*-*
Mielőtt belekezdenénk, a kép itt fönt ^^, asszem AI által generált. De nagyon tetszik. Talán lesz belőle valódi változat is egyszer... <3 Igen, igen, tudom, megint elvesztem Delululandben...  :D
*-*

Két évvel később.

JK

A frissen vásárolt Ford Mustangjában szeljük az utat Busan felé. A tengerszagú szél bepördül az autóba, összeborzolva a most már természetes színében pompázó, fekete haját. Göndörödő tincsei egymásba kapaszkodva kelnek táncra, miközben Hyungie énekelni kezd a mély, bársony hangján.
–Travel with me, don't you wanna get away, don't you wanna run away I can take you to anywhere, ride with me anywhere, 4 am in the night sunrise is on the way, just take a ride with me, because I'm ready. And the light will guide us to a million stars, my love, just hold my hand. In the air it's you and I, and clouds are disappearing so hold on tight... and in the air I wanna draw you a happiness and show you all my colors to you... – megpaskolja a combom, miközben folytatja a dalt – just tell me you love me...that i could give everything then that will be the best part of me...
– I love you – válaszolom neki és a keze után nyúlok. Elérjük a várost, és lehajtunk az autópályáról. 

https://youtu.be/aRzVR6wrX6s

(a videón Tae énekli a még ki nem adott dalát)

Mandeok-dongba érve fogom fel csak igazán, hogy eljött a pillanat. A pillanat, hogy bemutatom a családomnak. Ahogy egyre beljebb kanyargunk az utcákon, úgy kúszik fel bennem az adrenalin. Hyungie-n is látom hogy idegesen dobol az ujjaival a kormányon. Igaz, már tudják a szüleim, hogy egy fiú mellett találtam meg a szerelmet, de még nem találkoztak szemtől szemben. A sokszínű házak közé hajtunk, majd a miénk előtt ügyesen leparkolunk. Hyungie nem engedi a kormányt, meredten néz maga elé. Mély levegőt vesz, majd nagyot sóhajtva kifújja. Olyan ijedt tekintetet vet rám, mint valami elárvult kiskutya.
– Mi van, ha nem fognak szeretni? – súgja nekem.
– Téged? Hát ki nem tud szeretni téged? – bátorításul óvatos puszit nyomok az arcára, pedig bennem is azért szaggatva ver a szívem. – Gaja!
Még oda sem érünk a bejárathoz, azt anyám tépi fel, és tárja ki a karját felém. Ölelésébe von, a homlokomra csókol.
– Annyeonghaseyo – köszön félénken Hyungie az anyámnak, és mélyen meghajol előtte.
– Taehyung, igaz? – kérdi anya a nyilvánvalót, és mikor a szólított újra függőleges helyzetbe kerül, szó nélkül átöleli. Látom Hyungie-n majd' elolvad a kedves gesztustól. – Gyertek be! Hagyd a táskákat, fiam, később kipakolunk! – utasítgat engem.
Kicsit könnyebb lélekkel lépjük át a házunk küszöbét. De még a neheze hátra van.

Alig tesszük be a lábunkat, Junghyun ugrik a nyakamba valahonnan, és barackot nyom a fejemre.
– Hyung, tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod! – nyafogok és próbálok kiszabadulni a szorításából.
– Tudom, azért csinálom – nevet rám, és elenged, majd el is fordul tőlem. A gyönyörűségemet veszi célba, szerencsére sokkal finomabban. – Ha jól sejtem egyidősek vagyunk, Taehyung-a, úgyhogy a chingum vagy – biccent felé.
– Köszönöm, nekem a megtiszteltetés, hogy a barátod lehetek. Hú, nagyon hasonlítotok egymásra – mér végig minket Hyungie az előszoba félhomályában, míg levesszük a cipőinket. És való igaz, a bátyám ugyan egy kicsit magasabb, és éppen most olyan kétgyerekes apásan testesebb is, de ennek ellenére tényleg sok mindenben hasonlít a fizikai valónk, de még a jellemünk is.
– Ugye? – kérdi Junghyun. – Csak én egy kicsit jobbképű vagyok – viccel. Hyungie elneveti magát, és udvariasan igazat ad. – Menjünk beljebb, apa már vár - terelget minket a nappali felé.

