– Hallod, Noel, kurva jó híreim vannak – rontott be Dominik Noel szobájába. Noel rezignáltan felnézett a jegyzeteiből. Ismerte már Dominik jó híreit. – A Vanda, tudod, azt mondta, be tud juttatni minket a magyar-német meccsre, mert az öccse válogatott focista a Paksnál, és van két névre szóló jegye. Csak azt kell mondanunk, hogy te Horváth Balázs vagy, én meg Kovácsovis Kevin. És VIP páholy, forró teával meg kajával, és ott lesz a Vanda meg az Edina is. Duplarandi, leszerveztem. Jössz?

– Nem – mondta Noel, de igazából hiába, tudta, hogy úgyis el fog menni, mert Dominiknak nem lehetett nemet mondani. Vagyis hát lehetett, csak minek. Noel azért igyekezett úgy tenni, mint aki próbálkozik ellenállni, de Dominik mindig rábeszélte mindenre. Mindenféle isteni ötletre, amikről általában kiderült, hogy orbitális baromságok.

– Na, jó lesz! A csajok olyan szomorúak kísérő nélkül, és még focit is nézhetsz.

– Utálom a focit – morogta Noel.

– Tudom, de én szeretem. És lesz tea. Meg a lányok, hát nem lesz tökéletes így megünnepelni az új szemeszter kezdetét?

Noel sóhajtott. Igazából tudta, hogy ellent kellene állnia, hogy vitatkoznia kellene, hogy mondhatna nemet, de Dominik megint olyan volt, mint egy golden retriever, nézett rá a lelkes tekintetével, majdhogynem a nyelve is kilógott örömében, a fülei amúgy is kajlán álltak, szóval Noel most is megsajnálta, mint mindig.

– Jó. Menjünk. Mikor lesz?

– Holnap! Hétkor találkozunk a Puskás Aréna előtt a csajokkal. Csak a nevet kell bemondani, a lányok szerint nem fognak személyit kérni. A lényeg, hogy így nem vesznek kárba a Vanda öccse által kikért jegyek.

– És mi lett a Vanda öccsével, hogy nem tud menni?

– Fosik – vont vállat Dominik, aztán ledöglött Noel ágyára, beletúrt a polcon lévő kekszes dobozba, és ropogtatni kezdett. Noel erre mélyet sóhajtott, mert tudta, vége a nyugalmának.

Pedig megfogadta, hogy ez a félév más lesz, most komolyan tanulni fog, óráról órára. Biztos volt benne, hogy azért volt olyan szar a tavalyi vizsgaidőszaka, mert hagyta, hogy Dominik elterelje a tanulásról a figyelmét. De ez most másként lesz, nem megy bele a hülye ötleteibe. Kivéve ebbe a focisba, ez egészen ártatlannak tűnik. Ingyen jegy, kaja, pia és foci. Nem mintha szeretné a focit, de azért mégis. Az ember nemzeti identitásának része volt a foci, nem?

*

A VIP páholy tényleg jól nézett ki, simán bejutottak, tényleg járt mindenkinek meleg tea és szendvics, a pályát is szépen be lehetett látni, kellemes volt az időjárás, úgyhogy Noel két pillanatra elhitte, hogy minden rendben, és ez lesz az első olyan Dominik-ötlet, ami nem fuccsol be.

Szépen gyülekeztek az emberek a páholyban, Noel és Dominik is elfoglalták a helyüket, meg mellettük Vanda és Edina.

– Ugye, de fasza?! – rikkantott Dominik, miközben körbe-körbeforgolódott az ülőhelyén. – Innen simán látjuk majd a Szoboszlait!

Noel csak sóhajtott, nem érdekelte a foci, a válogatott összetételét se tudta, jó, Szoboszlairól azért hallott, mégsem lakott barlangban, de a sporttudása nagyjából ki is fújt ennyiben. Ellentétben Dominikkal, aki vízilabdázott gyerekkorában, aztán persze focizott, mert hát melyik normális fiúgyerek hagyja ki a focit? (Például Noel.) Az egyetemen fallabdázni járt, na meg gyúrni heti háromszor. Noel nem értette, honnan van rá ideje és energiája. Ő csak döglött az ágyában a kolesszobában, néha gémerkedett, alkalomadtán tanult a vizsgákra, de hogy heti háromszor gyúrni járni? Dominik kitartása gyakran csodálatot kényszerített ki belőle. De ezt persze megtartotta magának, Dominiknak így is elég nagy volt a pofája, hát még, ha valaki megdicsérte volna.

Aztán eltelt az a nyugodt két pillanat, és Edina szájon csókolta Vandát. Dominik hangosan megnyikkant, majd Noelre bámult, úgy, mint aki még nem látott egyfejű embert. Aztán Vanda Dominikhoz fordult.

– Istenem, bárcsak valami vérbeli homofób is itt ülne a VIP páholyban egyszer, olyan showt nyomnánk neki Edinával! Remélem, ti is becsatlakoznátok. Igaz is, mióta vagytok együtt? – És olyan szép mosolyt villantott rájuk, hogy Noel úgy érezte, felgyullad zavarában.

– Mi, nem... hát mi csak... – kezdte Noel, de Dominik rávágott a térdére, majd míg ő a fájdalomtól könnybe lábadt szemmel krákogott, megszólalt:

– Pontosan egy hónapja. Most van a hónapfordulónk!

– Ó, de cuki – visították a lányok. – Akkor ezért akartad mindenképpen elhozni Noelt?

– Persze – bólogatott Dominik.

Noel dermedtem ült. A fájdalom lassan elmúlt a térdízületéből, de a helyére beköltözött a remegés. Közbe akart szólni, de Dominik megragadta a kezét, és összefűzte az ujjaikat.

A lányok olvadoztak, valószínűleg szimpla szégyenlős zavarnak gondolhatták Noel szótlanságát, de aztán belelkesedtek, és elkezdték kántálni, hogy „csókot, csókot, csókot!"

Dominik vigyorogva fordult feléje. Noel biztos volt benne, hogy ha Dominik ennél is közelebb hajol hozzá, akkor leüti, de csak dermedten bámult Dominik arcába, aki egyre közeledett. Noel végül csak arra volt képes, hogy lehunyja a szemét, és várta az elkerülhetetlent.

Aztán Dominik arcon csókolta, és olyan gurgulázó kis kacajjal nevetett fel, amit Noel soha a büdös életben nem hallott még tőle.

– Mi visszafogottabban nyomjuk, mint ti, lányok, de ti vagytok a példaképeink!

Erre Vanda és Edina megint elolvadtak, Noel pedig kinyitotta a szemét. Bámulta Dominik rövidre nyírt haját a tarkóján, ahogy éppen Vanda felé fordulva azt magyarázza, ő mennyire nem tudna soha ennyire bátor lenni. Vanda és Edina pedig a támogatásukról biztosították.

Noel a hátulról is csálé füleket nézte, és azon kezdett aggódni, mi volt az az apró elégedetlenség Dominik arcra puszija után.

Nem, az nem lehet! Dominik annyira nem volt az esete! És végre volt egy „csak barát" fiúbarátja. Olyan jó volt, hogy hosszú hónapok óta eszébe se jutott senki, semmi kavarás, semmi párkapcsolat. Hiszen Dominik agyrém ötletei minden idejét lefoglalták, ha Dominik nem sportolt, akkor az ő szobájában tespedt az ágyon, együtt néztek filmet, együtt mentek piálni, Dominik lerángatta az esti bulikra, fesztiválokra. Néha meghívta kajálni, máskor Noel ezt viszonozta. Néha az otthonról hozott kaját felezték meg, múltkor még a tábla csokijukat is kettéosztották, sőt, mivel semmi sem volt tiszta a konyhán, ettek már egy közös serpenyőből is.

Noel felnyögött. Lehet, hogy a saját tudta nélkül belezúgott Dominikba?

– Jól vagy? – fordult felé Dominik, halkan suttogott, bár felesleges volt, mert éppen bevonultak a játékosok a pályára, mindenki üdvrivalgott körülöttük.

– Mi a szart művelsz? – préselte ki magából Noel.

– Nyugi, csak arra gondoltam, ha a lányok előtt lebukunk, lehet, cirkuszt csinálnak. Tudod, milyenek a leszbikusok, mindegyik feminista, utálják a hímsoviniszta heteró pasikat – legyintett Dominik.

– És te hímsoviniszta heteró pasi vagy? – nyögte Noel.

– Nem, de félreértés lehetett volna. Aztán akkor el kell mennünk, de én látni akarom a meccset. Gondoltam, egyszerűbb, ha úszunk az árral. Csak most a meccsen, aztán kész.

– És mi lesz, ha elmondják valakinek?

– Majd megkérem őket, hogy tartsák titokban. Biztosan megteszik, most is milyen támogatóak voltak.

Noel a tenyerébe temette az arcát, de Dominik elkapta a csuklóját.

– Ne csináld, azt hiszik, veszekszünk. Különben is, állj fel, jön a himnusz!

Noel talpra tántorgott.

A meccs innentől kezdve mintha lázálom lett volna. Noel néha kiabált, néha felugrott, néha sóhajtozott, aztán rázta a fejét, de csak leutánozta, amit mások csináltak. Szerencsére nem teljesen, mert az előtte ülő köpcös fickó egy kihagyott szöglet láttán konkrétan sírva fakadt.

Dominik közben csevegett a lányokkal, néha megszorongatta Noel kezét, kétszer is Noel vállára dőlt, amitől Noel megdermedt, és csak bámult maga elé.

