Hyungie

A hátsó kis helyiségben pakolok, előkészítem a növényeket éjszakára, átnézem, szárad-e a levelük, van-e valamilyen betegségük. Amelyiknek több fényre van szüksége, azokat a lámpa alá állítom. Vízpermettel frissítem őket, majd nekilátok a vágott virágok szelektálásának is.

A kezembe fogom az utolsó két darabot abból a különleges lila rózsaszállítmányból, amiből a csokrot kötöttem annak a gombszemű fiúnak. Elég hervadtak már, ki kéne dobni őket.

De ehelyett letörölgetem a vizet róluk, fogok egy szalagot, és a száruknál összekötve fellógatom az irodai asztalom fölé, hogy szépen megszáradjanak.

– Micsoda nosztalgikus hülyeség, amit csinálsz – korholom magam. Jó néhány nap eltelt már. Ha vissza akart volna jönni, már megtette volna. – Nincs mire várnod – emlékeztetem magam.

Visszamegyek az üzletbe, hogy még egyszer végignézzem a növényeket. A minőségre ügyelek a legjobban, nem lehet sérült, száradt, rohadt virág nálam. Ezért elég akkurátus vagyok zárás után.

Kitakarítok, lekezelem őket, megcsinálom a papírmunkát, elküldöm a számlákat a könyvelőnek, szóval ja, zárás után még vagy három órát lemelózok. Gyagya Jimin ezt nem érti, nem annyi a virágbolt üzemeltetése, hogy ülök és unatkozom egész nap.

Régebben még a nagybani virágpiacra is én jártam hajnalban, de ezt sikerült megoldanom a húgom segítségével. Szerencsére nemrég ő is felköltözött Szöulba, így sokszor be tud segíteni a nyitásba, amikor nekem például óráim vannak.

Elgondolkodva forgolódok a dézsák és kaspók közt, mikor látom, hogy valaki áll az üvegajtó előtt. Nehéz felismerni, mert a kigyúló közlámpa-fényben csupán egy sötét alakot látok. De a szívem önkéntelenül dobban egyet. Talán...

Két lépéssel termek az ajtónál, és tépem fel, mielőtt meggondolja magát, és továbbáll. Kb. egymagasak lehetünk, úgyhogy nyílegyenesen az arcába nézek. Megszeppent tekintettel figyel, de egy pillanat alatt mosoly szalad az arcára.

Kivillannak a fogai. Olyan, mint egy nyuszi, mint egy pihe-puha, ölelni való nyuszi. Na jó, ez talán túlzás – korholom le magam a könnyen elszaladó gondolataim miatt. – Gyere be – mondom neki szárazon, és sarkig tárom az ajtót.

– Köszönöm – válaszolja kissé tétován. Figyelem, ahogy elhalad mellettem. A hátulról besütő közvilágítás árnyékban hagyja az arcát, de mintha elpirult volna. Vagy csak a képzeletem játszik velem?

– Mi járatban? – csukom vissza mögötte az ajtót. – Újabb sürgős csokor?

– Nem. Igazából kérni szeretnék tőled valamit. Elnézést, még be sem mutatkoztam – hajol meg kicsit. – Jeon Jungkook vagyok, de általában mindenki csak JK-nek szólít.

– Hyungie – válaszolom röviden, a fölösleges magyarázkodásokat mellőzve, miközben belesimulnak az ujjaim a felém nyújtott tenyerébe.

– Említettem a múltkor talán, hogy grafikus vagyok. Te meg mondtad, hogy szereted a játékokat. Nos... – Megakad a mondatában, és zavarba jön. Nyel egy nagyot. Igazából kedvemre való, látni rajta, hogy izgul.

Ahogy itt áll a gombszemeivel és a nyuszi mosolyával, meg az abszolúte nem nyuszis izmaival. Beharapom a szám, míg végigfuttatom a tekintetem a farmer-póló összeállításán.

– Szóval lennél a modellem? – pislog rám kérdőn. Érzem, a mondata néhány részéről tutira lemaradtam, mert elvesztem egy picit valahol a bicepsze és a tricepsze közt.