Hyungie-val egymásra nézünk, és mindketten nyelünk egy nagyot. Ez lesz a legnehezebb. Egyáltalán nem tudom, hogy milyen reakcióra számíthatok apámtól. Sosem volt rossz kapcsolatunk, de vele még nem igazán beszéltem a magánéletemben beállt változásokról, inkább csak anyámon keresztül informáltam. Apám a kedvence, az apró kandalló előtt áll, aminek a párkányán családi ereklyék tucatja porosodik. Arca rezzenéstelen. Nem is szól semmit. Én felé biccentek, de Hyungie kivág egy protokolláris kilencven fokos meghajlást a tisztelete jeleként. Apán látom, hogy meglepődik az udvariasság ilyen szintjétől, majd, még mindig szótlanul, ő is meghajol előtte. Hyungie fülig pirul, és újfent hajlongásba kezd.
– Fejezzétek ezt be, a végén még lebuccantjátok az asztalt – hallom anyámat, aki egy tálcán italt, és mindenféle anjut* hoz éppen be. – Na, üljetek már le!        (*ital mellé felkínált snack)

Mindannyian helyet foglalunk a kanapén és a fotelokon. Anya csevegni kezd, nekem magyarázza a szomszédságban történt eseményeket, pedig már nem is emlékszem, hogy ki kicsoda. Majd Hyungie-hoz beszél inkább, mintha őt jobban érdekelnék a pletykái, amit általában a piacon szed fel. Habár Busan nagyváros, Mandeok-dong mégis falusiasabb hangulatot tudhat magáénak, itt az emberek még megállnak, és váltanak pár szót egymással. Közben mindenkinek tölt egy kispohár sojut.
– Geonbae! – mondja és le is húzza a gabonapárlatot. Hyungie hősies, még csak nem is fintorog, amikor végigfolyik a torkán az ital. Beszélgetünk. Szöulról kérdeznek. Engem a rajzokról, Hyungie-t a virágboltról. Csevegünk mindenről, mintha ezer éve járnánk ide. A kapcsolatunkat nem kérdezik, nem firtatják. Egyelőre.

– Jungkook-a – szólít a bátyám. – Ígérted, hogy hozol abból a művészfestékből, amit beszéltünk!
– Hoztam, nem felejtettem el.
– Te is rajzolsz? – kérdi a tesómat Hyungie.
– Rajzol ám, de még milyen jól – válaszolok helyette. Junghyun csak hümmög, és magyaráz valamit arról, hogy azért nálam nem jobban.
– Gyere, fiam, segíts teríteni – teszi anyám a bátyám vállára a kezét. Ők ketten elvonulnak, mi pedig apám tekintetének csapdájába esünk. Egy ideig méreget minket, majd megköszörüli a torkát.
– Igyunk valami rendeset fiúk – komótosan áll fel, és lép a bárszekrényhez. – Taehyung-a,te szoktál dohányozni? – indítványozza élete első személyes kérdését az én gyönyörűségem felé. Hyungie rám pislog, nem tudja, mi a helyes válasz, én megvonom a vállam, hogy ne parázzon, legyen csak őszinte.
– Olykor.
– Remek. Nyuszkó, te is kérsz? – mutatja felém apa a szivardobozt.
– Nyuszkó? – buggyan ki Hyungie-ból a nevetés. – Így hívnak itthon?
Válasz helyett csak ráöltöm a nyelvem.
– Kérek én is, apa, köszönöm. Csak nem viszkit iszunk?
Tudom, hogy ez a kedvence, viszki és szivar. Néhanapján él ennek a szenvedélyének, de akkor igyekszik minőségit választani mindkettőből. Apa előkészíti a dohányrudakat, közben felpattanok, és segítek neki az ital kitöltésében.