– Csinálj úgy, mintha szeretnél – súgta Dominik komoly hangon a második esetnél, mire Noel felpattant, és a mosdóra hivatkozva kirohant.

De egyedül sem lett jobb, mert ott meg a saját gondolatai zsigerelték ki. Dráma a vécéfülkében. Mert Noel tudta, hogy Dominik fontos számára, a legjobb barátja, az egyetlen barátja. El kellett volna felejtenie az egész belezúgás dolgot, hogy minden maradhasson a régiben, de most, hogy rájött, mit érez, úgyis mindent el fog cseszni. Mert vagy távolságtartó lesz, és így Dominik, akinek ezer haverja van, szépen elfelejti, aminek következtében örökre egyedül marad, és senki sem fogja rátörni az ajtót a hullájára sem. Vagy esetleg összejönnek, de akkor úgyis szakítanak, mert Noellel senki sem bírta sokáig, egy-két hét után mindenki elmenekült eddig, hát Dominikkal is ez lesz, és akkor a végkimenetel ugyanaz: örök egyedüllét, nuku ajtótörés.

Az egyetlen megoldás tehát, ha minden úgy marad, mint most. Ha nem feszül be Dominiktől, és ha nem mozdul rá Dominikra.

– Szia – szólította meg egy hetvenes, őszhajú, bajszos fickó kézmosás közben. Vizenyős, apró szeme volt, amitől Noel azonnal hátrálni kezdett. – Nem kell félni, nem foglak bántani, de gondoltam, megkérdezem, egy húszasért lenne-e kedved...

Noel kifordult az ajtón, és szapora léptekkel haladt vissza a VIP páholyba. Szerencsére a mosdót elég közel építették.

– Nem maradtál le semmi izgalmasról – morogta Dominik egyre kedvetlenebbül. Noelnek fogalma sem volt, mennyi lehet az állás, de tuti, hogy nem a magyarok álltak nyerésre. Aztán Dominik ránézett, és azonnal levágta, hogy Noel szarul érzi magát. – Mi a baj?

– Csak egy fószer megpróbált felszedni a mosdóban – mondta halkan.

Dominik felhördült.

– Hozzád ért? – kapta el Noelt, két kézzel fogta a vállát, és úgy pásztázta, mintha képes lenne kiszúrni a testén az idegenek ujjlenyomatait.

– Nem.

– Gyere, megkeressük! Megyek és lerúgom! – fűzte össze az ujjaikat, és már el akart indulni, de Noel a könyökhajlatába tette a kezét. Dominik bőre égetően forró volt.

– Hagyd, nem csinált semmit. Csak meglepődtem.

– Biztos? – nézett rá komolyan Dominik.

– Persze. Mennyi az állás?

– Ne is kérdezd, könyörgöm, ne is kérdezd! – motyogta Dominik, hosszasan rázta a fejét, és Noel vállára dőlt. – Ha nem lennének ingyen a jegyek, sokkal mérgesebb lennék – motyogta Noel pólójába elkeseredetten.

Noel bólintott. Óvatosan oldalra nézett, le a kipirult arcú Dominikra. Mögötte Vanda pillantása találkozott az övével. A lány bátorítóan mosolygott rá, mire Noel elfordította a fejét, vissza a pálya felé. Hátha végre megtalálja, melyik a Szoboszlai, és akkor nem kell azon gondolkodnia, mennyire jólesett neki, hogy Dominik így harcba menne érte.

Aztán a magyarok kiegyenlítettek, és Noel hetek múlva is meghatottan gondolt vissza arra a pillanatra, amikor a meccs végén a közönség elénekelte a himnuszt. Sosem szerette a focit, biztos volt benne, hogy ezután sem fogja, és azt is tudta, a nézősereg kilencven százaléka valószínűleg utálta már a létezésének gondolatát is, mégis annál a közös éneklésnél úgy érezte, jó tartozni valakikhez.

*

A focimeccs utáni éjjel Noel mindenféle hülyeséget álmodott: Dominik kézen fogva szaladt vele a kihalt utcán, valakik kergették őket, de Noel nem látta, csak a rettegés szorította a mellkasát, és tudta, rohanni kell. Később Noel ágyában feküdtek egymás mellett, és Dominik felé fordult, aztán átváltozott Edinává, és megcsókolta, mire megjelent Vanda és kiabálni kezdett vele, és akkor lenézett a kezére, és tudta, hogy ő nem is Noel, ez Dominik karja, és Noel ott állt az ajtóban, Dominikként bámult magára.

Arra ébredt, hogy Dominik az ágya végében nyomkodja a mobilját. Szombat délelőtt volt, és szombatonként Dominik nem szokott a koleszban maradni.

– Miért nem mentél haza? – kérdezte Noel kábán, rekedt hangon.

– Hánynak a lányok. Anyu írt este, azt mondta, ne menjek, nehogy elkapjam én is, és végigfertőzzem a koleszt. Úgyhogy maradok a hétvégére – mondta Noelnek, de közben a telefonját bámulta.

– Mennyi az idő?

– Fél tíz.

Noel felsóhajtott, aztán kimászott a takaróból és felült az ágyon.

– Egész hétvégén nálam fogsz csövezni? – mordult Dominikra.

– Persze. Vagy gond?

– Tanulnom kéne.

– Hát felőlem annyit tanulsz, amennyit akarsz.

Noel ismerte ezt, Dominik sose hagyta tanulni, tízpercenként kitalált valamit, folyton megzavarta. És Noel ilyenkor utálta, mert Dominik közben jobb jegyeket szerzett volna, ha tanul, de szart mindenre, neki meg az ötösökért kellett küzdenie. Így is mennyit hallgatta az apjától, hogy milyen rosszan teljesít.

– Inkább legyél máshol. Tényleg tanulnom kell – motyogta, mire Dominik végre ránézett. Két néma másodperc után vállat vont, azt mondta, „jó". Aztán egy „később" után már itt sem volt. Noel az ajtót bámulta, ahogy becsukódott mögötte. Utálta, hogy máris hülyén kezdett viselkedni. Zavarta, hogy Dominik ilyen könnyen elment, zavarta, hogy Dominik ráhagyta a tanulást, zavarta, hogy Dominik itt van a koleszban, de közben az is, hogy nem maradt vele.

Noel a tenyerébe temette az arcát, és felnyögött. Ekkor kinyílt az ajtó, de Noel hiába kapta fel reménykedve a fejét, csak Jocó jött vissza, Noel szobatársa, aki jelenleg a nőjénél lakott, általában csak tiszta alsógatyáért állított be.

– Csá – közölte, aztán öt percig pakolászott a táskájából ki-be, majd megint azt mondta, hogy: csá, és Noel tudta, megint napokig nem fognak találkozni.

De azért tanult, mindent elkövetett, hogy Dominik ne járjon minden pillanatban az eszében. Kettőig bírta, mert akkorra iszonyúan éhezett, és Dominik nem jött zavarni azzal, hogy kajáljanak együtt. Úgyhogy Noel ráírt, mire kiderült, Dominik már ebédelt, nélküle. Noel eldőlt az ágyon, és beleordított a párnájába.

*

– Egész hétvégén tanultál? – ült le mellé Dominik hétfő reggel az előadás kezdete előtt.

– Aha – nyögte Noel, aki nem írt rá Dominikra se szombaton este, se vasárnap egész nap. És Dominik még csak nem is nézett felé! Milyen legjobb barát az ilyen? Noel haragudni akart rá, de tudta, mindez azért történik, mert össze van zavarodva. Egyébként nem is izgatná, hogy Dominik hol tölti az idejét. Tényleg. – Te mit csináltál?

– Összefutottam Vandáékkal, úgyhogy elmentünk kajálni meg moziba. Hallod, mindent tudok a leszbikusokról. Nagyon tanulságos volt. – Noel hümmögött, és nem akart belegondolni, vajon Dominik mi mindent tudott meg.

– Hogy vannak a húgaid? – vágott közbe Noel.

Dominik tekintete ellágyult egy pillanatra, Noel szerette ezt a kedvességet, amikor Dominik a családjára gondolt. Neki ez egészen idegen érzés volt.

– Jobban, de még nem mennek suliba.

Noel bólintott, épp valami közhelyet akart mondani, de sötét árnyék vetült rájuk.

– Meglepetés! – állt meg mellettük Vanda és Edina mosolyogva.

– Sziasztok – bámult fel Noel a lányokra, akik lehuppantak a mellettük lévő székekre. – Mit csináltok itt? – bukott ki belőle nem túl kedvesen.

– Mi is felvettük az előadást, csak eddig hátrébb ültünk – válaszolt Vanda.

– Vagy nem jöttünk be, és más ikszelt helyettünk – vigyorgott rájuk Edina. – Hogy vagytok?

– Remekül – mormogott Noel.

– Sokat tanultál? Dominik mondta, hogy hagyott tanulni a hétvégén, ezért volt szegény mellénk száműzve.

– Hm – felelte Noel. A háta közepére se kívánta a csajokat. Azt akarta volna, hogy csak Dominik legyen mellette, hogy minden olyan legyen, mint régen, mint azelőtt, hogy rájött volna, mit érez.

