JK

A Gimpo reptér indulási oldalán várakozom egy kávézóban. Morcosan morzsolgatom a croissant megmaradt csücskét, és az együtt töltött időre gondolok, meg az azóta elteltre. Két hete nem láttam Hyungie-t. A hétfői üzenetemre érkezett válasza az volt, hogy sajnos neki és Tearinnek haza kell menniük, mert az édesapjuk rosszul lett. Szerencsére kiderült, hogy nem szívinfarktusa volt, csupán reflux betegsége, az okozta a mellkasi szorító panaszait. Utána viszont beszorult a vizsgáival, ő tanult én meg dolgoztam.

És minden nappal, amit nem tölt velem, a lelkemben fokozatosan szétmállik az a váratlan boldogság, amit éreztem, mikor vele voltam.

Varázsának hiányában egyre nő bennem a feszültség és a bűntudat. Egyre inkább úgy érzem, mintha az a délelőtt lenne a hazugság, és ezek a lelkiismeret-furdalással töltött napok lennének az igazság.

Jieun meg csak egy idegesítő kiegészítője volt az elmúlt napokban a lelkemben dúló viharnak. Állandóan bele botlottam, folyton volt valami hozzám szólni valója. Tapadt. Megint.

Egyik meetingen őt figyeltem, ahogy küzdött, hogy fontosnak tűnjön. Valamiért eszembe jutott az a régi vita közte és a húga közt, meg az a képregény. Akár Hyungie-ról és rólam is rajzolhatták volna. Ő a szőke, kecses, én meg a robusztusabb sötét hajú. Mintha az a manga megjósolta volna a jövőmet. Mostanában sokszor jut eszembe, és arra is emlékszem, hogy akkor sem volt rám teljesen hatástalan.

Véget ért a meeting, mindenki olyan gyorsan hagyta el a tárgyalótermet, ahogy csak tudta. Kivéve engem, aki belefelejtkezett a saját gondolataiba. Persze, azt gondolják ilyenkor, hogy alkotok. Ó, mennyire tévednek! Vajon megváltozna a viszonyuk velem szemben, ha tudnák, hogy egy fiú körül forognak a gondolataim?

Jieun is pakolt szorgosan, de lopva rám sandított. Azt hitte, nem látom.
– Jieun-a! – érte utol a hangom az üvegajtóban. – A húgod olvassa még azokat a yaoi* képregényeket? (*amolyan homoerotikus manga)
Jiunnak kikerekedtek a szemei, és értetlenül nézett rám.
– Nem értem miért hoztad ezt fel, de egyébként, már nem. Megértette, amit akkor mondtam neki – szívta be mélyen a levegőt, és elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ideges kezd lenni. Tehát Jisung még mindig kurvára odavan ezekért a cuccokért, de ő nem tud vele mit kezdeni. Amúgy nem volt semmi egyéb célom vele, mint amit elértem. Hogy felbosszantsam. Csupán apró kis elégtétel volt az idegesítő körülöttem legyeskedéséért. Felálltam az asztaltól, és mikor elhaladtam a megszeppent exem mellett, csak annyit tettem hozzá. – Akkor jó.

Most itt a kávé és a croissant felett inkább a két évvel ezelőtti reakciójára gondolok. Az utálattal kevert megvetésére a két papírfiú szerelme iránt. Így gondolkozna vajon mindenki, akit ismerek? A barátok, a kollégák és a családom? A családomba nem is merek belegondolni, hogy mit szólna anyám? Talán ő megértené. De az apám és a bátyám? Hát, nem tudom. Megint kezd eluralkodni rajtam egyfajta lelkiismeret-furdalás, mintha valami rosszat tettem volna. Pedig még nem is tettem semmit. 

Hirtelen döntés szakad rám, menekülni akarok a saját valóságomból. Fogom a kézi poggyászt, és elindulok kifelé a váróból.

Elmegyek, mielőtt Hyungie megérkezik. Majd megmagyarázom neki valahogy.