Nemsokára a poharainkból párálló alkohol és a szivar erős szaga tölti be a szobát.
Hyungie egy kicsit félve kortyol, de mosolyogva engedi vissza a poharát az ölébe.
– Ú, ez nagyon finom, pedig be kell vallanom, nem szeretem az erős italokat. De ez egyszerűen bársonyos.
Apám arcán megjelenő derültséget festeni lehetne.
– Ugye? – kérdez vissza büszkén.
– Ritkán szoktad ezt inni... – jegyzem meg, mert tudom, hogy apa imádja ezt a japán márkát, de az ára miatt csínján bánik vele.
– Ma különleges nap van. Nos – kortyol az italába, és érzem, nem fogjuk megúszni a beszédet. Hallgat pár másodpercet, mint aki a gondolatait rendezgeti, közben forgatja a poharat a tenyerén. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a fiam a hírrel, miszerint szerelmes, és alkalmasint egy fiúba. Az egyik épp oly meglepő volt, mint a másik. Ugyan hordott haza egy-két lányt az évek alatt, soha nem mondta, hogy szeretné bármelyiküket is. Akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sokkolt ezzel. – Hyungie zavartan pislog a szőnyegre a kisasztal alatt, de csendben hallgatja tovább apám monológját. – Azért kellett egy kis idő, hogy megemésszem a dolgokat. De – emeli fel az ujját, mert éppen szólásra nyitottam volna a szám. – De, most hogy megismertelek Taehyung-a, jobban meg tudom érteni a fiam döntését. Kedves és sugárzó személyiség vagy. Szóval... – vállat ránt, és kortyol egy mélyet –, légy üdvözölve nálunk!
– Köszönöm, uram – hajol apa felé Hyungie, és látom a szemén, majd' elbőgi magát a megkönnyebbüléstől.

Közben szerencsénkre anya és a tesóm is visszaérkezik, és ebédelni invitálnak minket. Apa lesissegi őket, és még egyszer teletölti a poharainkat a jóféle viszkivel.
– Fenékig fiúk! – adja ki a parancsot, és ő le is húzza, majd elégedetten csettint. – Na, most már mehetünk enni.
Mi ketten előre indulunk. Hyungie mellém somfordál.
– Be fogok rúgni, jagi, ha így folytatom. Vigyázz majd rám, jó? Nem akarom elrontani ezt a szépen indult kapcsolatot a családoddal.
– Cuki vagy, mikor be vagy nyomva, ne aggódj – kuncogok, és magam előtt terelgetem át az étkezőbe. Közben még pont megütik a fülem a bátyám szavai:
– Olyan szép, mint egy lány – suttogja a szüleink felé, hangjából a meglepettség elér az ebédlő ajtajáig is. – És közben egyáltalán nem lányos. Inkább olyan, nem is tudom, különleges. Mint egy unikornis.
– Hát valóban egy tünemény... – jegyzi meg anyám, apám válaszát már nem hallom, lehet, azért, mert nincs neki.

Ebéd után elrabolom a tüneményt a családom köréből. Ellenőrzöm, hogy minden nálam van-e ami kell, és lebuszozunk a tengerpartra. A vezetés már egyikünknél sem jöhet szóba, köszönhetően apám viszkitöltögető kedvének, amit ebéd közben sem szakított meg. Hyungie valóban elég kapatos, kicsit be is szundít az úton.
Unchonnál szállunk le, mert előbb a Dongbaek parkba akarom őt elcipelni, hogy még napvilágnál csodálhassa meg a busani öböl látképét. Az óceán felől fújó friss szél kicsit magához is téríti.