De ez a nap sem volt a szerencsenapja, mert Hunor Balázs, a tanár, aki egyébként egy egészen laza, kissé megfásult ötvenes fickó létére néha még érdekesen is tudott előadni, összecsapta a tenyerét. Aztán, miután néhányan végre figyeltek rá, elkiáltotta magát:

– Projektfeladat! Alkossanak négyes csoportokat, küldjék el e-mailben a csoportok tagjainak nevét, én pedig minden csoportnak megírom a részleteket. Szakirodalom feldolgozása, kis kutatás, beadandó dolgozat írása az eredményről, ilyesmire kell számítani. Akiknek jól sikerül, mentesülnek a vizsgára való beugró alól. Még a héten minden csoporttól szeretnék e-mailt kapni, aki nem jelentkezik, nem fogom vizsgára engedni.

Noel felnyögött. Hát nem volt elég tanulnivalója így is?!

– Leszünk négyen? – kérdezte Vanda.

– De jó ötlet! – lelkesült Edina is.

– Oké – mondta Dominik, és bocsánatkérően Noelre nézett.

– Szerintem ez... – kezdte, de aztán rájött, nincs ereje arra is, hogy valahonnan ehhez a feladathoz két új embert kerítsen maguk mellé. Így volt a legpraktikusabb. – Remek ötlet.

– Éljen a meleg-leszbi csapat! – bokszolt Vanda a levegőbe, mire Noel lefagyott. Aztán gyilkos tekintettel meredt Dominikra, majd előszedte a telefonját és begépelte:

„Nem mondtad el nekik, hogy nem vagyunk együtt?"

„Nem, bocsi, igazából sose volt jó alkalom."

Noel dühösen felmordult.

„Akkor elmondom nekik én, most."

„Ne, akkor mérgesek lesznek. Új embert kell találnunk a csapatmunkába."

Noel elhúzta a száját, ez igaz, ő pedig nem ismert más embereket. Mondjuk Dominik igen, Dominik két perc alatt tudna találni maguk mellé valakit. Talán két heteró csajt, akiknek bejön Dominik vízilabdás válla.

„Oké, legyen."

– Úgy érzem, valamiből kihagytok minket – hajolt Edina Noel és Dominik közé.

– Bocsi – nevetett fel Dominik, és a lehető legtermészetesebben átkarolta Noelt. – Volt egy kis megbeszélnivalónk – tette hozzá olyan sejtelmesen bársonyos hangon, hogy Noel minden porcikája beleborsódzott.

– Az nekünk is lehetne később – karolta át Edina Vandát, aki erre nevetve lepisszegte, hogy ne itt.

Az előadást Noel a megszokottnál is nehezebben követte, és persze az is zavarta, hogy Dominik gond nélkül jegyzetel. Mikor végre vége lett, Vanda bevállalta, hogy elküldi Hunornak az e-mailt. Noel megköszönte, és kiviharzott az előadóból. Dominik szerencsére futott utána.

– Hé, Noel!

De Noel nem állt meg.

Hiszen Dominiknak eddig minden ötlete orbitális faszság volt, miért pont ez a focimeccs lett volna kivétel. Vissza akarta forgatni az időt, amikor még nem akart kiugrani a bőréből már csak attól is, hogy Dominik mellette ül a nagyelőadóban. Vissza kellett volna forgatni oda, amikor még azt hitte, Dominik a barátja. Amikor még biztos volt benne, hogy nemet kellene mondania. Mivel ezek egyikére sem volt képes, így csak rohant tovább, és úgy tett, mint aki megsüketült.

Sajnos nagyon hamar bekövetkezett, amitől félt: Dominik utolérte. Mert hát heti három edzés meg a fallabda kontra a szobában tespedés... Előre kőbevésett eredmény volt, hogy Dominik hat lépés után beéri Noelt. Dominik elkapta a karját, de Noel lerázta, ahogy mérgesen megfordult. A fél egyetem ott tolongott a lépcsőfordulóban mellettük, és Noelnek nagyon kellett volna egy nyugodtabb helyszín, de nem bírta türtőztetni magát.

– Elegem van belőled meg a hülye ötleteidből! – csattant. – Mi a szarért nem lehetett elmondani nekik, hogy nem vagyunk együtt?

Néhány elhaladó ember erre lelassított, de Noel úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy a fél iskola az ő veszekedésüket bámulja premier plánban. Mint egy rossz Netflix tinidrámában. Kár, hogy elmúltak már tizenhat évesek, és rohadtul nem ilyenekkel kellene foglalkozniuk!

– De akkor rájönnek, hogy hazudtunk – mondta Dominik, előszedve a golden retrieveres tekintetét. Noel szerencsére nem tudott meghatódni tőle.

– És? Megmondjuk, hogy poén volt. Amúgy sem tudod felszedni egyiket sem, leszbikusok – morogta Noel. Ha Dominik golden retriever volt, akkor ő vérszomjas pitbull.

– Kiborulnának, hidd el, eleget voltam velük a hétvégén. Teljesen olyanok, mint valami szekta ezzel az egész LMBT dologgal. Nem mondhatod, hogy tettettük, hogy buzik vagyunk.

Dominik olyan könnyedén, olyan hangosan beszélt, hogy Noel már elképzelte: a folyosó ezután egy pillanatra megdermed, aztán futótűzként terjed a pletyka, hogy ők, hogy valaki buzi, hogy valaki ezt mondta. De a folyosó emberpatakja csak csordogált tovább megállás nélkül. Mintha senkit sem érdekelt volna.

Noel egészen elszédült. Ez valami alternatív valóság volt. Talán már a focimeccs is. Biztosan álmodja az egészet, különben is, mennyi az esélye, hogy pont a meccsen nézik prostinak? Ott mindenki heteró hazafi. Igen, ezt az egészet csak álmodja! Más lehetőség nem létezik!

Dominik közelebb lépett, és Noel vállára tette a kezét.

– Tudom, hogy nem szeretsz hazudni. Én sem nagyon. De ha elmondjuk nekik, kiborulnak, és elmondják másoknak is, én meg örök időkre leírhatom magam minden csaj előtt – megrázta a fejét, mintha rosszabbat el se tudna képzelni. – Azt mondanák, érzéketlen vagyok. Meg melegellenes, meg ilyenek. Fogalmam sincsen. De ebből úgy mászhatunk ki a legkönnyebben, ha végig játszuk. Csak a projektfeladat végéig. Két hét, majd sietünk vele, jó?

Noel felsóhajtott. Dominik keze égette a vállát, el kellett lépnie alóla. Dominik ezt nemnek vehette, mert kérlelni kezdte Noelt:

– Légy szíves!

És olyan szépen tudta mondani, olyan fájdalmasan hosszúra nyújtva azt az í-t, hogy Noel mást sem akart, csak Dominik mellkasának dönteni a homlokát, és belezokogni a pólójába. De ezt nem lehetett, úgyhogy az egyetlen dolgot tette, ami ehhez elég közel állt:

– Jó – mondta.

– Hah – bokszolt Dominik a levegőbe, és Noel máris megbánta az egészet. Sarkon fordult, de Dominik utána ugrott. – Bocs, bocs. Ígérem, normális leszek!

Noel felszusszant. Dominik nem tudott normális lenni.

– Mi lesz, ha mások is megtudják? Ha nem fogjuk tudni titokban tartani?

Dominik vállat vont.

– Majd azt mondom, bi vagyok.

Noel össze kellett, hogy szorítsa az állkapcsát. Miért ment Dominiknak minden ilyen könnyen? Az, amivel ő évek óta küzdött, miért lett másnak csak egy vállvonogatás.

– Tessék, a pulcsid – nyomta kezébe Dominik Noel zöld pulcsiját, amit ottfelejtett az előadóban. – Menjünk vissza a koleszba!

Noel bólintott, miközben belegyűrte a pulcsit a táskájába.

– Ettől félsz? – kérdezte halkan Dominik, miután kiértek az utcára. – Hogy mit szólnak hozzá mások?

Noel belenézett a ragyogó napba.

– Mindig is ettől féltem – sóhajtotta.

– Miért kellett ettől félned? – kérdezte Dominik lassan mondva a szavakat, mintha sötétben tapogatózna.

– Mert... mert ha apám megtudná, hogy meleg vagyok... – Noel nem tudta folytatni. Már megbánta, hogy megszólalt. Sosem tudta elmondani Dominiknak az elmúlt másfél évben. De az előbb, amikor csak egy vállvonásnyira volt ez fontos, azt hitte, végre itt az idő. De most mégis megrémült, mert mi van, ha csak akkor vállvonásnyi, ha Dominikról van szó. Mi van, ha földrengésnyire fontos, ha Noelről? Talán Dominik nem akart magának meleg legjobb barátot.

Noel reménykedett, hogy Dominik nem is fogta fel, talán nem hallotta, talán nem érdekli majd. Ha meg mégis, és zavarja, akkor majd elmondják Vandáéknak, hogy szakítottak. Majd Noel ül hátra. A projektfeladathoz talál három lúzert, akik lógtak a mai napon. Majd ő megírja az egészet, és mind a négyen ötöst kapnak. És Dominikék bevesznek egy negyedik embert, valami csajt, Dominiknak vele nem kell játszania semmit. Dughatja igaziból, és ő majd örökre egyedül marad. Megint nem fogja senki se rátörni azt az ajtót.

– Engem nem zavar – mondta Dominik, aztán átkarolta Noel vállát. – Maradt még kínai levesünk? Éhen halok!