El is indulok nagy elhatározással, az sem érdekel, hogy mi lesz a sorsa a már becsekkolt bőröndömnek. Majd hazakerül valahogy, a faszt érdekli az a néhány póló meg gatya!
Duzzogva töröm át magam egy baráti társaságon, akiknek pont a kibaszott út kibaszott közepén kell tanakodniuk, mikor sugdolózásra leszek figyelmes. Egy csapat lány kuncog mellettem, és mutogat a lounge bejárata felé. Kíváncsian arra nézek én is, hogy vajon ki miatt lettek ilyen izgatottak, és meglátom őt.

Hyungie sétál velem szembe, nyugodt, kimért léptekkel. Belőlem meg elpárolog az összes korábbi gondolatom. Mardosó éhségként bukkan fel a lelkemben az eddigi hiánya.

Földbe gyökerezik a lábam és belefelejtkezem a jelenségbe. Szőke tincsei lágyan libbennek minden lépésénél, ékszerei visszaszórják gyönyörű arcára a spotlámpák érdemtelen fényét. Sose láttam rajta még ennyi aranyat, most a fülében, a nyakán és a kezén is lóg mindenféle ékszer. De teljesen felesleges az a túlzó cicoma, mert a leggyönyörűbb, ő maga. Leengedi a kezében tartott szórólapot, és észreveszi a lányok rá irányuló rajongását. Kacsint egyet feléjük, és ettől azok teljes eksztázisba esnek, visszafojtott sikkantásokat hallatnak.

Érdekes feszültség alakul ki bennem ettől a képtől, kedvem lenne odamenni a csajokhoz, és közölni velük, hogy hiába örömködnek, mert ÉN vagyok az, aki ezzel a csodás jelenséggel együtt szokott reggelizni, és ÉN vagyok az, aki most vele Jejura fog utazni! Ezt akarom mondani nekik, de nem teszek egy lépést sem, és nem nyitom a szám egy szóra sem.

Csak várom, hogy odaérjen hozzám. Egy pillanatra megáll előttem, szótlanul fedezem fel újra arcának minden szépségét. A szimmetrikus vonásait, a nagy szemeit és azt a szív alakúra ívelt száját. Mosolya olyan édes, mint a karamellizált alma.
– Helló, JK! – ragyogja felém. Én csak bólintok, és elmormolok egy ühümöt. Nem vagyok többre képes, minden erőm kell, hogy ne olvadjak bele a reptér szürke szőnyegének rostszálai közé. Nyilvános helyen, nagyon nyilvános helyen vagyunk, és tartok tőle, hogy kiül az arcomra a csodálatom a mellettem lépdelő fiú iránt. Mindenki megláthatja rajtam az érzelmeimet.

Ezért mogorva vagyok, a mogorvaságomat tartom kettőnk közé, mint egy hegesztőpajzsot, hogy ne süsse ki a retinámat Hyungie szépsége. Látom rajta, hogy nem igazán érti a dolgot, de aztán kizökkent minket a furcsa szituációból a nyaraló társaink megérkezése. Négy jóképű és magas férfi áll minket körbe egy perc alatt.
–Wooshiket már ismered, mellette Seojoon, Hyungsik, meg ez az égimeszelő, Sunghwan – mutat körbe Hyungie a társaságon. – Ő meg itt, a barátom, JK.
A fenekemre simuló keze jut eszembe, és elgondolkodom azon, hogy mennyire fér ez bele Hyungie-nál a barátság kategóriába. Udvariasan bemutatkozom a hyungoknak.
– Na gyertek gyerekek, csekkoljunk be. Vár minket a nyaralás! – lelkesedik Wooshik, és felemelt kézzel elindul előttünk, mint a turistacsoportok vezetői.

