JK

Őszintén szólva a napokban kerülöm a Hyungie-val való interakciókat. Hogy miért? Magam sem értem pontosan. Annak ellenére, hogy a vacsora alatt tényleg jól éreztem magam vele, zavar az a fel-felbukkanó bizsergés, ami néha utolér a közelében.

A munkára fogom, hogy folyton kibújok a tervezett közös programok alól, egészen addig, míg nem kapok tőle egy ilyen üzenetet:
„Neked meg mi bajod van?"
Csak nézem az üzenetét a képernyőn, tényleg, mi a fasz bajom van?

„Ne haragudj, sok a meló. De a következő alkalommal elmegyek veled bárhová... jinjjaaaa*!" – írom neki, és megküldöm az üzit egy tonna szmájlival. Bocsánatkérésként. (*itt: komolyan, eskü, máshol: a meglepődés kifejezésére is, tényleg, valóban?)
„Jó, akkor holnap gyere el velem a próbára."

Kések persze. Már elkezdődött a próba. De elég Hyungie nevét kiejtenem, és a színházi kisegítő nagy lelkesedéssel kísér be a nézőtérre.
– Maga, ugye, a Kim művész úrnak a barátja? – érdeklődik széles mosollyal. – Illetve Hyungie, ugye, ahogy mindenkivel szólíttatja magát. Nagyon tehetséges, és ugye, milyen jóképű? – áradozik a nő, és kicsit bele is pirul, míg zavarában visszaigazgatja a szemüvegét. 

Két dologra leszek figyelmes, na jó, háromra. Egy, hogy a nő szereti használni az ugye szót, kettő, bosszant valamiért a rajongása Hyungie iránt, nem túl öreg ő már ehhez? Szerintem van már vagy negyven is. Három, hogy mit mondott? Kim művész úr? Ha-ha, megvagy Hyungie bébi, a vezetéknevedet már tudom is. Majd elönt a büszkeség, miközben követem a nőcit, aki tovább áradozik, de már nem is figyelek rá.

A nézőtéren most nincs olyan sötét, mint előadásokon szokott lenni. Az első sorban ül a rendező, előtte egy kis asztalon számtalan papír, mellette még néhány stábtag. Én jóval mögéjük telepedek le, nem akarom zavarni a munkájukat. Sokan jönnek-mennek a színpadon, a színpad előtt, nyüzsög az egész, olyanok, mint egy méhraj. Majd egyszerre megtalálja mindenki a helyét, és elcsendesedik a tér.

Hyungie áll a színpad közepén, kezében papírlap. Memorizál. Szép vonásai most kemények, feszültség látszik az arcán. Nagy levegőt vesz, és szeme a nézőtérre siklik, a rendezőt keresi. De meglát engem. Elmosolyodik, miközben szégyenlősen lehajtja a fejét. Igen, tutira miattam volt síkideg. Azt hitte, az ígéretemmel ellentétben nem jövök. Majd sokkal vidámabb hangulatban belekezd a szövegébe. Lenyűgözve figyelem, ahogy szinte ragyogja a szépséget maga köré. Az arca, a szeme, a hangja... ahogy énekel. Ja, igen, mert ez egy musical. Eszembe jut az első találkozásunk, és felismerem a dalt, amit akkor énekelt. Tényleg egy dalos pacsirta – mosolygok magamban.

Most más színészek veszik át a színpadot, és az én érdeklődésem is megcsappan. Pedig nem rossz darab egyébként, de nekem egy fontosabb dolog jut az eszembe. Előveszem a mobilomat, és nekilátok Kimeket keresni. Vajon mi lehet a keresztneve? Teljesen rákattanok a dologra, de csak azért, mert annyira rejtélyes volt a múltkor ezzel kapcsolatban Hyungie. Lehet, hogy Hyun, vagy Hyung? Mondjuk Hyungsik, vagy Jaehyung, vagy Minhyung? Hm, így nehéz lesz, de ha direkt rákérdezek, tutira vágni fogja hogy „nyomozok" utána. Annyira belemélyedek a projektbe, hogy észre sem veszem, ott áll mellettem. Felkapom a fejem, és majd kiejtem a kezemből a telót, mikor rám köszön.