*

Miközben Dominik a levest szürcsölte Noel ágyán ülve, mintha semmi sem változott volna. Két barát közösen ebédel, hiszen ezerszer csinálták már az elmúlt két év alatt. Noelben mégis minden más volt, mintha álomban járt volna, de most nem bánta, ha ez nem a valóság. Mert Dominikot nem zavarta. Eddig bárkinek próbálta elmondani (még a gimiben), rosszul sült el, de Dominikot mintha meg sem érintette volna a dolog. Noel hálás volt. Nem érdekelte, Dominik miért nem akad fenn rajta, csak örült, hogy semmi sem változott.

Dominik letette a tálat az asztalra, megtörölte a száját, majd előrehajolt, belekortyolt a tejesdobozba, aztán kifújta az orrát.

– Kurvára csípős – nyögte hörögve. Noel bólintott, bár fogalma sem volt. Ő nem szerette a csípőset, mi értelme kínozni magadat. Enélkül is volt épp elég szenvedés az életében.

Kezdetnek például az, hogy nem bírta levenni a szemét Dominikről. Azóta, hogy Dominik azt mondta, őt nem zavarja, Noel tekintete mágnesként tapadt hozzá. Itta a rezdüléseit, hálás volt minden lélegzetéért, és legszívesebben szorosan megölelte volna, de holtbiztos, hogy az már zavarta volna Dominikot.

Noel telefonja megrezzent az asztalon, és Dominiké is felpittyent.

– Vanda megcsinálta a közös csetet – mondta Dominik, aki lustán pöccintette el az értesítést a kijelzőről, aztán eldőlt Noel ágyán. – Kajakóma.

Noel hallgatott, a telefonjáért sem nyúlt, csak bámulta Dominikot, aki elnyúlt az ágyán, lehunyt szemmel feküdt, és a haja összekeveredett Noel hajszálaival, ahogy a párnáján szétterült. Kellemes elégedettség nyújtózott a gyomrában. Csak a jóllakottság, mondta magának, miközben a táskája felé fordult, és előpakolta a könyveit. Tanulnia kell. De hiába próbálkozott, tekintete mindig visszarebbent Dominik felé, aki két perc után szuszogni kezdett.

Mire másfél órával később felébredt, Noel még mindig nem unta meg a bámulást. A kicsit elnyílt szájat, a felette elősejlő bajusz sertéit, a három anyajegyet Dominik arcán, az ádámcsutkáját, a fülében a fültágítót, a félrecsúszott pólót a derekán. Amikor Dominik kinyitotta a szemét, találkozott a tekintetük. Noel gyorsan megköszörülte a torkát.

– Ideje, hogy felébredj, lassan menni kellene.

– Mennyi az idő?

– Háromnegyed három lesz.

– Lógjuk el. Úgy unom, hogy Bakodi összevissza ugrál a diák között a PPT-ben, mert most tanulja velünk az anyagot – ásította Dominik nyújtózkodás közben. Noel a könyvébe hajolt, nehogy kukkoláson kapják.

– De még csak most kezdődött a félév, és...

– És még egyet sem lógtunk. Helyette menjünk el moziba vagy inni – vigyorgott rá Dominik.

És Noel megvonta a vállát. Végül is Dominik ennyit igazán megérdemel azután, hogy kiderült, egyáltalán nem homofób faszfej.

*

Noel kimerült. Csak el akart dőlni és aludni, de mindig történt vele vagy körülötte valami.

Először is, hiába ígérte Dominik, hogy gyorsak lesznek, úgy tűnt, egyedül Noel foglalkozik a feladattal. Hunor másfél hétig az e-mailre se válaszolt. Addig Noel annyit volt hajlandó tenni az ügy érdekében, hogy Dominik mellett ült az előadáson, de ezt eddig is csinálta. A lányok gyakran pillantgattak felé, de úgy tett, mint aki nem érti. Remélte, hogy el fogják fogadni, hogy ő nem áll készen rá, hogy nyilvánosságra hozza a kapcsolatukat. Noel majd belehülyült, amíg Hunor válaszára várt, pedig ha tudta volna, kiélvezi ezt az időszakot.

Mert miután megjött az e-mail, kiderült, hogy rajta kívül senki sem akar a feladattal foglalkozni. Akárhányszor szóba hozta a közös csetben, valahogyan mindig poénkodásba fordult a dolog. Az előadóban viszont olyan változásokat élt át, amire nem volt lélekben felkészülve. Vanda és Edina közrefogták őt, Dominikot ültették a szélre, és másfél órán át olyanokat sugdostak a fülébe, hogy „Ez a fiú odáig van érted. Látszik rajta, ahogyan rád néz." Noel Dominikra pillantott, aki épp sutyiban ette a spáros sajtos pogácsát, és az egész gatyáját morzsák borították. Aha, pont úgy nézett ki. De azt is megkapta, hogy „A szerelem olyan, mint egy tea, ha nem melengeted a kezedben, kihűl, és ízetlen lesz." Noel hümmögött, sosem nézett volna ki ekkora bölcsességet Edinából. Csakhogy nem tudott mit kezdeni ezzel. Ő nem volt szerelmes. Csak belezúgott Dominikba, aminek egyszer úgyis vége lesz. Ha végre nekiállnak dolgozni.

„Mi támogatunk. De neked is hinned kell magadban. Dominik azt mondta, a szüleiddel van a baj. Vanda anyja is teljesen kiakadt, amikor megtudta, hogy a lányokat szereti. De most már jóban vannak, lehet, a te szüleid is el tudnák fogadni."

Noel megrázta a fejét. Kizárt, hogy az apja elfogadja. Gondolkodni sem mert a lehetőségen. Persze, majd beállít Dominikkal, hogy helló, apu, ez a faszim. Na, nem. Az apja úgy rúgná ki a házból, hogy Noel annyit sem mond, buzi.

Szerencsére Dominik közbelépett, visszakönyörögte magát Noel mellé, a fülébe súgta, hogy bocs, kitalálok valamit, hogy leálljanak, aztán folytatta a pogácsaevést. Noel sóhajtott, és megpróbált nem arra gondolni, hogy ezen az előadáson egyikük sem jegyzetel, na meg arra főleg nem gondolt, hogy Dominik válla az övének simul, de arra sem, hogy mennyire forró volt Dominik lehelete, ahogy a nyakába suttogott.

És akkor megint jött egy fantasztikus Dominik-ötlet. Noel éppen a szekrénye aljából próbált előkeresni egy tiszta zoknit (már nem sok maradt, lassan el kellett menni mosni, vagy hazavinni a szennyest), amikor Dominik beállított hozzá, kezében három táskával, a vállán hátizsákkal meg egy gurulós bőrönddel.

Noelt nagyon zavarta, hogy négykézláb pucsít a földön, úgyhogy felugrott, és közben telibe fejelte a szekrény melletti könyvespolcot. A fejét simogatta könnyes szemmel, úgy kérdezte:

– Te mi a francot művelsz?

– Beköltözöm – vont vállat Dominik. – Ha a csajok megtudják, tiszta elégedettek lesznek, leszállnak rólunk.

– Hogy intézted el?

– A HÖK-ös Matyi tartozott nekem eggyel. Aztán megbeszéltem Jocóval.

Ebben a pillanatban Dominik táskás válla felett megjelent Jocó arca.

– Csá – mondta, aztán Dominikot kikerülve pakolni kezdett.

– Jocó is beleegyezett, ha segítünk neki pakolni.

Noel odafagyott a padlóhoz. Jocó gyakorlatilag egy hátizsákba összepakolt, hiszen minden cuccát áthordta már a nőjéhez. Aztán Noelhez lépett, kinyújtotta a kezét, erősen megrázta, és azt mondta:

– Csá.

És kisétált az ajtón.

Noel lerogyott az ágyára.

– Ugye, de faszán kitaláltam? – vigyorgott Dominik, miközben nekiállt kipakolni a cuccát.

Noel lehunyta a szemét. Most már biztosra érezte, sosem kellett volna igent mondania arra a mocskos focimeccsre.

Amikor Dominik nála csövezett, az oké volt, az tűrhető volt, az haveri összeröffenés volt. De ez?! Noel semmit sem aludt, csak Dominik szuszogását hallgatta a sötétben. Olyan jól ment az eddigi terve, miszerint a csajok előtt visszafogottan, de megjátsszák magukat, de így, hogy Dominik beköltözött hozzá, hogyan tegyen úgy, mintha nem lenne minden pillanatban mellette?

Noel a fal felé fordult, megnézte a telefonján az időt. 01:25. Felsóhajtott, aztán inkább bevállalta, hogy a képernyő kisüsse a szemét, de csak azért is feloldotta a képernyőzárat, és csak azért is megnyitotta a beszélgetést.

„Holnap reggel az előadás előtt megbeszélés a feladatról!" Írta be, majd elküldte. Dominik telefonja megrezgett mellette, mire mély horkantás után Dominik mozgolódni kezdett. Noel gyorsan lefordította a telefonját. De aztán hallotta, hogy Dominik kitakarózik, majd kibotorkál a vécére. Megpróbált elaludni, mielőtt visszatér, de nem járt sikerrel.

– Miért nem alszol? Miért a csetbe írogatsz? – mormogta Dominik halkan, mikor visszasétált.

Noel hallgatott, talán, ha nem válaszol, akkor Dominik hagyja az egészet. De legnagyobb rémületére Dominik papucsa az ágya mellé slattyogott, aztán Dominik leült a földre.

– Haragszol, amiért beköltöztem? – súgta, úgy, mint egy titkot. És Noel nem mert semmit sem mondani. Annyira nem illett ez Dominikhoz, ez a sötétben sugdolózás, ez az egész közeledés. Dominikhez a nagy nevetések, a hátbavágások, az átkarolások meg a csajozás illett. – Mert ha zavarlak, visszacsinálom.

