Egy átlagos nap volt a mai. Mivel Rebecanak éppen nem volt ügye, így nekifogott a házában elrejtett csapdákat megújítani, és egy kis készlet feltöltést is tartott, ha esetleg egy váratlan vadászatra kerülne sor. Pont az előtéri szőnyegen javítgatott a egy csapdát mikor megszólalt a mobilja.

-Na várjunk csak egy pillanatot.-morogta mikor előhúzta a készüléket a zsebéből. Nem csörgött. A lányba, mint villámcsapás, hasított bele a felismerés; a konyhában lévő, kis összecsukható mobil csörög. Nem kellett zseninek lennie ahhoz, hogy kitalálja ki hívja éppen.-Baj van?-szólt a készülékbe bármiféle köszönés nélkül.

-Nem is kicsi. Kéne egy hely ahol meghúzhatjuk magunkat egy kis időre.-szól kissé idegesen a telefonba a másik fél.

-Hányan vagytok?-Rebeca idegességében az ajkát kezdte rágcsálni.

-6-an. Nézd, tudod hogy ha nem lenne ilyen fontos nem hívnálak. Már kerestetek a Pennsylvaniai lakásodon, és Brooklynban is kerestelek, de sehol nem találtalak.

-Már rég nem élek ott.-sóhajtott fel-Fogj egy tollat meg egy papírt.

-Mondhatod.-sóhajtott idegesen.

-Sioux Falls, Dél-Dakota..... -miután a lány lediktálta a címet, le is tették. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, Rebeca fogta magát, bezárta a házat, és elindult egy régi ismerőséhez, pontosabban Bobby Singerhez. A lány egy gyönyörű, 1965-ös meggyvörös Ford Mustang tulajdonosa volt. Mivel Bobby a környéken lakott ezért nem volt hosszú az út. Leparkolt, majd szépen illedelmesen bekopogott az ajtón. Vagyis nem. Szerencsétlen férfira rá verte az ajtót.

-Jövök már!-hallatszódott bentről egy mély dörmögő hang, majd hirtelen kinyílt az ajtót.-Rebeca, hányszor mondtam hogy ne törd be az ajtómat!-szólt mérgesen, de arrébb lépett hogy a lány betudjon menni.-Történt valami? Általában szólni szoktál ha jössz.-szúrta oda a férfi, miközben Becanak és magának is felbontott egy-egy üveg sört, amibe a lány egyből bele is ivott.

-Azt hiszem baj van.-szólalt meg végül.-Emlékszel mikor azt mondtam, hogy nagyon rossz volt minden 16 éves koromig?-nézett vendéglátójára, aki csak bólintott.-Nos, vannak dolgok amik mély nyomot hagynak bennünk.-a hangja elhalt. Az üvegen lévő papírt kezdte el piszkálni, mintha annyira érdekes lenne. Még mindig fájdalmas volt számára ez az emlék.-Mikor 10 éves voltam elrabolt egy H.Y.D.R.A. nevű szervezet.-kezdett bele-Kísérleteztek rajtam, kiképeztek. Lett egy szupererőm, ami inkább egy átok.-düh, fájdalom és undor keveredett a hangjában.-Képes vagyok hatástalanítani mások fizikai, természetfeletti és mutációs képességét, de csak egy időre. 16 voltam mikor azt a bázist ahol voltam, felszámolták. Engem egy Steve Rogers nevű férfi mentett ki. Az ő segítségével sikerült elhelyezkednem Brooklynban. Aztán bele csöppentem ebbe a vadász életbe. Pennsylvaniába költöztem, de még így is tartottuk a kapcsolatot. Senki nem tudott arról hogy engem kimentettek, csak mi ketten és így volt a legjobb. Mondtam hogyha bármi van, rám számíthat.-a rövid monológ végén, egy fáradt sóhaj szakadt fel Rebeca torkából.-Most jött el az a pillanat hogy segítsek. 6 embert fogok elszállásolni, akik közül csak egyet ismerek mondhatni.-a végén nagyot kortyolt az üveg tartalmából. Az öreg egy darabig hallgatott, emésztette a frissen szerzett információkat, majd a lányhoz lépett, és szoros ölelésbe vonta.

-Tudod jól hogy rám és a fiúkra is számíthatsz, bármi történjen is.-szólalt meg Bobby, mire Beca csak bólogatott.

-Ooo itt meg mi történt?-jött Dean hangja az ajtóból mire Bobbyval elengedték egymást. Közben Sam is megérkezett.

-Sziasztok.-egy lágy mosollyal és öleléssel köszöntötte a fiúkat

-Történt valami?-kérdezte Sam. Nekik is elmesélte a történteket. Deannek persze egy valami ragadta meg igazán a figyelmét.

-Van szupererőd?-kérdezte izgatottan mint egy kisgyerek, mire Sam egy jó nagyot sózott bátyja tarkójára.

-Komolyan Dean? Ennyi ragadt meg?-hitetlenkedett Sammy.

-Én már megyek. Nem tudom mikor jönnek a vendégeim.-szólalt meg, majd elköszönt a fiúktól és haza indult. Otthon még gyorsan befejezte azt a pár csapdát amit nem sikert kijavítania, majd megágyazott a házban található 3 vendégszobában. Az hogy az alvás még hogyan lesz lerendezve, egyenlőre még a jövő zenéje. Rebeca nemigazán tudta magát lekötni, ritkán volt szabadideje, így nekiállt főzni, ha már vendégei lesznek.

Pár óra múlva sült csirke, és almás pite illat keveredett a levegőben. Mivel még nem érkeztek meg a vendégei, ezért nekiállt késeket élezni a nappaliban. Ezzel nagyából 2 órán keresztül szöszmötölt. Éppen egy revolvert tisztogatott, mikor kopogtak. Elindult az ajtó felé, közben ki biztosította a kezében lévő revolvert. Mikor oda ért lassan kinyitotta az ajtót, de a fegyver csövét az ajtó belső feléhez nyomta.

-Sammy?-egy pillanatra teljesen meglepődött, majd szélesre tárta az ajtót, és megölelte a jövevényt.

-Azért ne lőj le senkit oké?-szólalt meg Dean. Miután elengedte Samet, Deanhez akart lépni, de hirtelen megtorpant. 6 másik szempár szegeződött rá, amikben leginkább az értetlenség tükröződött valószínűleg a revolver miatt. Azonban volt egy kék szempár, amit bármikor megismernék. Steve Rogers.

-Remélem nem engem akartál lelőni.-mosolyodott el Steve. A lány nem szólt semmit, csak odament és megölelte a szőke hajú férfit.

-Nem akarom megszakítani ezt a pillanatot, de meg fogom. Mi a rohadt élet az ott?-hadonászott Dean az udvar felé, ahol egy vadászgépre hasonlító repülő állt.

-Szerintem menjünk be.-mondta Sammy kínosan mosolyogva.

-Ez mi az anyám kínja?-a nappaliból jött a hang, így Rebeca is oda indult. Mindenki körbe állta a kis asztalkát amin a fegyverek, töltények és kések hevertek.

-Nekem meg nem szóltál hogy kézműveskedsz Rebeca?-nézett a lányra Dean.

-Bocs hogy élek.-forgatta meg a szemeit, majd elkezdte összepakolni az asztalon heverő fegyvereket.

-Most már valaki elmondaná mi folyik itt?-kérdezte egy napszemüveges férfi.

-Én is szeretném tudni.-jelentette ki Rebeca, közben jelentőségteljesen nézett Steve kékjeibe.