– Persze – vágom rá, csak hogy ne kellejen bevallanom, nem pontosan tudom, hogy miről beszél. De rögtön lelkes magyarázatba kezd, mint aki megkönnyebbült.

– Szuper! Akkor a főhős megformálásához készítenék rólad egy pár skiccet. Tudod, a klasszikus szőke herceg, te meg hát, na, pont olyan vagy. Magam is megtervezhetném, de mindig könnyebb modell alapján dolgozni. És ez egy fontos munka, ugye? He-he... – nevetgél. –Viszont kicsit sötét van itt, valami jobb megvilágítás kéne.

– Hátul – mutatok a sárga fény felé –, ott van szék meg asztal is.

– Asztal az nem feltételen kell, de egy szék jól jönne – sóhajt egy nagyot, miközben hátat fordít nekem, és elindul szoba felé. Akkor látom, hogy van nála egy csomó cucc. A mappája felé nyúlok, amit a kezében lógat.

– Segítek – mondom. Tekintetünk összeakad, ahogy kiveszem a kezéből, és most így, hogy a hátsó helyiségből kiáramló fény megvilágítja az arcát, egyértelműen látom, hogy elpirul. Apró bizsergés csiklandozza meg a gyomrom tájékát.

– Azta, mennyi növény van itt – ámuldozik. Közben lerakom a mappáját az asztalra, és szembe fordítok két széket egymással.

– Jó lesz így, JK? – ejtem ki először a nevét, ami jóleső érzéssel tölt el.

– Aham – helyesel, és nekilát a rajzállvány előkészítésének. Kihajtogatja a lábait, és az egyik szék elé teszi, kivesz vagy tíz ceruzát, amit az állvány polcocskájára halmoz. Majd rám néz. – Ülj le, kérlek.

Engedelmesen foglalok helyet a másik széken, és hagyom, hogy JK körbejárjon és az arcomat vizslassa. Kicsit furcsa érzés, ahogy így mustrál. Majd elégedetten csettint.

– Majdnem tökéletes. Bocsánat, hozzád érhetek?

Bólogatok neki. Érj csak nyugodtan hozzám, bébi. Mi baj lehet belőle? – gondolom magamban. JK megfogja az állam, és nekitámasztja mutatóujját a halántékomnak, majd elkezdi óvatosan forgatni a fejem és hümmög hozzá.

JK

Kibaszott szar ötlet volt. Nem is tudom hogy mit gondoltam, egyáltalán miért vagyok itt? Tutira meghülyültem! Még hogy könnyebb lesz! Hah!

Persze, gyakorlatilag egy kész műalkotás az arca, elvileg lehetne könnyebb is – vizsgálom a finom vonásait, amelyek úgy lennének tökéletesek, ahogy vannak. Próbálok nagyon szakmai fejet vágni, mint aki a fényhatást vizsgálja.

Hyungie csak figyel kétkedőn azokkal a nagy szemeivel. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel a húzó érzéssel a gyomrom körül – sikítok magamban. Mi a picsa van velem?

Egyszerre szeretnék tőle nagyon távol, és hozzá nagyon közel lenni. Megrázom a fejem. – Szedd össze magad JK! Könyörgök! – szidom le magam magamban.

Nagy levegőt veszek, bele a gyomromba, hogy kiszorítsam a fura érzést. Most már mindegy, már nem visszakozhatok, le fogom rajzolni, és kész! Profi vagyok.

Hyungie

Közel áll hozzám, a fejem a mellkasa vonalában van. Érzem az illatát. A friss parfümjének és a feromondús testszagának ingerlő koktélját. Elégedett a pózzal, amit beállít, és leül ő is a másik székre.

– Most egy kicsit így kell maradnod, rendben? Tudom, nem könnyű, de igyekszem. És csak vázlatokat készítek, úgyhogy hamar megleszünk szerintem. Egyébként nagyon rendes tőled, hogy rám áldozod az idődet – hallom tőle az eddigi leghosszabb mondatát.

– Beszélhetek közben? – kérdem.

– Igen, csak ne mozdulj ki a pózból légy szíves.

Aztán mégsem szólok, mert közben elmerülök az arcában, ahogy komoly koncentrációval méreget, és húzkodja a vonalakat a papírján.