Noelnek egy pillanatra kihagyott a szíve. Elképzelte, hogy azt mondja, igen, zavarsz, menj innen. De az mindennek a végét jelentené, mert hogyan értené meg Dominik, hogy nem azzal van baja, hogy itt van. Vagyis, hogy inkább azzal van baja, ahogyan erre saját maga reagál.

– Nem zavarsz – súgta. És a másik oldalára fordult az ágyon, Dominik felé.

– Akkor jó. Mindig is szerettem volna egy szobában lakni veled – hajolt közelebb Dominik. Noel érezte a tusfürdője illatát, a bőréből áradó hőt. Dominik mindig olyan meleg volt. Olyan, akinek télen is elég volt egy pulcsi, sosem fázott, bezzeg Noel belefagyott a szövetkabátjába, amikor együtt járták a karácsonyi vásárt. És Dominik megkérdezte, odaadja-e a pulcsiját, és nevetett, és Noel már akkor is csak őt tudta nézni. Mekkora hülye volt.

– Te igazából utálod ezt az egész színjátszást, igaz? – súgta Dominik, és Noel gerincén végigfutott a remegés a hangszínétől. Mint mikor koncert előtt hangol a zenekar, és végigfut a termen a basszus.

– Igen.

– Én nem annyira – szusszant Dominik, majd alig hallható kis nevetés szakadt fel belőle. – Na, jó éjt. Holnap elkezdjük a munkát, ígérem.

És Dominik felkelt mellőle a földről, aztán beleborzolt a hajába, Noel meg bámult maga elé a sötétbe, és rájött, soha nem nézte volna ki Dominikból, hogy képes halk, csendes suttogásra, óvatos, kedves kérdezősködésre és simogatásra. Belenyögött a párnájába.

– Ha muszáj, légyszi, halkan intézd – ásított Dominik. – Nem zavar, csak aludnék.

– Én nem... – motyogta Noel, de Dominik csak forgolódott tovább, talán nem is hallotta betakarózás közben. Noel lélegezni sem mert, a szobára csend borult, Noel fülelt, bokor alatt lapuló nyúl volt, de nem hallatszott már semmi hang. Dominik is feküdt az ágyban, de Noel még nagyon sokáig figyelte, ahogy a csendes, ritmusos szuszogása nem tér vissza.

Úgy tettek, mintha aludnának. Noel azt tudta, ő miért van ébren, de hogy Dominik miért nem alszik vissza, arról fogalma sem volt.

*

Noel úgy ült le az asztalhoz, hogy tudta, most már minden sínen lesz. Dominik halkan ásítozott mellette, önmagához képest elég hallgatag volt. Nem baj, majd most Noel magához ragadhatja az irányítást. Mosolyogva ránézett a lányokra, és egyből belekezdett:

– Szóval kiválasztottam a feldolgozásra váró könyvet, ki is veszem a könyvtárból, ha...

– Tényleg összeköltöztetek? – hajolt közelebb Vanda, mire Noel torkán akadt a mondat további része.

– Ja – ásított újra Dominik, és közben vállat vont. Noel nem tudta, ez-e a jó megoldás, de leismételte a mozdulatot, hátha, ha úgy tesz, mintha semmi fontos sem történt volna, a lányok sem foglalkoznak az egésszel.

– Ja – mondta ezért ő is.

– És milyen? – nézett rá Edina.

Noel hallgatott, mert az igazat nem mondhatta. Azt, hogy megőrül, mert Dominik előtte vetkőzik, hogy az ágyneműjén báránykák vannak, hogy mindennek Dominik illata van, és mikor felkel, kócos a haja, és Noel ma reggel mást se tudott nézni, csak az alsógatyás fenekét, miközben Dominik fogat mosott, de lebukott a tükörben, és rohadtul béna helyzet volt az egész.

– Jó – mondta Dominik. – De még nem másztam át éjjel a takarója alá.

Noel vörösre pirult, a lányok nevettek, Dominik meg olyan laza volt, mintha tényleg tetszene neki, ha bemászna Noel mellé a takaró alá. Sajnos Noelt annyira foglalkoztatta ezután a gondolat, mintha kisütötték volna az agyát magasfeszültséggel, így alig volt képes eljutni az előadásra, csakis Dominikra tudott gondolni a takarója alatt.

Az előadás után jött csak rá, hogy teljesen elfelejtette a feladatot. Megint. Úgyhogy megnyitotta a közös csetet. Megint.

„Szóval kihozom a könyvtárból a könyvet. Holnap üljünk össze egy megbeszélésre. Kinek mikor jó?"

Noel tíz perccel később elégedetten dőlt a párnájára. Megbeszélték a holnap reggel kilenc órát, akkor elvileg mindenki ráért. A szerdájuk amúgy is nyugis nap volt. Noel végre egy kicsit megnyugodott. Azt tervezte, hogy megbeszélik a feladatokat, aztán ha dolgoznak a többiek, ha nem, ő nekikezd. Ha kell, megcsinálja egyedül, csak legyenek túl mindenen.

Noel megugrott, amikor este Dominik meglepte, és az ölébe pakolt egy zacskónyi mekis kaját.

– Nézzünk filmet, jó?

Noel bólintott. Mióta Dominik beköltözött, mintha elfelejtett volna beszélni. Ha Dominik megkérdezte volna, hogy leszopsz, Noel arra is csak bólogat. Noel megköszörülte a torkát.

– Mit nézzünk?

– Valami buzisat, hadd lássam, hogyan kellene viselkednem – csapott a combjára Dominik, és Noel biztos volt benne, hogy egy hosszú pillanatig ott is felejtette a kezét. Vagy csak képzelte, az is lehet, hogy képzelte.

– Oké. Reality vagy valami fikció?

– Fikció.

– Sorozat vagy film?

– Legyen sorozat. Lehet sok lesz belőle egy rész is – nevetett Dominik, mire Noel felsóhajtott. – Bocs, csak hülyülök, tényleg érdekel. Mi a kedvenced?

Noel benyomta a Young Royalst. Mert mi mást lehetne ilyenkor berakni, ha nem a Young Royalst?

Noel ezerszer látta, úgyhogy Dominikot bámulta a képernyő helyett. Azt, ahogyan kommentálja az első részt, miközben lenyalja a ketchupos ujját. „Ezek tiszta mocskok, szegény gyerek" vagy „Ez a göndörhajú énekessrác tényleg cuki" vagy „Tuti, hogy smároltak" – fordult Noelhez, aki itt jött rá, hogy vége az első résznek.

– Szerinted is smároltak? – nézett rá Dominik a félhomályban. A monitor sötétkék fénye vonalakat rajzolt az arcára. Noel nem tudott máshová nézni, csak az ajkára. Aztán lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát, de akkor Dominik ajka az övének préselődött. Csak pár másodpercig tartott, és Noel dermedten, még mindig csukott szemmel ült az ágyon.

– Pont így csinálták – súgta Dominik. És olyan volt a hangja, mintha Noel gerincén hideg ujjacskák simítottak volna végig.

– Vagy így – nyögte Noel, és előrelendült. Összekoccant a foguk, de ez már több volt, ez már csók volt, és Dominik belelihegett Noel szájába, mielőtt összesimult a nyelvük. Dominik mekiízű volt, az ajka forró, beletúrt Noel hajába, aztán már a szája szélét csókolta, végig a nyakát, és Noel agya ekkor visszakapcsolt.

Mi a fasz történik? Dominiktól kapta élete legszexibb nyakszívását, de már nem tudta élvezni, az agya egymás után gyártotta a lehető legrosszabb forgatókönyveket. Hogy ez hiba, és ezután nem fognak már soha beszélni, vagy hogy lesz valami, de Noel elszúrja, és utána sosem lesznek jóban, vagy kiderül, valaki rajtakapja őket, és akkor...

– Mi van? – nézett a szemébe Dominik. – Rosszul csinálom?

– Nem.

– Akkor?

– Azt hittem, heteró vagy – mondta ki Noel a legócskább kifogást. Hiszen tudta ő nagyon jól, mennyire nem számít, mit hisz az ember magáról az egyik percben. Két pillanat múlva már be is tud bizonyosodni, hogy máshogy van.

– Lehet mégsem – vont vállat Dominik. – Asszem bi vagyok. Mert ez jó volt.

Noel bólintott, Dominik várakozásteljes tekintettel nézett rá. Talán tényleg a szopásra várt, de Noelnek most nem volt kedve bólogatni, lassan fortyogni kezdett benne a harag.

– Hogy lehet neked ez ilyen könnyű?

– Mármint?

– Hát hogy csak vállat vonsz, hogy na és, kit érdekel, ha bi vagyok. Tényleg senkit sem érdekel? – És elcsuklott a hangja a mondat végére, mert eszerint Dominik vagy a legmagányosabb ember volt, vagy a legszerencsésebb.

– A családot nem fogja zavarni, más meg minek érdekeljen.

Akkor a legszerencsésebb. És Noel utálta magát, amiért a harag mellett a féltékenység is benne bugyogott már, marta a torkát. A nyelvére kellett harapjon, hogy ne mondjon semmi bántót.

Nézték egymást a monitor fényében, Noel ezúttal nem mert Dominik ajkára pillantani.

– Nézzünk még egy részt?

Noel bólintott, és megkereste az egeret, de Dominik is felé nyúlt, összeakadtak az ujjaik, és Dominik nem engedte el, hátradőltek a falnak, és csendben nézték a második részt.

