Idegesen dobolok az ujjaimmal a konyhapult oldalán. Ez az első nap, hogy nem nekem kell elvégeznem a mosást. Kicsit már ráuntam a ruhák szortírozására az elmúlt héten. Rettentően utálok mosni, de megcsináltam. Nem is értettem, honnan kerül elő ennyi szennyes. A szomszédét is mi mossuk vagy mi a franc?

Sóhajtva vezetem a tekintetem Waylenre, aki a konyha másik felén áll. A szüleinkre várunk. Idehívtak minket beszélgetni, ami vagy katasztrófába torkollik, vagy... katasztrófába torkollik. Rettegek, hogy rájöttek, mit művelünk titokban. Az elmúlt héten az első három napot leszámítva, Waylen minden éjszaka bemászott hozzám. Nem aludt ott, az túl feltűnő lett volna, de átjött. Ha tudják, nekünk végünk van.

A pillantásunk összeér, mire rám mosolyog. A buta szívem rákapcsol. Inkább nem veszek róla tudomást. Hallom apát és Laurent közeledni. A padlót fürkészem, mikor belépnek. Mindketten elhelyezkednek az asztal mentén, és odahívnak. Kínosan érzem magam, miközben leereszkedünk egymás mellé. Igyekszem minél távolabb húzódni Waylentől.

Apa velem szemben ül, az alkarját az asztal tetejére támasztva kapkodja köztünk a szemét. Lauren meg... mosolyog. Miért mosolyog? Nyugodtnak látszanak mindketten. Ez kellően felkavar, így már izgatottan várom, mit fognak felhozni. Persze nem mutatom ki, de némileg megkönnyebbülök. Ha tudnák, hányszor smároltunk a hajnali órákban, valószínűleg mindketten robbanásra készen, feszült tartással üldögélnének.

– Gondolkodtunk – szólal meg apa –, és arra jutottunk, megtanultátok a leckét. A garázs szebb, mint új korában. A ruhák pedig illatoznak. Meg vagyunk lepve.

– Azt hittük, jobban fogtok ellenkezni – veszi át a szót Lauren. – A szobafogságnak ezzel vége.

Meglepetten pislogok rájuk. Egy hét alatt megenyhültek? Mi a fene? Beverték a fejüket?

– Ettől függetlenül nyomatékosan megkérünk mindkettőtöket: ne menjetek Jacksonville-be! – Apa szigorúan mered ránk, még a hangja is az. – A környéken eljárhattok, az nem zavar.

– Nem fog többet előfordulni – feleli Waylen.

– Hívd el hozzánk Mavericket! – Lauren a fiára vigyorog. – Töltsön nálunk egy hetet vagy kettőt! Tulajdonképpen bármikor eljöhet, drágám. Csak ti ne menjetek oda, ennyit kérünk!

Az ajkam rágcsálva tűnődöm, miért ennyire ördögtől való dolog Jacksonville-be látogatni. Nem értem, miért nem akarja Lauren, hogy odamenjünk. Pár napja a képek láttán is furán viselkedett, most meg ez...

– Rendben – mondom, miután megtalálom a hangom.

– Na jó, akkor ezt megbeszéltük – fonja össze apa a karját, és hátradől. – Nemsokára el kell utaznom munkaügyben. Laurie elkísér. Cameron barátai ma este átjönnek. Hatkor indul a gép, szóval megtennétek, hogy figyeltek rájuk? Holnap haza is kéne vinni őket. Itt hagyom az egyik autó kulcsát. A többit elzárom, nehogy kedvet kapjatok rosszalkodni.

A gyomrom lesüllyed a hangsúlyára, jóformán a lábujjamig. Rosszalkodni? Most célozgat... valamire?

– Nekem megfelel – von vállat Waylen. – Van még valami?

– Igen. – Lauren szeme a fiára siklik. – El tudnál ugrani a boltba? Hazaküldtük a személyzetet. Gondoltuk, jól jön nekik a pihenés. Nekem már nincs időm nassolnivalót venni a srácoknak. Adok pénzt, és akkor elmennél, kicsim?

Waylen bólint.

– Ellie, kísérd el te is! – jelenti ki apa ellenmondást nem tűrően. – Segíts neki pakolni, és bevásárolni!

Egy másodpercre elgondolkodom. Nincs ellenemre, de...

– Biztos, hogy nem! – közlöm kellő sértettséggel. Túl feltűnő lenne, ha csak úgy beleegyeznék, nem igaz? – Nekem ehhez nincs kedvem.

– Noelle! – csattan fel az apám. – Mi bajod van?

– Semmi, csak nincs kedvem!

– Szerintem nem fogsz belehalni – pillant rám Madden.

– De, lehet!

– Eláruljátok, hogy van ez? – Apa szeme dühösen villog. – Éjszaka kettesben elszöktök bulizni, de egy bevásárlást képtelenek vagytok megejteni vitatkozás nélkül?

Összeszorított szájjal meredek rá.

– Hagyd... – kezdi Lauren, de a szavába vágok.

