Hyungie

Miután jól felidegesített a húgom, hazazavarom azzal, hogy majd én bezárok. Nem volt elég JK mai baromságadagja, még Taerin is hozzátette a magáét.
Az utolsó vásárlót tessékelem ki udvariasan a boltból. Bezárom mögötte az ajtót, és megfordítom a táblácskát. Beleragadok a mozdulatba. Rápillantok az órára, hat lesz kettő perc múlva. Egy apró reményként kinézek a nagy üvegtáblákon az esti, nyüzsgő Szöulra. Emberek jönnek-mennek az úton, de hiába figyelem őket árgus szemekkel, a nyuszimosolyra húzódó ajkakat nem látom. Megint az órára pillantok. Fel sem tűnt, hogy tíz kerek perce szorítom az ajtó kilincsét.
Csalódással hasít belém a felismerés, most már nem fog jönni. Lankadó lélekkel engedem el a fogantyút, és visszaslattyogok a raktárba. A lila virágok száradt teste gúnyosan néz le rám. Sértődötten fordítom el róluk a tekintetem. Ezek is jobban akarják nálam tudni.

Elkezdek összepakolni. Taerin hegyi beszéde jut eszembe, amelyben kifejtette, hogy szerinte én is hibás vagyok, mert a faszé' kellett nekem Bogummal mennem. Hiába magyaráztam neki, hogy habár kedvelem az említett dolgot, nem azért szálltam be a kocsijába. Ahogy a táskámba teszem a cuccaim, a telefon megáll a kezemben. Megint a húgom okoskodására gondolok, hogy beszéljek JK-jel, mielőtt túlkombinálja a dolgot. Fel kéne hívjam? Áh, még túl ideges vagyok ehhez, lehet, csak még jobban összevesznénk. Beledobom a telefont a táskámba, és inkább egy könnyű edzést választok esti programként. Nem vagyok egy ilyen kondi bubus, de heti kétszer azért kezdek magammal valamit. Most talán még gondolatelterelésnek is jó lesz.
Persze, mert ez csak úgy megy az ember lelkével! Csapnivalóan semmit sem ér, amit a teremeben leművelek. Bármibe kezdek, azon kapom magam, hogy percekig csak bámulok ki a fejemből. Győztél! - adom meg magam a nemtudomkinek, a sorsnak, a szerelemnek, JK hiányának.
Megint a kezembe fogom a telefont, és végül az üzenetküldés mellett maradok, így neki is esélyt adok, hogy meghozza a saját döntését.

JK

Az asztalon álló, félig teli viszkisüveget fixírozom. Amikor már mindent kibőgtem és kihánytam magamból, hazaérve lenyomtam egy felest, amit postafordultával ismét a WC-be ürítettem, de immár a sajátomba. Úgy tűnik, most nem működik gyógyírként még a piálás sem. Egy nagy, fekete semmi ül a testemben. „A szélsőségek embere vagy, JK" - hallom Namjoon korábbi szavait. Mit csináljak, bassza meg, ilyen vagyok! Valamit vagy csinálok, vagy nem. Amúgy őt se hívtam még vissza. Rá is haragszom, vagyis haragudtam. Áh, nem tudom! - dörzsölöm meg a tarkóm.
Pöckölgetem a telefont az asztalon, mintha tőle várnék választ. - Meg kéne bocsátanom neki, ugye? - kérdem a kütyü néma testétől. És helyette igazat adok saját magamnak. Tulajdonképpen bármit is tett Hyungie, meg kéne neki bocsátanom, mert ő is megtette értem, és mert... mert rohadtul hiányzik. Kedvem lenne az egész napot a szőnyeg alá söpörni, a szőnyegre ráfektetni a csodás testét, és addig csókolgatni, míg vonásai újra gyönyörűvé szelídülnek. Ezt kéne tenni.