Amikor a mozis jelenethez értek, Dominik ugyanúgy megsimította Noel ujjait, ahogy a képernyőn történt, és Noel szíve a torkában zakatolt, mert tudta, milyen jelenet fog ezután következni.

Már sokszor látta a csókot, ezért most Dominik szájat nézte, hallgatta, ahogy élesen árad rajta ki és be a levegő, aztán Dominik felé fordult, és Noel nem tudta, melyikük mozdult előbb. A másikba kapaszkodva csókolták egymást, kapkodva, sietősen. Egymás szájának csapódott a leheletük, mintha maratont futottak volna, majd Dominik elengedte Noel ujjait, egyik kezével újra Noel hajába túrt, a másik tenyerét pedig becsúsztatta Noel pólója alá.

Noel elhúzódott, de a homlokát Dominikénak döntötte.

– Nem mondhatod el senkinek. Vandáéknak sem.

– Úgyis azt hiszik, ezt csináljuk. Sőt, mást is. – És megnyalta Noel alsó ajkát, aki erre felnyögött. Hogy lehet ez ilyen könnyű?

– Csak ne mondd el!

– Nem mondom – súgta sietősen Dominik, és Noel a következő pillanatban már Dominikot ízlelte, szagolta, érintette. Megszédült a forróságtól, ahogy Dominik teste nekipréselődött.

Aztán kinyílt az ajtó, és Noel torkon könyökölte Dominikot ijedtében, ahogy a sötétbe szántott a folyosó világossága.

– Bocs – torpant meg Jocó a küszöbön. – A hajszárítóm.

Aztán beletúrt az egyik fiókba a szekrényben, majd egy fekete kis kézi hajszárítót húzott elő, és feléjük mutatta.

– Csá – intett, és már itt sem volt.

Noel a tenyerébe temette az arcát.

– El fogja mondani. Mindenkinek el fogja mondani.

Dominik a csuklójára szorított, majd a kezébe fogta Noel kezét, hogy az arcába nézzen, de Noel az asztal lábát bámulta.

– A Jocó? Hány szót beszéltél vele, mióta a szobatársad?

– Talán hatot – mondta Noel, és attól, hogy Dominik a mutatóujjával cirógatta a csuklóját, felkúszott a torkán a nevetés.

– Csikis vagy? – hajolt közelebb Dominik, mire Noel felsikkantott. Dominik a nyakába csókolt, a karjával átölelte, és a fülébe súgta: Minden rendben lesz.

Noel bólintott, úgy tett, mint aki elhiszi.

*

Amikor Vanda reggel meglátta, így köszöntötte:

– Látom, megvolt a takaró alá bújás.

Noel elvörösödött. Nem mondott semmit, se nem tagadta, se nem bólintott. Nem bújtak be a takaróba, de azért történtek dolgok, dolgok, amik tovább is haladtak volna, ha ő nem pánikol azon, mi lesz, ha Jocó visszajön. Vagy valaki más. De nem tudta kinyögni, hogy zárják be az ajtót, mert az gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy ő akar valamit. Csakhogy fogalma sem volt, hogy pontosan mit akart, azon kívül, ami akkor egyértelmű volt: elélvezni.

De nem tudta kikapcsolni a zakatoló agyát, és azt, hogy Dominik életében először van fiúval intim helyzetben, mégis kurvára nem borul ki. Noel ettől borult ki. Úgyhogy le kellett állniuk, Noel bocsánatot kért, és bezárkózott a fürdőszobába. Nem vitt telefont, az is lehet, hogy órákig nem jött elő, és amikor végre feladta, Dominik már lefeküdt, amikor pedig ma reggel felkelt, már nem volt ott.

Mire Noel a lányokhoz ért, az idegrendszere már felőrlődött a kétségbeesés malmán. Mi van, ha...? Újra és újra és újra mivanházta a legrosszabb lehetőségeket.

De aztán erőt vett magán. Az biztos, hogy amíg ez a feladat tart, addig semmire sem jutnak. Úgyhogy előszedte a könyvet a táskájából, amit idefelé jövet kivett a könyvtárból.

– Arra gondoltam, hogy egyikünk vállalhatná az előadás megtervezését, a másik a szövegfeldolgozást, a harmadik magát a kérdőívezést, és a végén valaki elmondaná az... – hadarta, hogy végre haladjanak.

– Meglepetés! – tartotta Noel arcába Dominik a telefonját egy QR kóddal.

– Ez mi? – sóhajtotta Noel, és igyekezett elnyomni a feltörő rettegését. Mit talált ki Dominik már megint?!

– Duplarandi! Vettem négy jegyet az állatkertbe. Menjünk el most!

És Noel fel akart ordítani, hogy most már soha nem képes ezzel a kurva feladattal kapcsolatban befejezni egy mondatot?! De aztán ránézett Dominik arcára, amin kisfiús remény és öröm tükröződött, mint a hatévesen, aki rajong az elefántokért. És eszébe jutott a tegnap este, hogy milyen lehetetlenül viselkedett.

– Menjünk!

*

Dominikból az állatkertben előtört a golden retriever énje, mindenhez lelkesen odaszaladt, és mutogatott. Egy alkalommal bekeveredtek egy csapat alsós közé, de Dominik volt köztük a leglelkesebb. És Noel imádta ezt. Hogy Dominik ilyen önfeledten tudott örülni, ilyen szabadon megélni az érzéseit. Neki ez nem ment. Neki ezt nem is engedték, az apja mindig rászólt, ha túlságosan lelkes lett valami iránt.

– Menjünk a pingvinekhez! – ugrált Dominik, és belekarolt Noelbe, aki halvány mosollyal köszöntötte az érintést.

Vanda és Edina csak sóhajtottak, de azért követték őket. Dominik ezután továbbrángatott mindenkit egészen a vidrákig. A térképén lelkesen követte az útvonalat, és magyarázta, mit kell még megnézni. Noel szerette volna látni, milyen Dominik, ha itt vannak vele a húgai, biztosan elképesztően tudtak érte ők is rajongani. Mert Noel rajongott, le sem tudta venni a szemét Dominikról. Itta magába a látványt, és a mosoly rá is átragadt.

Aztán a lányok elmentek pisilni, Dominik meg kézen ragadta Noelt, és berángatta az Aligátorház melletti bozótosba.

– Jó, hogy eljöttünk – súgta Dominik az ajkára. Noel hátán újra életre kelt a borzongás. Az út felé pillantott, jön-e valaki, de nem járt feléjük senki.

– Szerintem is – vallotta be Noel az igazat. – Nem is tudtam, hogy ennyire szereted az állatokat.

Dominik megvonta a vállát, és elmosolyodott. Noel szeretett volna hozzádörgölőzni a mosolyához, vagy elraktározni, és borús napokon előszedni, emlékezni erre a pillanatra, ahogy itt álltak egymással szemben a bokrok között az állatkert közepén, ezután a szuper nap után.

És akkor Dominik előrehajolt, és szájon csókolta Noelt. A tüdejéből kiszorult a levegő, ahogy hozzásimult Dominik széles mellkasa. Noel lehunyta a szemét, és hagyta, hogy riadt ellenkezését elsodorja az élvezet. Dominik lassan végigcirógatta a nyakát a mutatóujjával, mire Noel belenyögött a csókba.

Aztán felhangzott az útról a nevetgélés. Noel hátratántorodott, de Dominik elkapta. Csak Vanda és Edina volt az, az úton álltak, nem is őket nézték, de Noel most jött rá, hogy hol is vannak éppen. Ha valaki meglátta volna...

Ellépett Dominik mellett, és visszasietett az útra. A lányok persze azonnal levágták, hogy valami történt.

– Ha gondoljátok, a vécé üres – vigyorgott rájuk Edina, és Noelnek felfordult a gyomra a gondolattól. Mintha gyomorszájon vágták volna, úgy esett ez a buta mondat. És Noel tudta, hogy vicc, hogy nevetnie kellene, hogy benne lenni a poénban, ahogy Dominik szokott, de most Dominik is hallgatott. A cipőjét nézte, a lányok meg nem értették, mi történt.

Noel hiába pillantott Dominikra, ezután már nem látta benne a lelkes örömet, habár jól palástolta, de látszott rajta, mennyire rosszulesett neki Noel elhúzódása. Ahogyan a tegnap esti bepánikolása is.

És Noel minden egyes Dominikra vetett pillantással egyre jobban tudta, nem fog működni. Hiszen Noel maga volt a feszültség, a probléma, a harag, az öngyűlölet. Dominik meg az elfogadás, a feltétlen szeretet, a jótékony leszarom. Bárcsak Noel is olyan lehetett volna, mint ő, de Noel az volt, aki el sem tudta képzelni, hogy valaha is megfogja Dominik kezét az utcán, hogy elmondja másoknak, hogy együtt vannak, hogy hazavigye Dominikot a szüleihez, hogy összeköltözzön vele, hogy bárhogyan is, de beengedje az életébe.

Noel képtelen volt rá.

És tudta, ha azt szeretné, hogy Dominik visszakapja azt a tiszta, őszinte örömet, ami áradt belőle, akkor be kell ezt fejezniük, még mielőtt elkezdenének bármit is. A nyelvére kellett harapnia, hogy ne nyikkanjon fel, amikor eljutott az elhatározásig. Száját elöntötte a fémes íz, ahogy elharapta a nyelvét, és közben csakis Dominikot figyelte. A megjátszott lazaság mögötti feszültséget, ahogy Noelre pillantott. Mintha tojáshéjakon járna. És Dominikhoz nem illett a pipiskedés, az osonás, az óvatosság. Dominikhoz a csattogás, a trappolás illett, és Noel megfogadta, ha hazaérnek, elrendezi a dolgokat.