– Jól van! Elmegyek! Így megfelel?

– Remek! – morgolódik apa, és előhúzza a pénztárcáját. Leszámol némi készpénzt, aztán az orrunk alá dugja.

○•○•○

– Te Oscar-díjat érdemelnél, Méregzsák! – jegyzi meg kuncogva Waylen, miután kihajtunk a főútra.

Felvonom a szemöldököm.

– Ezek szerint jól csináltam?

– Szerintem igen. – Megrántja a vállát, és bevesz egy jobb kanyart. – Kenneth viszont gyanakszik ránk.

Felsóhajtok, és az égnek emelem a szemem. Ha gyanakszik, ha nem, valamiért elküldött vele vásárolni, úgyhogy nem lehet annyira komoly a dolog.

– Lauren pedig tud valamit! Mármint a fura csomagról és képekről.

Elhúzza a száját.

– Igen, de nem hajlandó elmondani. Többször rákérdeztem, és csak félrebeszél.

– Nagyon fura.

Hamar odaérünk a boltba. Waylen magához vesz egy bevásárlókocsit, és felvásároljuk a fél édességes sort. Mindent a kosárba halmozok, még savanyú gumicukrot is találok. Nem tagadom, csillog a szemem tőle. Még mindig az a kedvencem.

Vásárlás közben nem sokat beszélgetünk, de megfigyelem, hogy Waylen milyen türelmesen hagy válogatni. Még megjegyzést sem tesz a sok cukros dologra, pedig várnám tőle.

Már a kassza felé sétálunk, amikor feltűnik egy ismerős fazon. A pólóján a Fedex logója virít. Egyszerűen elsétál mellettünk, ám én megismerem. Mindkét alkalommal ő hozta a csomagot.

– Madden! – Megragadom a karját. – Ott a futár!

– Futár...?

– Aki hozta a csomagokat, és tudta a nevem – suttogom a férfi után lesve.

– Hm... érdekes. Van egy ötletem!

Csodálkozva lesek rá.

– Milyen ötlet?

– Körbeszaglászok – vigyorog rám szélesen. – Menj, fizesd ki a cuccokat! A kocsinál találkozunk!

Az ujjaim közé nyomja a kulcsot, a bankjegyeket, és meglódul a kijárat felé. Megcsóválom a fejem, és reménykedem benne, azért később elmondja, mégis mi a jó francot jelent az, hogy körbeszaglászik.

Sietősen pakolok a futószalagra, majd fizetek. Eltelik vele legalább tíz perc, mire mindent visszahalmozok egyedül a kosárba. Dugig van üdítőkkel, édességgel és némi normális kajával. Nyögve tolom ki a parkolóba, megállok vele a Jeep mellett. Csípőre tett kézzel fordulok körbe a parkolóban, keresem a Fedexes kocsit vagy akármit, ami arra utal, hogy a csávó tényleg futár. Se dobozos autót nem látok, se Waylent.

Valami megböki a vádlim. Sikkantva ugrom odébb, mire a mellettem álló, ezüst bundájú farkas rám emeli égkék szemét. Meglepetten bámulok rá.

– Madden?

Szorosan mellém áll, megböki a kezem. Legalább akkorra, mint egy bernáthegyi. Egészen a derekamig ér a háta. Szinte késztetést érzek rá, hogy végigsimítsak a selymesnek látszó bundáján, de visszafogom magam. Próbálom eldönteni, mit szeretne a tudtomra adni.

Hirtelen felugrik. Megrántja a pólóm hátulját, és szó szerint becibál a Jeep mögé. Ekkor rájövök, nagyon nem szeretnék farkastámadás áldozatává válni. Waylen morran egyet, majd kikukucskál a parkoló felé. Ugyanezt teszem, holott nem értem, mi a francot művelünk. Aztán hirtelen világossá válik, amikor a Fedexes fickó kisétál a boltból. Egy öreg Dodge-hoz lép, bedobja a szatyrát az anyósülésre, majd elfoglalja a volánt. Talán túl sok könyvet olvasok – oké, ez biztos –, de a biztonság kedvéért előhalászom a mobilom, és lövök pár képet a Dodge-ról és a rendszámról. Jobb félni, mint megijedni.

Waylenből rémisztő, halk morgás tör ki. Rögvest ránézek, mire szembe fordul velem. Érdeklődve bámul. Be kell vallani, nagyon cuki farkasként. Megdögönyözném. Mondjuk biztos kínosan érezném magam, miután visszaváltozik.

Egy darabig még bámul világoskék szemével, majd közelebb araszol, és belesimítja az orrát a tenyerembe. A felkérésre óvatosan végighúzom a kezem a fején, egészen a háta közepéig. Megborzongok. Nagyon puha. A tapintása akár a legdrágább szőrme.

– Nagyon puha vagy – közlöm vele hangosan is, mire a lábamhoz simul, aztán hátrahajtja a fejét. Egyszer csak két lábra emelkedik, és végignyalja az arcom. – Madden! Ez undorító!