Hasonló árnyalatú a bőre az enyémhez, talán valamennyivel világosabb. Mint a karamell és a méz. Sötét haján táncot jár a lámpafény, sötét szemeiből elszánt koncentráció sugárzik. Feszes állvonala férfias megjelenést kölcsönöz egyébként szinte fiúsan finom arcának.

Cseresznyeajkait beharapja a piercingje mellett, ahogy figyelme megoszlik köztem és a vászon közt. Ezzel a mozdulatával felfedi a pici anyajegyét a szája alatt, de a legmeghökkentőbbek számomra az arca két oldalán megjelenő gödröcskék.

Bal oldalán erősebb, az ember szinte késztetést érez, hogy megbökje az ujjával a szemtelenül incselkedő behúzódást a bőrén. Szemem lejjebb siklik, az egyszerű fehér pólójára, ami túlzó jóindulattal emeli ki mellizmait és csípője felé vékonyodó derekát.

A rajzoló jobb kezét kicsit takarja a vászon, de pont látom a kacskaringózó nonfiguratív tetkók sűrűjéből kibontakozó narancsszínű tigrisliliomot. Szinte elveszek JK feltérképezésében, és érzem, valami megmozdul a lelkemben iránta.

– Nemrég kaptam egy reklámszerepet – kezdek beszélgetést, mert tudom, nem lesz jó, ha még sokáig stírölöm –, de nem nagy szám, ezekre a kereskedelmi tévén menő szarokra általában úgysem emlékszik senki. Egy parfüm reklám lesz, és a fényképésznek nagyon tetszett az egyik beállítás. Szeretnéd, ha megmutatnám?

JK úgy kapja fel a fejét, mintha csak most eszmélt volna rá, hogy ott vagyok és élek.

– Persze. Kíváncsi vagyok, mutasd – mondja szolid mosoly kíséretében, miközben gépiesen elvesz a mellette lévő polcról egy ásványvizet, és kibontja a palackot.

Én koncentrálok, hogy reprodukálni tudjam azt a kifejezést, ami a reklámfotósnak is tetszett. Nem esik nehezemre csábító tekintetet vetni JK-re, gyorsan sikerül megtalálnom a megfelelő pózt. JK rám mered a kerek gombszemeivel, és félrenyeli a vizet, amit épp bekortyolt.

Önkéntelenül felugrok hozzá, hogy megnézzem, rendben van-e.

– Jól vagyok – krákogja. – Vissza... vissza tudnál ülni? Ez a tekintet jó lesz, hadd rajzoljam le.

Engedelmesen visszaereszkedek a székre, és belemélyedek megint a csábító parfüm-reklámarc szerepébe. JK rágcsálja a piercingjét, miközben újra megjelennek a gödröcskéi. Szemmel láthatóan elkapta az ihlet, így hát csendben maradok és mozdulatlanul, hagyom, hogy alkosson.

Közben a feje felett függő órára pillantok, fél nyolc. Jiminre gondolok, aki már valószínűleg elég ideges, hogy nem vagyok a próbán. Bizonyára duzzogó arccal közlekedik, és zsörtölődik. Elmosolyodom, ahogy a lökött barátomra gondolok, de gyorsan visszarendezem az arcizmaimat a végzet asszonya, illetve embere pózba.

Telnek a percek. Lassan kezd erős koncentrációt igényelni tőlem, hogy ne mocorogjak, és ilyenkor persze az embernek rögtön viszketni kezd valahol, ahol nem tudja megvakarni anélkül, hogy az egész beállítást el ne rontaná.

– JK – szólok hozzá –, kicsit elfáradtam, tarthatnánk szünetet?

Megint olyan az arca, mint aki most veszi észre a világot mag körül.

– Hogyne, szóljál nyugodtan, mert nagyon el tudok ám veszni a fejemben – kuncogja, én meg felállok, és odasétálok mellé. Kíváncsi vagyok, mit alkotott.

– Wow, jobb mint az eredeti! – lelkesedem a rajzai láttán. És ez nem csak afféle frázis, tényleg jó a srác. Nézem az arcom a papíron, egy mangásítottabb Hyungie-t látok, de határozottan hasonlítunk.