Feláldozni egy barátságot bevállalható dolog, ha cserébe Dominik olyan lesz, mint a régi önmaga.

*

– Nem értem – állt Dominik Noel előtt széttartott kézzel, mintha fegyverrel fenyegetnék. Pedig ő csak annyit mondott, cseréljék vissza a szobákat. Noel nem tudott a szemébe nézni. – Elbasztam valamit?

Noel megrázta a fejét.

– Nem. De ez nem fog menni.

– Miért? – Noel újra megrázta a fejét, mire Dominik mellé lépett, és megfogta a karját. El akarta érni, hogy Noel a szemébe nézzen, de Noel a szoba kopott parkettáját bámulta. – Ha átléptem valamilyen határt, ha nem volt jó, ha hülye voltam, ha...

– Nem te – csattant fel Noel, és szégyellte magát, hogy egyre dühösebb. Azt akarta, hogy Dominik szó nélkül menjen el. – Te jó vagy. Tökéletes. Én vagyok az, akinek ez nem megy.

– De mi nem megy?

– Ez az egész! – kiabálta Noel, és elhátrált. – Én nem tudok az utcán csókolózni, én...

– Sajnálom, nem kellett volna, de...

– ... én nem tudok ilyen szabad és nyugodt lenni. Tíz évem ment el rá, hogy ne utáljam magam. És végre minden rendben volt, végre elviseltem magam, és a barátság is olyan jólesett, hogy végre tudtam valaki lenni benne.

– Barátság – súgta halkan Dominik, de Noel nem állt meg. Dominik vállának beszélt, mert a szemébe nem mert nézni.

– De mióta már több van, azóta megint utálom magam. Utálom, hogy nem tudok olyan lenni, mint te, hogy mindentől félek, hogy másoktól félek, hogy magamtól félek.

– De nem is kell olyannak lenned, mint én, mert te...

– És tudom, hogy ha velem maradsz, te se fogod ezt élvezni. Az eleje jó lesz, mert izgalmas. De belefásulunk, beleszürkülünk.

– Honnan veszed, hogy...

– És én nem akarlak szürkének látni – szűrte Noel a fogai között, nehogy elsírja magát. A többit már nem tudta elmondani, hogy Dominik maga a szín, maga az élet.

– Hülyeség – csattant fel Dominik. – Másfél éve ismerlek, nincsen veled semmi baj. Hozzászoknál, ha biztonságban vagy, biztosan menne. Meg tudnád csinálni, hogy...

Noel szeretett volna az asztalra vágni, vagy legalább toppantani egy nagyot, de helyette a hangjába űzte minden mérgét.

– Azt se tudtad, hogy meleg vagyok! Nem ismertél másfél éve. Három hete ismersz talán, és...

– Ez mindegy, én...

– Nem mindegy. Én más vagyok, nekem nem megy könnyen. Én nem tudok mindenen nevetni, és nem tudom leszarni, én nem...

– De le tudnád, csak hunyd le a szemed, és gondolj arra, mások véleménye nem fontos.

– Engem arra tanítottak, hogy mások véleménye a minden! – kiabált Noel.

– Akkor szarul tanítottak!

– Szerinted nem tudom? Apám egy segg, aki...

De Dominik közbevágott:

– Nem foghatsz mindent a szüleidre. Felnőttünk, próbálj megváltozni.

Noel körbefordult a szobában, valami törhetőt keresve, hogy a földhöz vágja, mert különben megeszi a harag belülről.

– Nem érted!

– De értem. Valami jó történik veled, és nem tudod elviselni, és azonnal a legrosszabbra gondolsz, és inkább elvágsz magadtól minden jót, csak nehogy változni kelljen.

Noel megrázza a fejét. Nem, ő csak megvédi Dominikot. Magától, a csalódástól. Az eleve elrendelt szar jövőtől, még akkor is, ha kurvára fájt.

– Tudod, hogy miért ültem le melléd azon az előadáson másfél évvel ezelőtt? – bámult rá Dominik, és megint széttárta a karját. – Mert nem bírtam elviselni, hogy a hátad mögött miket mondtak. Hogy magadnak való vagy, hogy veled nem lehet együtt dolgozni, hogy mikor buksz már meg, és...

– Hát, kösz az önfeláldozást – köpte Noel, és ebben a pillanatban utálta magát. Ebben a pillanatban is.

– Nem ez a lényeg! Az a lényeg, hogy azóta is mennyi minden változott. Lettek barátaid.

– Nem lettek barátaim, csak te lettél.

– Meg Vanda és Edina is. Meg...

Noel közbe kellett, hogy kiabáljon:

– Nem érted! Nem a barátság a lényeg. Nem tudom, nem akarom ezt – mutatott kettejük közé.

Dominik leengedte a kezét, aztán leült az ágyra, és beletúrt a hajába.

– Akkora egy pöcs vagy! Gyáva pöcs.

Aztán felpattant és kirohant a szobából. Noel pár pillanatig bámult maga elé. Hátha visszajön, de ettől a gondolattól csak még rosszabb lett minden, mert ha visszajönne, újra el kellene küldeni. Végül eldőlt az ágyon és magára húzta a takarót. Most örült, hogy Dominik sosem mászott be alá, mert biztosan rázná a zokogás, ha itt érezné az illatát. Most csak lassan csordogáltak az arcán a könnyek. Lassan, de sokáig tudott így fájni.

*

Noel remegő gyomorral ment be az előadóiba. Nem a szokásos helyére ült, hanem hátra, de felesleges volt, mert Dominik nem jött. Helyette megjelent Vanda és Edina, és Noel látta a tekintetükben, hogy mindent tudnak. A lányok közrefogták, és Noel megbánta, hogy egyáltalán ő is eljött.

Tizenkét percig bírta szótlanul, ahogy győzködték, hogy milyen buta, hogy miért hagyja, hogy de hát Dominik az álom, hogy hogyan teheti ezt, hogy Dominiknak ez mennyire fáj, hogyan bánthatja, hogyan képes erre. És amikor látták, hogy semmi sem hat, hogy Noel rájuk sem néz, csak tűri a neki suttogott javaslatokat, bátorítást, majd a szitkokat, felálltak, és arrébb ültek.

Jó volt így. Most már legalább a lányoktól is hallotta, mennyire szar ember volt.

Előadás után beírt az évfolyam csoportjába, hogy van-e, akinek nincsen még párja. Jelentkeztek ketten. Noel sose látta őket. Megkapta a lógósokat, de mindegy volt, írt egy e-mailt, hogy változtak a dolgok. És nekiállt tanulni. Minden szabadidejében tanult az elkövetkező két napban, letiltott mindenkit a cseten, csak az anyjának vette fel a telefont, aki tudni akarta, mikor megy legközelebb haza, de Noel őt is hamar elhajtotta. Nem volt neki senkire sem szüksége.

Aztán a harmadik napon nyílt az ajtó. Noel megdermedt, hiszen csakis Dominik jöhetett vissza. Ahogyan az elmúlt másfél évben majdnem minden nap megjelent a szobájában. De csak Jocó volt.

– Csá.

Noel felsóhajtott. Nem tudta, hogy megkönnyebbülésből vagy szomorúságból.

– Szia.

– Visszacseréltétek a szobát? Rossz helyre mentem.

– Aha. Nem jött össze.

Jocó bólintott, aztán letette a hátizsáknyi cuccát az ágyra. Noel a könyve fölé hajolt, de Jocó nem mozdult, amikor Noel újra felpillantott, találkozott a tekintetük.

– A haverod beteg.

– Mi?

– Dominik. Azt mondta a szobatársa, hogy lázas.

– Aha.

Úgy tett, mintha nem érdekelné, mintha nem akarna leszívesebben hozzá rohanni, széket és asztalt felborítva. De nem mozdult. Ő már senkije sem volt Dominiknak, és ez így volt jó.

Jocó aznap ott aludt.

– Szakítottatok?

– Nem – felelte Jocó, és elment fürdeni. Noel nem is emlékezett, mikor volt utoljára olyan, hogy Jocó a szobában aludt.

Noel este tízig tanult, addig, míg úgy nem érezte, egyetlen háborgó gondolata sem maradt. Amikor már minden agysejtjét a könyvekben olvasott szavak foglalták el, csak akkor dőlt be az ágyba.

Jocó nem horkolt, Jocó nem suttogott neki a sötétben, Jocó nem sétált mellé, Jocó nem akart bemászni a takarója alá. Noel megpróbált halkan sírni, de Jocó azért megkérdezte:

– Szakítottatok?

Noel nem válaszolt. Hogyan vallhatná be, hogy egyáltalán együtt voltak? Hogyan gondolhatja Jocó, hogy együtt voltak? Összeszorította a szemét, nem akart gondolkodni.

*

Dominikot öt nap múlva látta először, nyúzott volt, és komor. Noel megriadt, és utálta magát, amiért ő tette ezt vele. Ő rajzolta a szeme alá a karikákat, ő törölte le a mosolyt az arcáról, már most kifakította, pedig még alig voltak együtt. Még jó, hogy szakítottak.

