Mit is mondjak? Eltelik az idő, gyorsabban, mint azt gondolnánk, és vészesen közeledek a szüléshez. Őszintén szólva nagyon megrémiszt a tudat, hogy mekkora kis lyukon kell kitolni az ahhoz képest nagy gyereket, de ez van. Tudnom kellett, mire vállalkozom.

Az elmúlt 5 és fél hónapban rengeteg dolgunk volt Judy esküvőjével. Tanúként kötelességem volt az összes ilyen szarságon értelmes tanácsokkal ellátni a legjobb barátnőmet. Akkor is, ha pont nem érdekelt, hogy hortenzia vagy frézia legyen a menyasszonyi csokorban, illetve az asztalokon lévő vázában. Az sem nagyon izgatott, hogy csoki-eper vagy vanília-mangó legyen az esküvői torta kréme, de hát kötelességem volt az összes opciót végigkóstolni Judy-val. Mike teljes mértékben szabad kezet adott az arának mindenben, ezért sem őt rángatták ki a házból minden ilyen találkozóra. A kis suttyó!

A baba is szépen növekedett bennem. Minden havi vizsgálatra anyukám kísért el, de volt olyan alkalom, amire Leah is eljött. Ő képviselte Leo-t. Tudom, hogy nagyon gonosz dolog volt tőlem, hogy megfosztottam őt ettől, de meg kellett értenie, hogy semmi szükségem nem volt az ő családi drámáira egy babával a hasamban. Így is minden héttel egyre elviselhetetlenebb lett a hátfájás, 5 percenként jártam pisilni, és a legundorítóbb ételkombókra éheztem hajnalban. Komolyan, a 29-dik héten álmomban avokádót ettem eperlekvárral és tejszínhabbal, és ahogy megébredtem, riasztottam anyát, hogy nekem mindenképpen az kell. Amikor kijelentette, hogy hajnali 3-kor minden bolt zárva van, elbőgtem magam, hogy engem senki sem ért meg.

Akkor hallottam először káromkodni anyámat.

Végül felhívta Judy-t, aki szintén szitokszavak kíséretében jelent meg a házunknál az összes hozzávalóval, amit a babám kívánt. Igen, rá fogom, mert én nem enném meg ezt magamtól.

Majd szép lassan teltek a hónapok. Ruhapróbát ruhapróba követett egy csipetnyi orvosi vizsgálattal megfűszerezve.

A baba neme meg titok. Én nem szerettem volna tudni azt, anya meg Leah nem firtatta, inkább elfogadták a döntésemet. Majd ha megszületik, úgyis kiderül, változtatni meg már úgysem tudunk rajta. Bármilyen nemű lesz, ő lesz az én kis Bogyóm, aki karateedzéseket tartott minden éjjel, ezzel megakadályozva az alvásomat.

Leo pedig... Hát nem találkoztunk. Párszor próbálkozott üzenetekkel, de nem válaszoltam. Rettentően hiányzott a szeretete, de tartani akartam magam a döntéseimhez. Persze mindhárom támogatómtól csak fejrázásokat és nemtetszéseket kaptam, meg a folytonos „most már véget vethetnél a durcinak" vagy a „mindketten szenvedtetek eleget" mondatokat, amikből már elegem lett. Igazuk volt, tudom, de makacsabb vagyok annál.

Az orvosi vizsgálatokon mindig 2 sztárfotót kértem Dr. Stevens-től, amit vagy Leah-tól vagy Judy-tól eljuttattam neki. Nem vagyok annyira kegyetlen, hogy megfosszam őt a gyerekétől. Én csak nyugalmas terhességet szerettem volna, nincs kőből a szívem!

Aztán Lee annyiszor mesélte, hogy Leo minden egyes képet bekereteztetett, és a hálószobában az ágy fölé rakta őket. Sorba, nagyságsorrendbe. És minden egyes új képet, amit Leah vagy Judy elvitt neki, könnyes és áhitatos szemekkel nézett. A kis picúr nagy hatalommal bír még így is, hogy meg sem született.

Aztán mindig felőlem érdeklődött. Hogy hogy bírom a terhességet, eszek-e rendesen, nem hajtom túl magam, meg ilyenek. Meghatott a dolog rendesen, minden egyes ilyen infónál újragondoltam a döntésemet, de sosem változtattam meg. Már úgysincs sok a szülésig, addig még kibírom nélküle.

Leah azt is elmesélte, hogy Leo elment az anyjukhoz, közölve vele, hogy elbaszta a kapcsolatunkat, és hogy terhes vagyok. Ezzel rendesen meglepte őt, Lee elmondása szerint szóhoz sem jutott a hírtől, majd Nagyfiú kijelentette, ha részt szeretne venni az unokája életében, akkor változtasson magán. Megható, hogy ennyire kiállt a gyerekünkért, fordított esetben én is megtettem volna. Majd szó nélkül otthagyta Evelyn-t. Időt hagyott neki, hogy eldöntse, mit akar. Leah is beszélt az anyukájával, és megkérte őt a maga elgondolkodtató hangján, hogy csak akkor keresse majd az unokáját, ha komolyak a szándékai. Ha nem hanyagolja majd el őt, mint a gyerekeit, mert a kis csöppségnek semmi szüksége egy olyan nagymamára, akire nem számíthat.

Nagyjából ennyi történt azóta, hogy Leo-val szünetelünk. Persze ma úgysem kerülhetem el őt, hiszen február 19-dike van, az az Judy és Mike esküvője. Bár eleinte megkérdőjeleztem ezt a döntésüket, mondván, hogy hideg lesz februárban, de a globális felmelegedés közbeszólt, így ez a nap a maga 20 fokjával igen kellemesnek mondható. Legalábbis nem fog befagyni a seggünk ebben a lenge ruhában, amit Judy kérésére vettem fel. Azt mondta, hogy mindig is ilyen tanúruhát képzelt el az esküvőjén. Hurrá, de jó nekem!

Szerencsémre csak a mell alatti részig feszes, utána lazábban hullik rá a pocakomra, ami inkább hasonlít egy dinnyéhez, mint egy normális méretű labdához. Én mondtam Judy-nak, hogy jobban hasonlítok egy bálnához, mint egy emberi lényhez, így nem lenne a legjobb megjelennem az esküvőn, hiszen elrontom az összes képet majd, de ő mintha meg sem hallotta volna.

- Jössz és pont! Nélküled nincs esküvő - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, én meg nem firtattam tovább a dolgokat.

Így tehát most itt állok a város egyik legjobb esküvői helyszínének, a Dreamwedding-nek az öltözőjében, és próbálok lelket önteni magamban. Nem az van, hogy nem tetszem így magamnak, de elég fáradt vagyok a kevés alvás miatt, és a tudat sem segít, hogy Leo is kint van valahol.

Egy kopogás szakítja meg gondolataimat. Egy tessék után anya lép be az ajtón.

- Gyönyörű vagy, Nora - néz rám könnyes szemmel.

- Na de anya! Nem is én házasodom! - nevetem el magam. - Nem kövérít ez a ruha?

- Kislányom, egy terhes nő sosem kövér!

- Pedig én annak érzem magam - jegyzem meg sóhajtva, majd nem állom meg, hogy ne érdeklődjek felőle: - Leo már megérkezett?

- Igen, most épp Mike-ot nyugtatja jó tanúhoz híven.

Bólintva sóhajtok egyet. Nagyon hosszú nap lesz, érzem.

És akkor még nem is tudtam, mennyire.