– Helló JK, hát te mit csinálsz?
– Khm... csak utána néztem a darabnak, nem ismerem, mármint nem ismertem eddig – csúsztatom bele a telefont a zsebembe. (Na majd otthon folytatom.) Figyelmemet Hyungie-nak szentelem, mielőtt megsértődik, hogy minden mással foglalkozom, csak vele nem. Leül mellém, és fáradtan megmasszírozza a halántékát.

– Minden rendben, Hyungie? – búgom neki. Búgom, mert a hangom lágyabb és mélyebb, mint szokott, olyan megnyugtatóan hangzik. Köhögök is vagy kettőt, mi az isten lett a hangszálaimmal? Hyungie csak hátradől és becsukja a szemét. Picit elveszek a látványába, úgy tűnik, mintha végtelen ideig bámulnám az arcát. Teljesen elfelejtkezem magamról és a környezetemről, nem is látok semmi mást, csak őt*.  Ekkor hirtelen felül, és a térdemre csap. (*JungShock )

– Gyere, menjünk ki! – ragad ki álmodozós pillanatomból. Követem a kijárat felé, közben elhaladunk néhány táska, meg egyéb cucc mellet. Hyungie belekotor az egyikbe, majd folytatjuk az utunkat kifelé. A színház művészbejárója egy kis udvarra nyílik. Hyungie rutinosan támaszkodik neki a téglafalnak, és felém nyújtja a dobozt.

– Kérsz?
– Hű, hát suli óta nem cigiztem. De jó, oké. Miért ne?
– Vedd nyugodtan, mert Jiminé – kuncog.
– De nem lesz mérges, hogy elszívod a cigijét?
– Dehogy, ezer éve vagyunk haverok, és mindig tőle lejmolok. Aztán veszek neki egy kartonnal, és folytatom a lejmolást. Mert amúgy nem akarok én cigizni, csak ilyenkor. Itt olyan feelingje van – vonogatja a vállát, miközben rágyújtunk. 

Alig slukkolok bele, kicsapódik az ajtó, és rajta keresztül kicsapódik egy sötét hajú figura is. A haja fekete, vagy nagyon sötétkék, nem is tudom. Egy picit alacsonyabb nálam, és a törékeny táncos alkatát meghazudtoló módon ordít:
– Hyungieee-jaaa, a jó édes anyád... – Majd megakad a mondandójában, és rám mered. – Hát te? – kérdezi sokkal szolidabban, még egy mosolyt is elereszt.
– JK vagyok – nyújtok neki kezet. Közben megjelenik mögötte még két srác. Mindketten jóképűek, olyan színész formák.

– Jimin – mondja a kék hajú nekem –, ez a kettő meg mögöttem Socks és Wooshik – bök a háta mögé, miközben visszafordul Hyungie-hoz, és elkezdi szapulni őt, amiért megint lenyúlta a cigijét. Hyungie csak röhög, és visszaadja a dobozt mérgelődő barátjának. De Jimin ma nem jár jól, a másik két jövevény is az ő készletét kezdi dézsmálni. 

Óvatosan mustrálom Hyungie haverjait. Egy pillanatra megállok, Socksot figyelem, a hírességet, ahogy éppen nevet valamin. Eszembe jut a Hyungie-val való első találkozásunk a lila virágok felett, és hogy magyarázott valamit erről a fickóról. A fickó minden hírneve és az én összes negatív előítéletem ellenére csak egy átlagos srácnak tűnik. Sőt, kimondottan viccesnek találom, humorérzéke közel áll az enyémhez. Ha nem lenne ilyen felkent celeb, talán haverok is lehetnénk.