A tekintet még a valódi, tükörbélinél is erőteljesebb, szinte érzi az ember, ahogy a csontja legmélyéig hatol. – Nagyon jól megfogtad ezt – mutatok rá. – Irigylem a tehetséged! – paskolom meg a vállát.
– Köszönöm – mormolja vissza szemlesütve.

– Viszont én éhes vagyok – nyújtózom egyet mellette.

JK

Majdnem ráköpöm a szénrajzra a vizet, amikor Hyungie megmutatja nekem a reklámiparban felszedett tekintetét. Az hogy szeduktív, talán túl szolid kifejezés, ahhoz az erőhöz képest, ami sugárzik a sötét szeméből.

A csábító tekintete mögött egy univerzumnyi fájdalom lapul meg, ami egészen az őt figyelő lelkéig hatol és csapdába ejti azt. Érzem, hogy ez nagyon jó, és értem, miért kapta meg a szerepet.

Igyekszem a lehető legpontosabban visszaadni a rajzomon, amit látok. Eszembe jutnak Namjoon szavai, hogy hozzak valami újat. Hyungie arcát pásztázom, és elgondolkozom, hogy vajon a sors azért hozott minket össze, hogy megalkothassuk a világ legnagyszerűbb játékát a legcsodálatosabb főhőssel? Talán mégsem volt olyan elbaszott ötlet modellnek választani.

Abszolút inspirál a srác, és a vonalak húzogatása közben meg is győzőm magam arról, hogy az a furcsa izé, amit érzek, csupán a művészember vonzalma mindenhez, ami szép. A naplementétől kezdve a katicabogár szárnyáig, a művészlélek képes elmerülni bármiben, ami valamiért megragadja az alkotásért felelős agyközpontját.

Egészen jól sikerül megegyeznem ebben magammal, és könnyedebben kezdek létezni az aurájában. Hyungie jelzi, hogy elfáradt, amit nem kétlek, és enni invitál.

– Akkor együnk jjajangmyeont *– javaslom –, szeretnélek meghívni hálám jeléül, hogy rám áldoztad az értékes idődet – állok fel én is a rajzom elől. (*feketebab szószos tészta, nagyon finom :))

– Ugyan, nem volt semmi dolgom. És valóban tetszik, amit csinálsz. Esetleg megtarthatnék egy vázlatot, vagy valamit, ha már készen leszel a projekteddel?

– Vagy egyszer lefestelek – csúszik ki a számon, de nem is ettől jövök igazán zavarba, hanem attól, ahogy Hyungie pislog rám. De mielőtt mentegetőzni kezdhetnék az esetlegesen félreérthető ajánlatomon, Hyungie gyorsan beleegyezik.

Aztán elkezdem magamat korholni, hogy miért is lehetne ezt félreérteni? Én grafikus vagyok, ő meg szemmel láthatóan élvezi a modellkedést. Munkakapcsolat. Haverság. De lehet, hogy még a haverság is enyhe túlzás, hiszen épp másodszorra látjuk egymást az életünkben. – Tényleg, szoktál modellkedni? Úgy tűnik, jól megy ez neked.

– Csak néhány reklámban szerepelt eddig valamelyik részem – nevet. – Van az a Casio reklám, tudod, amiben a fickó vezeti a kocsit, és a kormányzásnál látszik az órája. Na, az az én kezem, például. Most ebben a parfümösben már az arcom is fog látszani – vonja meg a vállát, mintha ez csak olyan jelentéktelen dolog lenne.

– Nem nagyon szoktam tévét nézni, mert túl sok benne a reklám – vigyorgok a saját poénomon. – De ezt történetesen ismerem. Miért nem csinálod komolyabban? Egész jól meglehetne belőle élni, nem?

– Nem is tudom. Szeretem a virágokat! – jelenti ki és furcsa fejet vág hozzá. Egyszerre ártatlanul aranyos, ugyanakkor valahol önelégült az arckifejezése. (*Tata mic :D )

– Gaja*! Menjünk enni! – jelenti ki hadvezéri határozottsággal, majd megtorpan, látva a sok cuccot, amit szétpakoltam. – Holnap beugrassz értük – dönti el, és indul kifelé az üzletből. (*Gyerünk!)