Farkasvigyorral kerül meg, jelentőségteljesen böki meg az orrával a hátsó ajtó kilincsét. Megforgatom a szemem, miközben kinyitom. Ő beugrik az ülésre, leül. Nagyra kerekedett szemmel figyelem, ahogy változni kezd. A lábai megnyúlnak, a szőr semmivé lesz, mintha a bőre alá húzódna be. Az arca szintén átalakul. A fülei esküszöm, oldalra indulnak, míg az orra behúzódik. Testközelből látni az átváltozást felér egy sokkal. Nehezen hiszem el, hogy nem jár fájdalommal, de Waylen nem úgy fest, mint akit kín gyötör. Emellett anyaszült meztelenül vigyorog rám. Zavaromban inkább lesütöm a szemem, és kislányosan elfordulok. A kocsi mögött álló magas tölgyet szuggerálom, mialatt próbálom kizárni a fejemből a kidolgozott mellkasának forróságot okozó látványát. Megdöbbentő késztetést érzem rá, hogy mellé másszak, és megtapogassam a feszes izmait. Ez megijeszt... de feltüzel. A rohadt életbe!

– Újabban megszeretted a természetet? – Waylen suttogásától a kezem libabőrös lesz. Érzem a leheletét a fülem ívén. Eleve meleg van, de úgy vélem, egy szaunában hűsebb lehet az idő, mint itt.

– Felöltöztél már? – kérdezem morgolódva.

Felnevet.

– Igen, nyugodtan megfordulhatsz. Nem foglak bekapni és lenyelni.

– Elég nevetséges is le... – A szavam elakad, amint felé fordulok. Az ülés szélén ül, olyan közel hozzám, hogy az arca mindössze pár centire van az enyémtől. A tekintetünk összekapcsolódik. Megfagyva bámulom. Talán sosem szokom meg ezt a fajta közelséget, viszont az tuti, hogy nem tölt el rossz érzésekkel. Bizsereg tőle a bőröm, a szívem ki akar törni a bordáim közül, míg az alhasam összeszorul. Nem merem átgondolni, mit jelent ez. Helyette hagyom magam elveszni a pillanat mámorában, amikor Waylen tenyere a derekamra siklik, és közelebb von magához. A kezem automatikusan a vállára teszem, míg a szánk röviden találkozik. Puszit nyom rá, aztán megteszi ugyanezt a nyakammal és a kulcscsontommal. Megborzongok. Az érzések teljesen elárasztanak. Annyira új, mégis a fellegekben járok tőle. Minden egyes apró csókjától egyre melegebb lesz. Lassan öngyulladást kapok. Nem mintha zavarna. Rohadtul nem zavar. Méghozzá annyira nem, hogy képes lennék egész nap elviselni a lágy kényeztetését. Annyira figyelmesen fordul felém, miközben ügyel rá, nehogy átlépjen egy olyan határt, ami számomra sok lehet. De van ilyen? Mit jelent az, hogy sok? Mert eddig bármit csinált, jól esett. A karjában biztonságra leltem. Biztos voltam benne, hogy ennek köze van ahhoz, amit tett értem. A butuska szívem bízik benne, még akkor is, ha Addie miatt legszívesebben lecsavarnám a fejét a nyakáról.

– Akarod tudni, mit szagoltam ki? – kérdezi halkan. Belehúz az ölébe, én pedig nem tiltakozom, noha tudom, kínos lenne, ha bárki meglátna.

– Igen. Érdekelne, miért kellett majdnem sérvet kapnom az üdítők pakolása közben.

– Bocsi – csókol halántékon –, mindjárt beteszem őket a csomagtartóba. Ez a futár alakváltó, ami önmagában nem nagy dolog, de elég érdekes, hogy munkanapon, munkaidőben, munkaruhában vásárolgatni jár.

– Mondjuk lehet, szünetet tart – hozom fel elgondolkodva. – Jobban belegondolva, nincs ebben semmi fura.

– Ha legközelebb is hoz egy csomagot, ott akarok lenni – jelenti ki határozottan. – Tényleg lehet, hogy csak egy sima Fedex futár, de az ösztöneim azt súgják, hogy nem. A szaga olyan, mint egy... pince. Dohos, nedves, kicsit pocsolyára emlékeztet vagy mocsaras tóra. Nem tudom, Méregzsák, de olyan gyanús.

– Honnan veszed ezeket?

– A kocsijából árad. Farkasként meg sokkal erősebben érzékelem a szagokat, a hangokat. Elsétált mellettünk a boltban, megcsapott a kölnijének az illata, így könnyű volt megtalálni az autóját. – Végighúzza a tenyerét a hátamon. – Mindegy. Menjünk haza, aztán gondolkodunk még rajta.

– Rákereshetnénk a rendszámára, hátha szeret posztolni Facebookra vagy Instára – ötletelek hangosan. – A képkereső akár kidobhatja a hasonló találatokat.

– Akkor nyomozásra fel!