– Megnézhetnénk Seokjin hyungot a moziban – vetem fel Hyungie-nak.
– Hívd csak Socks-nak, tudod, mint a zokni. Ne hyungozzad itt nekem, mert még elbízza magát – néz közben csipkelődően a nevezett felé. Majd visszafordul felém, úgy hogy csak én halljam. – Mi az bébi? Moziba akarsz vinni? Előtte? – nevet, és megpaskolja a hátam, mintha csak haveri tréfának szánná, majd visszafordul a többiekhez csevegni. Én meg csak pislogok magam elé, hogy mi volt ez. 

Jimin felröhög mellettem, de nekem néhány perc rövidzárlat zajlik épp az agyamban. Fogalmam sincs, hogy miről folyik a diskurzus. Hyungie hangjára leszek figyelmes, ahogy az egyik kalandjukat meséli el még a színművészetis időkből. Egyáltalán nem lényeges, hogy mit mond, csak az, ahogy mondja. Egyszerűen aurája van, mindenkit bevonz, aki áll körülötte.
Körbevezetem a tekintetem a kis csapaton, persze, mindenki rá figyel, nem csak én olvadok el tőle.
– ...és akkor azt mondtam Socksnak – kapcsolódok bele Hyungie mondatába. Ahogy elárasztja a fülemet a hangja, olyan, mintha épp feljöttem volna víz alól. – Híres lettél baszki, kedvezményt akarnak adni a boltban!

Mindenki felröhög, de Jimin hangja korholó.
– Te is lehetnél ott, ha nem lennél ilyen makacs, babám – dorgálja le Hyungie-t. – De hát hiába mondom neki, hogy a jóisten is sztárnak teremtette! – fordul a többiek felé megerősítésért.
Wooshik és Socks is helyesel, és én sem tudok belekötni, ahogy Hyungie itt áll a figyelem központjában és egyszerűen ragyog.
– Nem-nem – hárítja el a dolgot –, egyáltalán nem akarok híres lenni, ezt már elmondtam vagy százszor, és még mindig nem változott a véleményem. Teljesen jól megvagyok a kis nyugodt életemben, köszönöm.
– Aish – add hangot csalódottságának Jimin.

– Hyung – bököm meg a sopánkodó kékhajút, aki érdeklődve néz vissza rám –, kérdezhetek valamit? Mi ez a megrögzött hírnévkerülés Hyungie részéről?
– Tudod, a volt pasija miatt van – suttogja Jimin olyan halkan, mintha Észak-Korea katonai titkait árulná el nekem.
– A mije miatt? – kerekednek ki a szemeim, mintha nem hallottam volna tisztán a szavait.
– Az exe – mondja kicsit erősebben.
– Egy pasi... az exe? – próbálom összerakni az infókat, amiket épp megoszt velem. 

Jimin atyáskodóan elmosolyodik.
– Aigo*, kicsi JK! Hát nem tudtad? Hyungie a fiúkat szereti! – Majd elgondolkodik, megkocogtatja mutatóujjával az állát, és árnyalja az előbbi kijelentését. – Legalább is a fiúkat sokkal jobban – kacsint rám. Mondanék még valamit Jiminnek, vagyis inkább kérdeznék, de ekkor megérzem Hyungie kezét a csuklómon, mellyel maga mellé húz. (*Afféle: nahát, tényleg, ó istenem, omg?)

Közben Socksnak ecseteli, hogy amúgy én meg játékgrafikákat készítek, és két ilyen gamernek, mint ők, találkozni velem, micsoda megtiszteltetés. Komolyan, mintha én lennék itt a celeb. Socks kedvesen reagál, érdeklődik, hogy milyen munkáim voltak. 

Hallom őket, és gépiesen válaszolgatok is, de csak egy mondat pattog a koponyámon belül ide-oda. „Hyungie a fiúkat szereti"