Nem kedvelem a medvéket.

Erre az egyszerű tényre először akkor jöttem rá, amikor tizenkét éves koromban állatkertben jártam, és az anyám azzal viccelődött, hogy akár ott is hagyhatna közöttük. Biztos, megállnám a helyem medvebocsként, mert annyira cuki vagyok, akár Micimackó.

Sosem voltam kövér, se falánk, így nem értettem az összefüggést. Anya valószínűleg csak kedveskedni akart, ahogy az élete nagy részében mindig. Mondhatni, ez bele van kódolva a DNS-ébe. Ebből fakadóan feltételezem, talán az apámra üthettem. Persze biztosan nem tudhatom. Nem ismerem őt.

Azonban egy dologban biztos vagyok: ez a kibaszott medvecsalád nem túl bizalomgerjesztő az előttem lógó festményen. Még degradálónak is mondanám, ha nem tudnám, hogy egy ember házában járok.

Fintorogva fordulok körbe. A szemem bejárja a világos színekben pompázó nappalit, majd végigsiklik a többi méregdrágának tűnő műtárgyon. A sarokban egy kőből faragott elefánt pislog rám, felette két kisebb kép antilopokról. Balra tőle pár madaras fotó. A túloldalon még pár tucat állatos tárgy és festmény. Kerülget a hányinger, kezdem megérteni, miért ment hozzá az anyám az új férjéhez. A fickó különösen vonzódhat a természethez, az állatokhoz, azaz a fajtánkhoz is.

Persze a szó szoros értelmében nem állatok vagyunk. Mindössze olyan lények, akik képesek azokká változni. Amolyan alakváltók, mint a filmekben a vérfarkasok, csak minket nem kerget az őrületbe a telihold. Akár kellemesnek is hazudhatnám a helyzetet, de nem fogom. A társadalmat megosztja a létezésünk. Röviden: vannak, akik kedvelnek és vannak, akik nem.

Felsóhajtok. Hamar ráunok a bolyhos, hófehér szőnyeg pásztázására, és nagy ívben kikerülöm, nehogy a cipőm talpa nyomot hagyjon rajta. Egyelőre csak egyszer találkoztam anya új pasijával, így nem tudhatom, mennyire tisztaságmániás. Jobb lesz, ha nem koszolom össze az ügyvéd úr drága szőnyegét. Még a végén beperel, aztán börtöntetkót kell varratnom holmi rózsákkal meg halálfejekkel.

Átszelem a teret, végigmegyek a széles folyosón, kiérek a hallba vagy előszobába. Franc se tudja, minek nevezzem, hiszen akkora, mint a Jacksonville-i házunk. Talán az előtér találóbb lenne, bár vannak itt kanapék, komódok, meg egy lépcső, nem messze a bejárattól. Kétszárnyú ajtó. Nem holmi csicskáknak és szegényeknek való bejárati ajtó. Kiválóan be lehet vonulni rajta, az előbb már kipróbáltam.

Végül felcaplatok a lépcsőn, miközben megbámulom a falra függesztett ősökről készült festményeket. Igyekszem nem tudomást venni róluk, de úgy érzem, minden lépésem árgus szemekkel figyelik. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy nem a Harry Potterben vagyok, így nem fognak becsmérelni, hiába tolakodtam be a személyes terükbe.

Minden helyiségbe pofátlanul nyitok be. Nem különösebben törődöm azzal, hogy most járok itt először. Úgyis itt fogok lakni, illene ismernem a járást, így nem szégyenlősködöm, mindent bunkó módon megbámulok, és sűrűn forgatom a szemem a tehetősség láttán.

Egy pillanatra megtorpanok az egyik szobánál. A szemöldököm felszalad, annyira, hogy észlelem is, mert majd' a homlokomig emelkedik. Először az ágyra halmozott ruhákat veszem szemügyre, utána térek csak rá az edényekre, amik az íróasztal minden pontján megtalálhatók a számítógép körül. A szék alatt üdítősüvegek fekszenek, néhány chipses és gumicukros zacskó társaságában. Egyébként a helyiségben nincs büdös, valószínűleg a jól fizetett takarító nyitotta ki az ablakot. Beárad a nyári hőség, még a klíma sem megy. Bárki szobája is legyen, nem túl meggyőző.

Először arra tippelek, hogy az új nevelőapám kisebb fiáé. Aztán pofátlanul beljebb lépek, és szemügyre veszem a fal mentén felállított polcra halmozott könyveket. Romantikus regények.

