Úgy pár perc hosszú sóhaj után végre elhagyom az én kis öltözőmet. Nehezen mozgok a ruha méretei és a hatalmas pocakom miatt. Na meg a mázsás súlyoknak a lábamban talán köze van ahhoz az emberhez, aki a ceremónián végig Mike mögött fog állni. Velem szemben. Úgy 5 és fél hónap után ismét látjuk majd egymást.

Még egyet sóhajtok. Jesszusom, csoda, hogy még van levegő a tüdőmben! Ennyire csak nem lesz rossz újra találkozni vele, nem?

A szokásos „nyugodj meg, Nora" szövegemet mantrázom, mivel nem szeretném, ha a nagy izgalomban az esküvő kellős közepén kipottyantanám ezt a babát. Már nagyon közel állok a szüléshez, ezért sem idegeskedhetek feleslegesen.

Judy öltözőjéhez sietek, ám mielőtt beléphetnék, Judy anyukája, Loren állít meg.

- Nora drágám, szólnál Judy-nak, hogy az anyakönyvvezető már megérkezett? Kezdenénk, és már csak ti hiányoztok - mondja nekem, mire bólintok egyet, és egy rövid kopogás után válaszra sem várva belépek az ajtón.

- Gyönyörű vagy, Judyboo - nézem a barátnőmet, aki egy gyönyörű hercegnőstílusú törtfehér csodában áll háttal nekem.

Még egy kis könnycsepp is útnak indul az arcomon. Meghatódom. Kiskorunkban rengeteget képzelegtünk a mi nagy napunkról, hogy milyen ruha, torta, helyszín, csokor, zene lesz, és íme. Eljött ez a nap is!

- Te sem panaszkodhatsz, Nora-Bora - fordul szembe velem, és nagyot sóhajt. - Már megint itatod az egereket?

- Tudod, ezek a fránya hormonok - vonom meg a vállaimat, majd kuncogva letörlöm az arcomról a nedvességet.

Most áldom az eget, hogy feltalálták a vízálló sminket, különben egy igazi pandaként vennék részt ezen a napon, és Judy nem feltétlen örülne ennek.

- Anyukád azt üzeni, hogy minden készen áll, szóval, ha nem gondoltad meg magad, akkor mehetünk.

- Nem gondoltam meg magam - rázza meg a fejét nemlegesen. Persze nagyon óvatosan, hiszen nem lenne jó, ha az a rengeteg hullámhajcsat megadná magát.

- Akkor gyere, adjunk férjhez téged! - ragadom meg a csokrát, és a kezébe nyomva kirángatom a szobácskából.

✨

A ceremónia igazán megható volt. Ez természetesen azt jelenti, hogy végigbőgtem az egészet. A legnagyobb csendben is az én szipogásom hallatszott egyedül, de senki sem nézett rám furcsán. Elég volt a pocakomra rápillantaniuk, és máris meg volt bocsájtva a dolog. Igen, vannak a terhességnek előnyei is.

Persze Judy a rám való tekintettel a legrövidebb szertartásra foglalta le az anyakönyvvezetőt, mondván, hogy így is elég nekem a dagadt bokáimmal annyit állni, széket meg nem szívesen rakott volna oda, mert az rontott volna a hely esztétikáján. Hát igen, egy igazi bridezilla-val volt dolgom.

Most pedig a fogadáson próbálom elkerülni Leo-t, aki a teljes szertartás alatt le nem vette a szemét rólam. Igazából inkább a pocakomat bámulta. Amolyan megbabonázott bámulás volt, mint aki sosem látott terhes nőt. Párszor próbálta elkapni a tekintetemet, ám én mindig másfelé néztem. Sajnos még nem vagyok olyan állapotban, hogy képes lennék vele értelmes beszélgetésre. Láttam rajta, hogy még mindig szeret. És be kell vallanom, hogy én is nagyon szeretem. Végülis ő a gyerekem apja.

A svédasztal előtt próbálom kiválasztani a legegészsebb ételeket, amik léteznek, de nem könnyítik meg a dolgomat azok a kis macaronok meg a sütemények. Dr. Stevens figyelmeztetett a terhességi cukorbetegség veszélyeiről, hiszen az elején nagyon megtoltam az egészet Nutellával, éppen ezért most vigyáznom kell. Szigorú diétát követek, de már nem sokáig. Még 2 hét, és kint lesz a baba.

- Hát itt vagy! - ijeszt meg az én legjobb barátnőm.

- Jesszus, Judy, a szívgörcsöt hozod rám ezzel a settenkedéssel! - dorgálom meg a kezemet a mellkasomra helyezve. - Tudod jól, hogy nem érhet nagyobb stressz, mert akkor itt helyben kipottyantom a babát.

- Igen, tudom, de nemsokára jön az első tánc, és szeretném, ha első sorból néznéd végig.

A kezemet megragadva vonszol a táncparkett felé. Azért még annyira jut időm, hogy a tányért letegyem az asztalra, és már huss!

A táncuk egyszerűen gyönyörű, lerí a boldogságuk, amitől nekem ismét bekönnyezik a szemem. Ha nem lennék terhes, már józan sem lennék, ám a sors azt akarta, hogy józanon nézzem végig a legjobb barátnőm házasságra lépését. Jobb is így. Részegen tuti lejárattam volna magam.

✨

- Megkérjük az összes hajadon lányt, hogy gyűljenek össze a táncparketten, mert a menyasszony mindjárt eldobja a csokrot - szól be a DJ a mikrofonba, mire a fehérnépek mind abba az irányba tolonganak.