Belebotlunk egy vurstliba a parton, rángat, hogy nézzük meg az árusokat. Szívnyalókát kell lőnöm neki, majd körhintázunk, mint a gyerekek. Egy utcai standon eszünk egy corndogot, nem is kell több anyám bőséges ebédje után. Rátukmálok egy sört, amit nyammogva fogyaszt el, nekem azért jobban csúszik. Néha lecsekkolom, hogy be van-e cipzározva a zsebem. Majd a homokos parton sétálunk, cipőinkkel a kezünkben caplatunk a víz szélében. Hyungie rámrúg néhány hullámot.
– Beledoblak, ha tovább fröcskölsz! – fenyegetem meg. Ő csak nevet, és néhány lépéssel lehagy, azt hiszi, nem tudom utolérni. Lassan a horizont alá kúszik a nap, a fürdőzők többsége már elhagyta a strandot. Utána iramodok, és elkapom karcsú derekát. Nevetve huppanuk a homokra és egymásra. Egy pillanatra egymás tekintetébe fagyunk. Ha nem lennénk kitéve a tengerpart nyilvánosságának, most valószínűleg csók csattana. Ehelyett, megszorítom a kezét. Itt az idő.
– Emlékszel, ma két éve volt, hogy sétáltunk a parkban...
– Két éve? – elgondolkodik, de látom az arcán, hogy nincs meg neki a történet.
– Tudod, amikor vagy harmadszor békültünk ki. Na, mindegy. Akkor ígértem neked valamit.
Kicipzározom a dzsekim zsebét, és egy dobozkát meg egy borítékot veszek elő.
– Letérdelni nem tudok, mert gyakorlatilag rajtam ülsz. De így is tökéletes – Testünk takarásában kinyitom a dobozt kettőnk közé. Az aranykarikák csillogva verik vissza a lemenő nap vörösét.

Hyungie

Nézem a gyűrűket és a kinyomtatott foglalást Vegasba, a „nászútunkra". Majd a fene sem tudja, miért, elbőgöm magam. Olyannyira, hogy JK ijedten pislog rám.
– Akkor ez egy igen, vagy egy nem? – teszi fel a kérdését tétován.
– Ez egy nagyon ihi-ge-hen... – súrolom le a könnyeket az arcomról, de valamiért újabbak és újabbak csorognak rajta végig. JK kiveszi az egyik gyűrűt, és az ujjamra húzza. Én a másikért nyúlok, és hasonlóan cselekszem. Egymás mellé tesszük a kezeinket, csak nézzük a friss ékszereinket, majd egymás könnytől fényes szeméből olvasunk. Másik kezem mutatóujjával szórakozottan szívet rajzolok a busani part homokjába, és beleírom a neveinket.
– Nem olyan tartós, mint a gyűrű, de nekem nagyon szép – mondja JK, az alkotásomat csodálva. – Lefényképezem a tekintetemmel, és elteszem a szívem vitrinjébe.
Összefonjuk az ujjainkat és ki nem mondott szavakkal rebbenünk szerelmi vallomást egymás felé. 

JK leemeli magáról a lábaimat, majd feláll és a kezét nyújtja.
– Gyere.
Felhúz magához, én megölelem. Most csók helyett a vállába fúrom az arcom, és tovább itatom az egereket, meg a dzsekije farmer anyagát is. Ha valaki néz minket, azt látja, hogy az egyik részeg srác a haverja vállán sírja ki épp a szerelmi bánatát. Pedig mennyire nincs ez így! JK nem a haverom, és a szerelmi örömömet zokogom éppen rá. Magához húzza a derekam, és megpaskolja a tarkóm, afféle bátorításként.
– Hyungie bébi... – suttogja. – Te bearanyoztad az életem, én cserébe most az ujjad.
– Jagi, én... – Mondanék valamit, de nem nagyon sikerül. Nyilván nem túl férfias, hogy így bőgök, de nem mindennap kérik meg az ember kezét. JK úgy dönt, hogy elég sötét van, ezért kézenfogva sétálunk a buszmegálló felé. A buszúton határozottan összeszedett külsőt formálok, csak csendben ülünk egymás mellett és a titkunkon mosolygunk.