Megfordulok, feltűnik a bevetetlen ágy mellett álló éjjeliszekrény, amire fülbevalók és nyakláncok vannak dobálva. A tekintetem a falra téved, de egy kockahasú palit sem fedezek fel, hiszen konkrétan üres. Ezek szerint nem rajong a poszterekért vagy a csávókért.

Hamar arcon csap a felismerés. Ez nem a kissrác szobája, hanem valószínűleg a nővéréjé. Anya mondott valami egy lányról, aki velem egyidős, de nem kimondottan figyeltem rá akkor. Még a nevét sem tudom, viszont azt igen, hogy indokolatlanul rendetlen, szereti az ékszereket, ráadásul odavan a cukorbetegséget előidéző kajákért.

Hirtelen megmerevedem. A hátam mögött eszelős sikítozás veszi kezdetét. Amolyan rémült, jajveszékelő, dobhártyaszaggató. Nem ijedek meg, de az éles hallásom nem köszöni meg a visítozást.

Lassan fordulok felé, nehogy még hangosabban folytassa, amit elkezdett. Előttem egy törölközőbe burkolózott lány áll. Világosbarna szeme rémülten csillog, nagyokat nyelve bámul rám, idegesen markolássza a törölközőt, nehogy bármit megmutasson az egyébként átlagosnak tűnő testéből. Meglep, hogy nem kövér, a sok szemétből, ami sok-sok nassolásról árulkodik, arra következtettem volna.

Bámuljuk egymást egy darabig. Nehezen döntök, mit tegyek. Aztán összevonom a szemöldököm, mert észlelem, a farkam haptákba vágta magát. Nyugtázom, hogy az életfunkcióim kiválóan működnek a majdnem meztelen nők láttán, végül beugrik, ki lehet ez a lány. Rögtön lelohad a lelkesedésem. A picsába! Ez rohadt ciki.

– Te meg ki a szar vagy? – mér végig elborzadva. – Mit keresel a szobámban?

– Waylen Madden vagyok – mutatkozom be jobb ötlet híján. – Én leszek az új bátyád, vagy valami ilyesmi.

– Értem, ez kurva jó! – Érzem az élt a hangjában. Még mindig eszelős módjára markolja a törölközőt. – Miféle vadállat az, aki csak úgy betör a másik szobájába?

Elgondolkodom rajta, kezdjem-e sorolni neki, miféle vadállat vagyok. Inkább elvetem, így is mérgesnek tűnik. Biztos kiborulna, ha elárulnám, több állathoz is közöm van, mint gondolná.

– Mi a neved, méregzsák? – döntöm oldalra a fejem, mire a csaj fújtat egyet.

– Javaslom, legközelebb tájékozódj, mielőtt betörsz valahova! – mormolja szigorúan.

– Sajnálom, Méregzsák, már itt lakom – tárom szét a karom tehetetlenül. Akkor már meg is van az új neve, ha képtelen bemutatkozni. Nekem megfelel.

– Tűnj el innen! Többet ne merj idejönni, vagy rád hívom a rendőrséget! – Oldalra lép, az állával az ajtó felé bök, amitől barna, vállig érő, vizes tincsei kihullanak a füle mögül.

– Oké – rántok vállat. – Bocs! – Megindulok kifelé, Méregzsák pedig bevágja az ajtót mögöttem. Odabentről csapkodás hangja szűrődik ki, valami határozottan felborul, egy szék nekicsapódik valaminek.

A hajamba túrok. Nem értem, mi baja van. Azért nem akkora bűn megismerkedni egy hellyel. Nem tudhattam, hogy az ő szobája. Nem terveztem kirabolni, azért vannak erkölcseim. Egyébként is, mit kezdenék pár kislányos ékszerrel meg romantikus könyvekkel?

– Way! – Anya balról érkezik. Aggódva figyel, és immáron én is aggódom érte. A szeme alatt sötét karikák húzódnak, jóformán két napja nem aludt, annyira izgatottá vált a költözés miatt. Ez az első napunk az új „családunkban", így extrán fel van spanolva. – Minden rendben? Kiabálást hallottam.

– Igen – bólintok. – Megismerkedtem... vele. – Az ajtó felé bökök, ami előtt lecövekeltem, miután Méregzsák kirakott.

– Megijesztetted? – hunyorog gyanakvóan. – Way, drágám, tudom, hogy nincs feltétlenül ínyedre ez a helyzet, de szeretném, ha jó kapcsolatot ápolnál Noelle-el. Kicsit magának való lány – halkítja le a hangját –, de kedves. Sokszor vacsoráztunk együtt, mikor itt voltam.

Tehát Méregzsák igazi neve Noelle. Kiváló! Most már ezt is tudom.

