Még a csengő is olyan előkelő, hogy Leo-ra nézek jelezve, hogy én hozzá nem nyúlok. Amilyen két balkezes vagyok, simán kinézem magamból, hogy tönkreteszem. És igaz, hogy anyagilag kezdek helyrejönni, de ezt nem engedhetném meg magamnak. Persze a drágám csak nevet rajtam, de azért inkább hallgat rám. Ismer már, mint a rossz pénzt.

Ajtót egy kis fekete-fehér uniformisban flangáló 30-as nő nyit. Jézusom! Ez a nő tényleg piszokgazdag, de legális-e a szolgatartás?

- Üdvözlöm a Ross villában, Mrs. Ross már várja Önöket - mondja, majd az ajtót kitárva invitál be minket az előtérbe.

Inkább el sem kezdem leírni a helyiség kinézetét, mert annyi apró részlet van, hogy így hirtelen még én sem tudom, mire nézzek. Csak ámulok.

- Elvehetem a kabátjaikat? - kérdezi tőlünk tisztelettudóan, mi pedig lerángatjuk magunkról azt, és a kezébe helyezzük. Ő meg már huss! El is tűnik velük.

- Cipőt nem kell levenni? - fordulok Leo-hoz kíváncsian.

Tudom, hogy sokan éppenséggel leszarják az egészet, és képesek egész nap az egész házon végigcaplatni utcai cipőben, de nekem ez kurvára nem megy. Ha kéne mondani egy dolgot, amire nagyon háklis vagyok, az a cipő a házban. Papucs oké, cipő nem. Tehát akármennyire márvány az egész, szőnyegek pedig sehol, muszáj volt feltennem a kérdést.

- Naponta felnyalja az egész házat a takarítósereg. Ne vedd le, itt úgysem kapsz papucsot - von vállat, majd kajánul elmosolyodik. - Azt meg sem említem, hogy mennyire kívánatosak a lábaid, és ha mégis levennéd a csizmádat, akkor merevedéssel kéne kibírnom az estét, ami elég kínos lenne.

Ott a pont. Nem szeretném, hogy anyóspajti tudja, mekkora hatással vagyok a fiára. Még a végén máglyára vet boszorkányság vádjával.

- Áh, hát itt van az én kis fiam - hallok meg egy irritálóan magas és ismeretlen hangot, mire picikét megrezdülök.

A hangja legalább tükrözi a fia által leírt személyiségét.

Odafordulok, és megpillantom A nőt. Magasabb, mint én, főleg mivel magassarkú van rajta, ami csak kiemeli a bordó testhezálló koktélruha által szabadon hagyott őzike lábait. Hosszú szőke haja rendezett kontyban csücsül a feje tetején, kék szemei csak úgy virítanak. Az biztos, hogy szép nő. Nagyon szép. Viszont a kisugárzása nagyon negatív, ahogy a sipító hangja

- Szia, anya - szól oda kelletlenül. Már most látom rajta, hogy bánja, hogy eljöttünk. - Látod, itt vagyunk.

- Ó, igen. Nagyon örülök nektek. Kit tisztelhetek kegyed személyében? - néz rám azzal a mézes-mázos tekintettel, amitől a hideg ráz.

- Elnézést, nagyon neveletlen vagyok, Nora Green, de szólítson csak Nora-nak - nyújtom felé a jobb kezemet, amit ő enyhe undorral méreget, majd viszonozza a kézfogást.

Biztos nem keveredik pornéppen.

- Evelyn Ross. Örvendek - méregeti az arcomat, amitől kezdek zavarba jönni, de mire megbökhetném Leo-t, ismét megszólal. - Gyertek be, már csak rátok vártunk.

Amikor kimondja a többesszámot, egy picit megijedek. Sosem voltam társasági lény, az embereket a mai napig utálom, főleg ha egy ismeretlen személyhez vagyok hivatalos, ahol még több ismeretlen személy van. Meg az a rengeteg fölösleges kérdés... Kiborító.

Leo kézen ragad, majd megindul az anyja után, minek következtében én majdnem megcsókolom a padlót.

- Hé, Nagyfiú, óvatosabban!

Ő csak kuncogva néz rám, de a tempón továbbra sem lassít.

Egy jó percbe beletelik, mire az ebédlőhöz érünk. Anyám, ez a ház óriás! Biztos, nem laknék itt, még ha fizetnének is. Szeretem az otthonos kis kuckókat. Családiasabb hangulatuk van, nem mint egy ilyen rideg palotának. Még a végén megjelennek valami lovagi hacukába lévő emberek, és tőrpárbajra hívnak!

BRR.

A helyiségben egyetlen ismerős arcot vélek felfedezni, aki nem más, mint Lee. Hát persze! Hiszen ez egy családi összejövetel, és Leah is a család tagja. Én hülye.

Viszont a három idegen ember eléggé aggaszt. Úgy ülnek azon a széken, mintha karót nyeltek volna. Ezek aztán sosem lesznek púposak ilyen tartással. Irigyelem őket.

Valószínűleg összetartoznak. Mármint férj-feleség meg a lányuk, aki eléggé a mi korosztályunk, és meglehetősen szép, akárcsak az édesanyja. Lerí róluk, hogy van mit a tejbe aprítaniuk. Hogy a picsába van az, hogy itt mindenki rohadt gyönygörű, csak én vagyok egy trampli?

Leülünk a számunkra kijelölt helyre. Én Lee-vel szemben, Leo meg a kis fruskával. Nem vagyok féltékeny. Deeeeeehogy.

- Ők itt a Smith család. Dr. Martin Smith, a felesége Angela és a gyönyörű lányuk, Avery - mutatja be nekünk a hárpia az ismeretleneket. - Eme két kedves teremtmény pedig a fiam, Leonard és a barátnője Nora.

Legalább ő nem felejtette el a nevemet, nem mint a fia az első randinkon.

- Megtiszteltetés, hogy megismerhetjük Önöket - szólal meg Leo kettőnk nevében. Na jó, hármunk nevében, de ők ezt nem tudják.

- Nekünk a megtiszteltetés - szólal meg Angela hasonlóan mézes-mázos hanggal, mint Evelyn. - Evelyn már sokat mesélt a gyerekeiről, így alig vártuk, hogy személyesen is megismerjünk titeket.

- Honnan ismerik anyát? - szól közbe Lee.

- A férjem szintén neurológus sebész, az édesanyjuk pedig felhívta őt, hogy szüksége lenne egy másodvéleményre.

- Néha a legjobb szakorvosnak is szüksége van segítségre.

És itt megindul az orvosi téma, nekem pedig már most kezd elegem lenni ebből az estéből. Szerencsére az első fogásnál már nem tetszik a babának valami, ami miatt rohannom kell a vécére, de addig sem kell a sok hülyeséget hallgatnom. Csak amiatt aggódom, hogy mivel magyarázza meg az anyjának a barátom, hogy mi miatt okádok.