Amíg felsétálunk a házukig, kiderül, hogy más gondolatok is támadtak bennünk a buszúton. JK keze néha a derekamról a fenekemre siklik. Én is inkább karja izmait fogdosom, minthogy a vállát karolnám át. Ahogy babrál az ajtó kinyitásával, nem bírom tovább, muszáj megcsókolnom. Annyira túlstimulált vagyok érzelmileg, biztos belehalok, ha nem érhetek hozzá legalább egy kicsit. Az álla alá nyúlok és magam felé fordítom, a száját keresem. Csak egy könnyű csókot kívánok, de ahogy összeérnek az ajkaink, felszakad bennünk valami. Már tudom, hogy nem csak egy csókocska lesz ebből. Versenyt faljuk egymást, JK halkan nyög, míg végre belöki az ajtót. Fél lábbal rúgja vissza eredeti helyére, közben már a derekamért kap, nyelvét mohón dugja a számba. Hajába túrok, úgy húzom magamhoz. Annyira elveszünk a világunkban és egymásban, hogy észre sem vesszük nem vagyunk egyedül. A mienkhez hasonló, csak sokkal illedelmesebb sóhajok hallatszanak a sötétben. JK a nappali ajtaja felé tol, ez a legközelebbi szoba a bejárati ajtóhoz. Közben cuppog a szája az arcomon, nyakamon. Ahogy beljebb érünk, élénk sikkantás töri szét az intim pillanatunkat. JK ösztönösen csap a villanykapcsolóra. 

Az elénk táruló látványra, mondjuk, hogy nem számítottunk. JK szülei állnak a kandalló előtt. Anyukája zavartan tűri vissza a blúza szélét a nadrágjába, édesapja ingje teljesen ki van gombolva. Mindannyian fülig pirulunk, ugyanakkor kirobban belőlünk a kínos nevetés. Rajtakaptuk egymást. Bocsánatkérően hajlongunk a szülők felé, és már igyekszünk is elhagyni a nappalit. 
- A bátyád már hazament a családjához... - mondja JK felé az anyukája.
– Ne igyunk meg egy viszkit erre az ijedségre? - tör meg minden magyarázkodást az apja.
JK anyukája helyeslően bólogat, mi meg csak pislogunk egymásra. JK érzi, nem hagyhatjuk ki ezt a gesztust az édesapjától. Bólint, és maga mellé húz a kanapéra. Anyukája a konyhába szalad némi anjuért az alkohol mellé, míg mi megkapjuk az italunkat a már jól ismert poharakban. Mindenkit megvárunk, hogy készen álljon, majd négy üvegszél érinti egymást, ahogy koccintunk.
Egy valamiről felejtkeztünk el. Hogy az aranygyűrű igazán szépen csillan lámpafénynél. Látom, a szülők felfedezik az eddigi ismeretlen ékszert az ujjainkon. De nem teszik szóvá, csak sokatmondó tekintet váltanak egymással. A tengerpartról kérdeznek, mesélünk ezt azt, biztosítom róla őket, hogy igen, nagyon-nagyon tetszett.
Látom, hogy kiürültek a poharak, és udvarias gesztusként az üvegért nyúlnék, hogy újratöltsem.
– Hagyd csak Taehyung-a, majd én – mondja JK apukája, és felém nyújtja a borostyánkősárga italt. Két kézzel nyúlok utána.
– Gamsahamnida abeonim* – mondom ki önkéntelenül, de rögtön a szám elé kapom a kezem. Mindenki elneveti magát, JK apja az alkarjára dől a furcsa, de mégis tiszteletet és szeretet mutató megnevezéstől.        (*köszönöm, apuka/após/- a meny által használt kifejezéssel)

*-*
Aznap este végül nem gördültek ki visszafojtott nyögések egyik szobaajtó alatt sem a félhomályos folyosóra, viszont jó hangulatú beszélgetés és szívből jövő nevetés töltötte be a busani ház nappaliját.
*-*

*-*
Happy end.
*-*

Remélem, minden kérdésetekre kaptatok választ, de ha nem, kommentben tegyétek fel! Saranghae <3