Engem igazából hidegen hagy ez a felkérés. Igaz, hogy hajadon vagyok, de terhesen nem fogok gyúródni egy hülye csokorért.

- Nora, mire vársz még? Irány a táncparkett! - löki meg a kezem óvatosan anya.

- Minek? Úgysem fogom ki a csokrot.

- A menyasszony tanúját várják a táncparketten - érkezik a felhívás.

Na már csak ez hiányzott! Gyorsan feltápászkodok, mire minden lány utat enged, így legelőre kerülök. Judy már ott áll előttünk háttal, és várja a férfi visszaszámlálását.

- Felkészültetek, lányok? Három... Kettő... Egy... - és nem dobja el a csokrot, hanem megfordul, és egyenesen felém veszi az irányt.

- Mi a fasz? - motyogom magamban, majd amint a kezembe nyomja a csokrot, eltűnik a látóteremből, így szembekerülök a férfival, akit igazán és tiszta szívből szeretek. Persze ő már féltérdre ereszkedett, és a kis gyűrűsdoboz is nyitva áll.

- Törpi! Tudom, hogy nem így terveztük, és még egy éve sincs, hogy összejöttünk, de úgy érzem, hogy eljött az ideje ennek is. Judy és Mike megengedte, hogy egy 10 percre elvegyem előlük a rivaldafényüket, amiért örök hála nekik - kacsint rájuk, amit egy csoportos kuncogás követ. - Az elmúlt 5 és fél hónap, amit külön töltöttünk, az egyszerűen életem legpokolibb időszaka volt. Amire még ez az idő rávezetett, hogy többet egy percet sem szeretnék nélküled tölteni. Szeretlek. Jobban, mint az életemet. Így hát veszem a bátorságot, és felteszem neked a bűvös kérdést: Nora Green, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

Meglep. Nagyon meglep. A szívem ezerrel kalapál, ami nem valami jó dolog, mivel a leánykérés utáni szekundumokban elfolyik a magzatvizem. Azt a kurva!!! Egy ember sem látja, csak én érzem, ezért a mindenki által várt igen helyett a következő hagyja el a számat:

- Szülni fogok!

Erre a kijelentésemre rengeteg ember lép, de a legelső Leo.

✨

7 óra és 12 perc vajúdás után végre a kezemben tarthatom az én kicsikémet. Marcus Ross, a mi kis kincsünk, aki február 19-én 23 óra 48 perckor látta meg a napvilágot.

Hogy az esküvővel mi lett? Hát Leo azonnal a karjaiba kapott, és a kocsiig futott velem anyámmal az oldalán. Judy és Mike kijelentették, hogy fogyasszon mindenki korlátlanul, amíg ők lelépnek velem együtt. Anya mondta nekik, hogy maradjanak nyugodtan, de a barátnőm elsők között szerette volna megismerni a keresztgyerekét. Út közben Leo értesítette Leah-t, aki éppen aludt, de amint meghallotta a hírt, azonnal pattant is.

A szülésről annyit mondanék, hogy nem leányálom. Azt hittem szétszakadok, amíg kinyomtam a gyerekemet magamból. És tudjuk rólam, hogy mocskos a szám, így nem a macska rúgja meg volt a legdurvább szó, ami elhagyta az ajkaimat a szülőszobában.

Leo előtt le a kalappal. Végig hősiesen viselte, hogy elküldöm melegebb éghajlatokra, amiért belém ültette a magját, sőt az sem tántorította el, hogy szinte eltörtem a kezét. Mindvégig mellettem volt, kedves szavakat suttogott nekem, simogatta a fejemet. Egy aranyember a gyermekem apja.

Amikor meglátta, hogy fia született, elsírta magát. Nagyon örül neki, és én is örülök. A megérzéseim, amelyek azt suttogták, hogy az elsőszülöttem fiú lesz, bejöttek.

- Gyönyörű baba - dícséri meg Leah.

- Ezekből a génekből csak szép baba születhet - jelenti ki Judy, mire mindannyian elnevetjük magunkat.

Egy pillanatra még Marcus is elmosolyodik, ami az összes jelenlévő nőből egy „awwww" hangot csikar ki.

- Életem - nézem megbabonázva a szerelmünk gyümölcsét.

- Kicsi fiam - ad egy puszit a homlokára Leo.

Mindenki gyönyörködik a gyerekben. Nem csodálom. Egy igazi kis szívtipró lesz majd, előre látom.

- Mi most magatokra hagyunk titeket - jelenti ki anya, mire Leo-n kívül mindenki bólogatva indul az ajtóhoz. Visszanézve még ennyit szól hozzám: - Nagyon büszke vagyok rád, kislányom.

Így hát hármasban maradunk. Hirtelen elönt a békesség, és persze most először realizálódik bennem, hogy mostantól egy család vagyunk mi hárman.

- Köszönöm neked, hogy megajándékoztál ezzel a csodálatos babával - csókol meg az egyetlenem vigyázva, hogy össze ne nyomjuk Marcus-t. - De még az esküvőn feltett kérdésemre nem kaptam választ.

Igen, el is felejtettem. De most itt az ideje, hogy válaszoljak.

- Leo Ross, te vagy a gyerekem apja, hihetetlenül szeretlek, és az elmúlt hónapok rettenetesek voltak nélküled. Hiányoztak a csókjaid, az érintéseid, a szavaid. Hiányzott a lényed. Sokat szenvedtem, éjszakákat sírtam át. Nélküled aludni sem tudtam olyan jól. Soha többet nem akarlak nélkülözni az ágyamból. Csak te kellesz nekem, szóval a válaszom egy egyértelmű igen.