– Rendben. – Beleegyezem, hiszen nincs más választásom. – Szimpatikusnak tűnik – hazudom mosolyogva, hogy az anyám kedvére tegyek. Nem árulom el az igazi véleményem az első találkozásunkról. Abban reménykedem, javul a helyzet. Majd megpróbálok beszélgetést kezdeményezni vele, hátha csak tényleg túlléptem egy határt ezzel a betolakodósdival.

– Jól van – paskolja meg szeretetteljesen a karom –, akkor menj, rendezkedj be a szobádba, aztán fél óra múlva gyere le vacsorázni. Kenneth addigra megérkezik Cameronnal. Szeretnénk, ha... ma mind együtt vacsoráznánk.

– Legyen így – megyek bele ebbe is. Kénytelen vagyok. Ahogy arra is, hogy tüzetesebben megismerkedjek Kennethtel és a kisebbik kölykével, Cameronnal. A srác állítólag valamivel fiatalabb nálam, de gondolom, akkor sem figyeltem, amikor anya erről mesélt. Valahogy átsiklottam az ide vezető úton az információk felett, hiszen éppen magamban mantráztam: minden oké lesz, nem változom át az első percben, hogy rendbontást rendezzek. Viselem a sorsom az anyukámért, aki végre, hosszú idő után újra boldog.

Anya széles mosolyban részesít, kék szeme ragyog az örömtől, amikor továbbáll. Amint eltűnik a lépcsőfordulóban, felsóhajtok. Már épp indulnék az egy ajtóval távolabbi szobába, amikor Méregzsák, vagyis Noelle, nagy lendülettel nekem ütközik.

– Mi a szar? – szentségel megállíthatatlanul, mialatt hátrébb lép, és elfintorodik. – Te végig az ajtóm előtt hallgatóztál? Talán leskelődtél is? Miféle beteg állat vagy te?

Elismerem nem fest túlfényesen a szitu. Valóban úgy tűnhet, miképp mondja, de... basszus! Kurvára befejezhetné ezt az állatozást! Ez olyan, mintha egy feketét folyamatosán rasszista pöcs módon csúfolnánk.

– Nem, félreérted – fonom össze a karom a mellkasomon. – Felfogtam, hogy ismeretlenül sem kedvelsz, de elég lesz az állatozásból. Elsőre még elviseltem, de másodjára már dühít. Talán zavar valami, Méregzsák? – Pusztuljak meg, ha ezek után Noelle-nek hívom.

– Az vagy, nem? – veszi fel a tipikus, lányos sértődött pózt. – Egy állat.

– Szeretnéd kideríteni? – vigyorgok rá szenvtelenül. Általánosságban nem szoktam nőket fenyegetni, és ezt sem annak szántam, azonban ez a kiscsaj eléggé felbőszít a megbélyegzésével.

– Nem. – Velősen jelenti ki, bár a szemében félelem halvány szikráját látom megcsillanni, így némiképp visszaveszek.

– A legenda úgy tartja, Tüphón leszármazottai vagyunk.

Szerintem meg valami őrült összekutyult minket egy baszott nagy lombikban, hogy létrehozzon egy különleges fajt, csak nem jött össze neki. Tiszta Pindúr pandúrok szitu.

Amúgy biztos kínos lehetett az első egyeddel találkozni. Én tuti meglepődtem volna, ha az újszülött gyerekem random oroszlánná, kígyóvá, bikává, farkassá vagy madárrá változik. Most meg tessék! Tök elfogadott a létezésünk, mégis itt csesztet vele egy szeplős kiscsaj, aki maximum a nyakamig ér.

– A legenda úgy tartja, leszarom, honnan származtok, Madden! – mosolyog rám gúnyosan, még a vezetéknevemet is használja. Egy másodpercig állja a tekintetem, majd fogja magát, és nagy ívben kikerül.

Értetlenül pislogok utána. Nem tudom elképzelni, mivel vívtam ki ennyire az utálatát, holott tíz perce találkoztunk először, ám már sejtem, nem lesz egyszerű együtt élni vele. Gyorsan megmutatta, hogy a bájos külső mögött, egy vérengző hárpia bújik meg.

○•○•○

Sziasztok! 

Köszöntelek titeket az első fejezetnél! Először is köszönöm, hogy elolvastad!

Ha van véleményed, nyugodtan oszd meg velem, kíváncsi vagyok rá! Nem ettem még embert, távol áll tőlem a kannibalizmus is, úgyhogy nyugodtan hagyj nyomot magad után. :)

Köszönöm szépen, hogy benéztél, akár maradhatsz is a következő fejezetig minimum, ahol megismerkedhettek Noelle-lel, mivel ott az ő szemszögéből olvashattok majd. :)