– Nem, még itt van – nevetek tovább.

Noelle nagy levegőt vesz, megforgatja csokibarna szemét. Zavartan pillant oldalra. Nem tudom hova tenni a reakcióját, viszont az már leesett, hogy nincs túl jó humorérzéke. Mindent magára vesz, pedig csak poénkodom vele. Nyilván nem fogom megtámadni vagy ilyesmi. Tiltja is a törvény. Életfogytiglan jár embertámadásért. Rengeteg precedens volt már rá a történelemben. Régen akasztottak is érte, baszki!

– Na, jó! – szalad mély ráncokba a homloka. – Most már húzz el!

– Pedig olyan jót beszélgettünk!

– Nem, szerintem szar volt.

– Nehéz eset vagy – közlöm vele kendőzetlenül. – Hogy viselnek el a barátaid? És a pasid?

– Rohadj meg! – kapja fel a párnáját, és élből hozzám vágja. Elkapom, egyből visszaküldöm a feladónak, azonban úgy tűnik, nem számít rá. Jól fejbe vágja, miközben igazi nyomorék módjára botlik meg a saját lábában. Az ágyára borul, én meg viszonylag rémülten ugrom mellé. Nem szokásom lányokat bántalmazni.

– Jól vagy? – hajolok felé a fejét vizsgálgatva. Lélegzik, meg ilyesmi, külsőleg minden rendben van, de ebből a közelségből sokkal jobban kirajzolódnak a messziről alig látható szeplői. Egy óvatlan pillanatra elidőzöm rajtuk. Akkor térek észhez, amikor feltűnik, hogy a lány összeszorított szemekkel fekszik, a tenyerét pedig a válla felé tartva... védekezik? Azért közel egy méter maradt köztünk, nem préseltem bele a matracba.

– Hahó! – szólítom újra, és a mutatóujjammal megbököm a homlokát. – Te most fosol tőlem Méregzsák?

Noelle lassan nyitja ki a szemét, a tekintetében félelem csillog, a száját erősen összeszorítja. Már megint nem vágom, mi ez a furcsa reakció, ennek ellenére nem tervezem firtatni. Mondjuk kezd körvonalazódni, valami nagyon nincs rendben vele. Úgy viselkedik, mint egy kis nyuszi, aki arra számít, hogy felfalja egy... farkas? Oroszlán? Kígyó? Tulajdonképpen bármelyik helytálló.

– Ellie! – Az ajtó váratlanul nyitódik ki. Rögtön hátrébb ugrom, ugyanis kellően félreérthető helyzetbe keveredtünk. Pont úgy festhettünk, mint akik éppen nagyban romantikáznak, ráadásul egy szál gatyában álldogálok itt. Nincs mit szépíteni ezen, mindenhogy kínos.

Kenneth óriásira tágult szemmel néz ránk. Tanácstalanul kapkodja köztünk a tekintetét. Szinte biztos vagyok benne, félreértette a jelenetet, amire benyitott.

Az apja érkezésére Noelle is felül, a párnát az ölébe veszi, és kierőltet magából egy mosolyt.

– A konyhába, mindketten, azonnal! – A hangsúlya parancsoló, amolyan" vagy azt teszed, amit mondok, vagy egy hétig nincs gumicukor" hangzású. Legszívesebben a képére röhögnék, mégsem teszem.

A férfi elviharzik, a baj hűvös szellője már a levegőben van. Csodás az illata! Már alig várom, hogy megtudjam, milyen a kéretlen apai szigor!

– Ezt jól megcsináltad! – vágtat el mellettem a feldúlt csaj, miközben hozzám vágja a párnáját. Máris elmúlik a korábbi derűs hangulatom. Morgolódva követem őt. Ideje megtudni, milyen, ha az embernek van apja, vagy mi...