*

A gépen, persze, hogy őmellette ülök. Talán csak véletlen, talán Hyungie csinos keze van benne. A testének közelsége, és a belőle kiáramló meleg aurájának hatása rám újfent elképesztő, de a kezdeti heves reakcióimat lassan felváltja valami nyugodt érzelem, mint mikor a hajó kikeveredik a viharból és a kikötő csendes vizén halad tovább. Becsukom a szemem, és mély levegőket veszek a pulzusom normalizálására.
– Csak nem akarsz aludni? Alig egy óra az út! – vág duzzogó fejet Hyungie.
– Én bárhol tudok aludni, ami mozog alattam, legyen az kocsi, vagy vonat, vagy alkalmasint repülő. (És legalább addig sem kapok szívgörcsöt, TŐLED) – teszem még hozzá, de ezt már csak magamban. Érzem, nem tetszik neki valami, megint feszültek a vonásai, mint mikor azt hitte, nem megyek el a próbára. Folyton kihozom a sodrából. Akaratom ellenére.

Hyungie

Hozzáérek a kisujjammal JK kisujjához, de ő csak zavartan visszahúzza a kezét az ölébe, majd nagyon úgy csinál, mint aki alszik. Nem értem, mi az isten van vele? Nekem annyira hiányzott, míg otthon voltam, hogy majd' beleőrültem! Folyton visszajárt a lelkem a közös délelőttünkhöz, boldog voltam akkor vele, és úgy tűnt, hogy ő is nyit felém és kezdi elfogadni a tényt, hogy vonzódom hozzá. Sőt, mintha a saját érzéseire is ráébredt volna.

Emlékszem, mikor visszaértünk a futásból, úgy ahogy voltunk, edző cuccban és izzadtan álltunk neki a kajálásnak. JK az asztalra tette az omlettet, algalapokkal és friss, gőzölgő rizzsel. Még a kimchit is lemosta nekem, hogy az kevésbé csípjen, majd felkockázta apró darabokra. Egy kis káposztát összecsippentett a pálcikájával és a szám felé tartotta.
– Kóstold meg, hogy meg tudod-e így enni?
Engedelmesen kitátottam szám, ő meg finoman beletette a köretet. Egy kicsit még csípett így is, de nagyjából elnyomta az erjedt savanyúság a gochugaru* erős ízét. Furcsa mód eszembe juttatta az erjesztett csípős paprika nevét: taeyangcho, mintha az én nevemre találták volna ki, pedig mennyire nincs semmi közös bennem és benne.
– Így jó lesz, jagi – mondom neki, nem akarom, hogy még több energiát belefeccöljön ebbe az elhanyagolható részletbe.
(*koreai csípős paprika, csiliféle, a kimchi készítéshez is ezt használják, ennek az erjesztett verziója a taehyung-a, vagyis akarom mondani, a taeyang-cho :D )

Letelepedtünk megint az asztalához, de most egymással szembe. Nekiláttunk a reggelinek. JK fogta magát, és elkezdett a tányéromra pakolni.
– Ezt kóstold meg. Algalap, rizs és tojás, meg a tetejére egy darab kimchi.
– Én is tudok omlettet enni, köszönöm.
– Nem-nem, fontosak az arányok, meglátod. Nem csak úgy ukmukfukk összedobjuk, precízen elkészítjük az ízletes falatot. Na, tátsd ki a szád – mondta, míg egyensúlyozott az evőpálcikák közé szorított ételtoronnyal. Úgy látszott, a kedvenc elfoglaltsága lett ma, hogy etessen engem. Kinyitottam a szám, várva a finom falatokat, de JK megfagyott a mozdulatban, és csak bámulta a széttátott ajkaimat.

– Na mi van, beteszed még ma? – kérdeztem, és szándékosan nem tettem hozzá, hogy mit. JK szeme feljebb siklott, tekintetünk összefonódott. Nyelt egy nagyot, és úgy tolta közelebb a kezét, hogy meg tudjam enni a nekem készített falatot. Végre megtalálta a szám az omlettel, én meg ráharaptam a pálcikáira, és nem engedtem, hogy rögtön kihúzza azokat. Egy kicsit küzdenie kellett vele, óvatosan rángatni kezdte, hogy lazuljon a szorításom, és szépen lassan nyaktól felfelé elkezdett vörösödni, miközben nem hagytam, hogy megbontsa a szemkontaktust. Mikor végre kiszabadította az evőeszközét a fogaim csapdájából, zavartan lesütötte a szemét. Aigo, bébi, mire gondoltál, vajon?
– Asszem csinálok egy teát – állt fel az asztaltól olyan lendülettel, mintha ez lenne a világ legsürgősebb dolga, és visszabújt a konyhába. Hallottam a vízforraló kattogását, én meg mosolyogva láttam neki immár saját magam az evésnek.