Dominik Vandával és Edinával ült az előadáson, nem nézett hátra, nem kereste Noelt, haragudott. Noel lopva figyelte, várta, mikor tér vissza az első mosoly, a laza vállvonogatás, a visszhangzó nevetés, de Dominik hallgatag maradt és zárkózott.

Noel fel tudott volna üvölteni, amikor két hét múlva is ez volt a helyzet. Addigra már megírta a feladatot egyedül, mindent kidolgozott, feltöltött, elküldött. Garantáltan szerzett jó jegyet másnak, de mindegy volt. Amitől egykor félt, az már semmiségnek tűnt, mert csak az foglalkoztatta, hogy Dominik miért nem mosolyog.

Aznap este nem bírta tovább, megkérdezte az egyetlen embert, akivel bármi kapcsolata maradt. Jocót.

– Szerinted Dominikkal minden rendben van?

– Passz.

– Nem szoktatok beszélni?

– Nem.

Noel a száját rágta belülről. Jocó minden második nap a szobájában aludt. Végre többet tudtak beszélni, mint két csá, mégis semmit sem szedett ki belőle. Persze talán nem is volt mit.

– Szakítottatok, hogy ilyen sokat itt alszol? – kérdezte Noel türelmetlenül.

– Nem. És ti Dominikkal?

Noel a nyelvére harapott. Jocó nem nézett rá, az ágyán fekve telefonozott, szaporán gépelt. Biztosan a nőjének.

– Igen.

Jocó erre felemelte a fejét. Az arcán szomorúság suhant át.

– Az szívás. Sajnálom. – És folytatta a gépelést.

Noel kifújta a tüdejében visszatartott levegőt. Nem történt semmi, nem szakadt rájuk az ég, Jocó nem menekült el sikítva. Noel viszont kisietett a vécére sírni, mert rázta a megkönnyebbülés.

Mi van, ha Dominiknak van igaza, és senki le sem szarná az egészet?

Noel megrázta a fejét. Nem, ő erre akkor sem képes. Gyenge volt hozzá, és félt, és utálta magát, amiért hagyja maga mellett elúszni a lehetőségeket, de nem tudott megkapaszkodni a partban, maga alá temették a habok.

A ködös november Noelre sem volt jó hatással, de amikor meglátta, hogy Dominik még mindig nem mosolyog, még mindig ugyanolyan, fel tudott volna üvölteni. Aztán arra gondolt, Dominik nem lehet ennyire szomorú csak miatta. Talán valami baj van otthon, valaki meghalt. Mert Dominik gyászolt, de az biztos volt, hogy nem Noelt. Szeretett volna támasz lenni, de ott voltak a lányok, majd ők segítenek.

*

– Lejössz a mikulásbuliba? – kérdezte Jocó Noelt, aki megrázta a fejét. Most jött rá, hogy már december van. Eltelt majdnem az egész félév. Kibámult az ablakon, de csak a sötétség nézett vissza rá. Meg az ablakban Jocó várakozó alakja. – Bemutatlak Heninek. A csajom.

– Bocs, de...

– Amúgy akkor szakítottunk, de már kibékültünk.

Noel felsóhajtott.

– Jó nektek.

– Gyere le, jó? Mindenki ott lesz – mondta lassan Jocó, mintha nehezére esett volna ennyit beszélni.

Noelnek eszébe jutott az az időszak, amikor Dominik rángatta magával. Ő nem volt ilyen türelmes. Csak megragadta a karját, és húzta, és Noel tiltakozott, de Dominikot nem érdekelte semmilyen kifogás. És aztán táncoltak és ittak, és Noel ott is már csak Dominikra figyelt. Ahogy azóta is, és Dominik még mindig nem volt a régi önmaga. Noel Jocón át puhatolózott, de Dominiknak senkije nem halt meg. Jocó azt mondta, a szakítás csinálta ki ennyire.

Noel pedig néha egy-egy pillanatra elhitte, hogy rosszul döntött. Hogy talán működhetett volna.

Jocó megunta a várakozást, elindult az ajtó felé.

– Én mentem.

Noel erre felugrott.

– Várj, veszek egy tiszta pólót és megyek.

Akkor látta először mosolyogni Jocót egy pillanatra.

A mikulásbuli gyakorlatilag zene és pia volt, na meg embertömeg, mind pirosban, rénszarvasos hajráfban vagy mikulássapkában tömörülve a koli dísztermében.

Noel a fal mellé suhant, Jocó hozta a nőjét. Szép lány volt, egy fejjel magasabb Jocónál, viccesen néztek ki együtt, de úgy tűnt, egyikőjüket sem zavarta, mit szólnak mások. Noel irigyelte őket. Noel mindenkit irigyelt.

Aztán meglátta Dominikot, aki a szemközti fal mellett ült egy széken. A lábát ritmusra ringatta, de az a felszabadult boldogság, ami a bulikon jellemezte, nem volt sehol.

– Kérsz valamit inni? – hajolt Noelhez Jocó.

– Nem.

Noel elindult Dominik felé, át a táncoló, torlódó embertömegen, mert nem bírta ezt a szomorú, megváltozott Dominik-arcot. Nem kért piát, mert akkor talán elfelejti, mit kell mondania. Nem mintha tudta volna. Arra gondolt, vajon mihez kezdene Dominik ebben a helyzetben, és mire odaért, csak megragadta Dominik kezét, és húzta.

– Táncolj velem! – kiabálta a zenén át a hangzavarba. Dominik felvont szemöldökkel bámult rá, aztán megvonta a vállát, és hagyta magát az izzadt, félrészeg tömegbe húzni.

Noel nem engedte el a kezét, Dominik, mintha észre se vette volna, hogy hozzáérnek, csak bámult Noelre, ahogy a zene ritmusára lassan, óvatosan mozdult, pedig gyors szám volt, ugrálni is lehetett volna.

Noel meg akarta simítani Dominik arcát, varázsérintést akart, hogy elsimogassa a szomorúságot, a minden rosszat, a bajt, amit okozott. Mosolyt akart csókolni Dominik ajkára, de itt a tömegben nem lehetett. Egyvalamit viszont el tudott mondani:

– Sajnálom.

Dominik hallgatott, ezért Noel újra elindult, ki a tömegből, ki a folyosóra, ahol beszélni lehet, ahol újra életet lehet önteni Dominikba.

– Sajnálom – mondta újra, amikor már a folyosón álltak, emberek haladtak el mellettük, de Noelt nem érdekelte. – Balfasz voltam.

– Az voltál – mondta Dominik, és mintha megrándult volna a szája széle. Noelben benne akadt a lélegzet. Ha fel tudja vidítani Dominikot, bármire képes lehet.

– Hiányzol – mondta ki a következő legfontosabbat. Dominik hallgatott. Noel nyelvére keserű nyál gyűlt, de folytatta. – Nem kellett volna ezt csinálnom, csak azt hittem, így lesz a jobb. Külön. De... neked nem lett jobb nélkülem.

Dominik felvonta szemét.

– Ezen te csodálkozol?

Noel bólintott.

– Mert én biztos voltam benne, már azelőtt, hogy elkezdődött, hogy rossz vége lesz. Már a meccsen tudtam.

– Az jó, én már egy éve is gondoltam rá, hogy bi lehetek-e, mert...

Dominik elhallgatott, zavarában pirosra gyúlt a füle hegye.

– Mert?

– Mert szerettem veled lenni.

– Én is veled. De az, hogy más is tudja... – Noel megrázta a fejét. – És megértem, ha neked nem menne velem, aki nem tudom ország-világnak kikiabálni.

– De ki kéri, hogy ország-világnak kiabáld? Suttoghatod is, csak annak, aki fontos, aki megérdemli.

Noel lehunyta a szemét, előre akart lendülni, nekicsapódni Dominiknak, beleszagolni a nyakába, megnyalni az ajkát, széttúrni a haját, és közben fuldokolva csókolni.

– Sajnálom, hogy elcsesztem.

Dominik nem válaszolt, Noelnek rá kellett néznie, hogy lássa, milyen az arckifejezése.

Dominik felszuszogott, megragadta Noel kezét és húzta maga után, pont úgy, ahogy nem sokkal korábban Noel Dominikot a táncoló tömegbe. De most távolodott tőlük a zaj, a zene, egyre feljebb és feljebb jutottak a lépcsőn, majd Dominik berontott Noel szobájába, behúzta maga után Noelt, becsukta az ajtót, és nekilökte Noelt.

Fölé tornyosult, mint fenyegető árnyék, de Noel csak a szapora szívverését hallotta a fülében, Dominik lélegzete a szájának csapódott, és a másik forró közelségétől semmit sem akart jobban, csak egymáshoz simulni, hogy ne égjen fájón minden porcikája Dominik érintése után.

– Annyira haragudtam, hogy belázasodtam utána. Mint valami óvodás. Annyira mérges voltam, hogy nem hagyod, hogy veled legyek. Hogy...

– Most akarom – súgta Noel, és beleakaszkodott Dominik pólójába. – Próbáljuk meg. Ha te is akarod.

Dominik nekinyomta a falnak, Noel tüdejéből kiszaladt a levegő, forrón perzselte a bőrét Dominik hője. Pihegni tudott csak.

– Engedd magad szeretni, jó? – súgta Dominik, és végigsimított Noel arcán.

Noel átkarolta, szorította magához, és Dominik megkereste az ajkát, óvatos tapogatózással találták meg a másik száját. És végre minden újra a helyére került, mintha Noel felébredt volna. Hiszen tényleg a meccs volt a valóság, és az, amikor Dominikot ellökte magától, az volt a rémálom.

VÉGE