Aztán haza kellett mennem Taerinnel. Fokozatosan kopott a rajongás az üzeneteiből, és én teljesen elhittem neki, hogy mindez csupán amiatt van, mert beütött a munka. De most, már nem hiszek neki. Tartózkodóan viselkedik velem. Arra is gondoltam, hogy a srácok miatt, amiatt, mert nem kettesben vagyunk. Most is elhúzza a kezét, mikor pont a legutolsó ülésen ülünk, és embert nem érdekelne amúgy, ha összeérnének az ujjaink.

JK

Végre, a transzferjárat félórás zötykölődése után a lakókocsiban vagyunk.
– Kérsz egy sört? – kérdi Hyungie felém fordulva.
– Sört? – teszem le kétkedve a poggyászt a lakókocsi padlójára. Hyungie csak felvonja a szemöldökét.
– Egy kis extra pénzért cserébe minket feltöltött hűtő vár, jagi – szavai nyomatékosításaként kinyitja az említett háztartási eszköz ajtaját. Van benne minden. Sör, bor, víz, sonka, sajt. Minden, ami egy alap ellátáshoz szükséges. – Úgy terveztem, hogy mi csak ideröppenünk a kis szobácskánkba, és ennyi, míg Wooshikék még csak most fognak elmenni a boltba.
– Le vagyok nyűgözve.
– Ugye, jagi? – húzza ki magát Hyungie büszkén, és a kezembe nyom egy bontott, hűtött sört. És én tényleg le vagyok nyűgözve, amiért ilyen kibaszott figyelmes velem szemben.

Ezt még soha, egyetlen korábbi kapcsolatomban sem éreztem. Őket általában kurvára hidegen hagyták az igényeim. Hirtelen elönt a lelkiismeret-furdalás.
– Hyungie-ja...
– Hmm? – kérdi, miközben leül mellém a lakókocsi apró, de kényelmes konyhapadjára.
– Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt. Tudod... – megakadok itt. Hogyan is mondjam el neki azt a milliónyi érzelmet, amin átestem az elmúlt két hétben. – Tudod, egy picit össze vagyok zavarodva.
– Miattam?
Ártatlannak tűnik a kérdése, de olyan fájdalom csendül ki a hangjából, hogy instant darabokra robbantja a szívem. Mintha ő lenne a hibás. Holott én vagyok az.
– Nem! – csattan az ellenvetésem hirtelen, majd sokkal halkabban teszem hozzá. – Miattam, Hyungie, miattam. Én nem tudok mit kezdeni saját magammal.
– Én tudnék – vigyorog rám. Felhúzza a csupasz lábait a padra, és felém fordul. Majd kiveszi a sört a kezemből. Belehúz, de látszik rajta, hogy nem az ízvilága.
– A sört sem szereted? – kuncogok azon az arcon, amit vág, mikor elárasztja csinos száját a sör keserű zamata.
– Talán kétszer, ha ittam eddig életemben – vonja meg a vállát.
– Akkor miért kínzod magad vele?
– Nem kínzom. Én nem igen szoktam olyat tenni, amihez nincs kedvem – jelenti ki, és ezt valamiért készséggel el is tudom hinni róla. Nem adja vissza rögtön, kortyol még egyet belőle, és most sokkal kevésbé fintorog.

Boldogságlöket löttyinti nyakon a lelkemet, és most már tudom, elérkezett az a béke, amit a múltkor is éreztem a társaságában a közös barbecue est után. Nincs többé kezelhetetlen bizsergés, csak végtelen, földöntúli nyugalom mellette, és az az érzet, hogy minden így a leg-kibaszott-tökéletesebb, ahogy van.