Azon kapom magam, hogy a piercingemet buzerálom megint, újra felszakítom a gépen elkövetett sebet. Bámulom tovább a mobilom sötét képernyőjét, amikor az egy pillanatra felvillan. Meglátom Hyungie nevét a kijelzőn, és a szívem őrült táncba kezd. Hirtelen boldogságlöket önti el a testem. Aztán ugyanazzal a gyorsasággal szorul össze a gyomrom. Mi van ha... mi van, ha azt írja, hogy mégis inkább az a Bogum kell neki? Hogy már nem tudja elviselni a kirohanásaimat, és szépen megkér, hogy legyek szíves és menjek a picsába. Abba valószínűleg belepusztulnék.
Nyögve nyúlok a készülékért.
"Esküszöm az életemre, nem, inkább a tiedre, hogy félreérted. Nem beszélhetnénk meg?" - vajon most a halálomat kívánja, vagy így akarja tudtomra adni, hogy az én létezésem fontosabb a sajátjánál? Végül is, annyi esélyt adhatok az egésznek, hogy meghallgassam, ha már korábban nem voltam rá képes. Remegő kézzel írom be a két betűt:
"De"
"Han folyó, pad, 10 óra" - érkezik a válasz hasonló távirati stílusban. Az üveg után nyúlok, és jó néhány kortyot leengedek a torkomon. Nem tudom miért, a megkönnyebbüléstől, hogy legalább nem a vizionált Bogumos üzenet jött, vagy a rám váró beszélgetéshez kezdem az idegeimet nyugtatni. Beállok a forró víz alá, segít ellazulni, és már kilenckor elindulok a "randi" helyszínére (valamiért illatosan, puccban és parádéban). Nagyjából negyven perc alatt a Banpo hídnál vagyok. Hűvös fuvallat pöndörödik a folyó felől, és bebújik az ingem alá, miközben a padon ülve várok Hyungie-ra. Nézem a víztükrön elfolyó fényeket, és visszaemlékszem, amikor nemrég pont ezen a padon ültünk. Akkor úgy tűnt, hogy egy életre kibékültünk, mégis, akkor kezdődött egy újabb kálvária. Jobban kéne kontrollálnom magam.

Meglátom közeledő alakját. Ezen a nyomorult kockakövön is úgy néz ki, mintha Párizs divatdeszkáin lépkedne. Kezét zsebébe nyomja, külső szemlélőnek egy laza, gondtalan fiatalember képét nyújthatja, de én látom az arcán a feszültséget. Ahogy a lábait pakolja egymás elé, önkéntelenül beugrik a kép a búcsúestemről és a magassarkúiról. Miért akarok én enélkül az ember nélkül élni? - teszi fel a legjobb kérdést a hang a fejemben.
- Hello, JK - mondja, és reszelős zöngéje megint pontosan a gerincem közepében áll meg. Lehuppan mellém, és érdeklődve szemlélni kezdi a vaciúj Chanell surranóit. Úgy tűnik, megkapta a pénzt a reklámfilmért.
- Hallgatlak, ha már délután nem voltam rá képes - kezdem, és próbálom a hangom remegését mély, határozott tónussal leplezni.
- Rendben - sóhajt egyet. - Először tisztázzuk, hogy nagyon nem esett jól, amit ma leműveltél - épp mentegetőzésre nyitnám a szám, de Hyungie leint. - Ne most, most hallgass végig kérlek, és akkor te is rájössz, hogy bolhából csináltál elefántot. Szóval: valóban találkoztam szombaton az exemmel. De nem tudtam róla, hogy őt is oda fogja enni a penész abba a buliba, amibe Jimin rángatott el. Ráakaszkodott Socksra a forgatás után - von vállat. - Aztán egyszer csak elkezdett dumálni valamit, hogy vannak infói arról a paparazziról, aki lekapott minket. Én csak... - felém fordítja az arcát, tekintete cikázik a két pupillám közt. - Én csak tudni akartam. Mindössze egy fagyizás volt az ára.
Nyelek egy nagyot, és remélem, hogy a fagyizás alatt a tejszínből és cukorból álló hűtött édesség ízlelgetését érti, nem pedig valami mást. Zavartan babrál a hosszú ujjaival. - Naiv voltam. Régen is, és most is. Tudod, ki áll az egész dolog mögött?
- Ki? - kérdezek rá ösztönből.
- Bogum.

Válaszától úgy érzem, hogy komplett hangyabolyként masíroz végig a nyakszirtemen az ideg.
- Hogy érted ezt?
- Emlékszel, a múltkor, pont mielőtt ide jöttünk - Hát hogy is felejthetném el? - Akkor összefutottam vele, és hallotta, ahogy jaginak szólítalak. Az egész azért volt... - most megint érdekesebbnek véli a frissen vásárolt csukáit az én látványomnál. - Azért csinálta, hogy visszaszerezzen.
Olyan hangsúllyal mondja ki a mondata végét, mintha valami undorító bogarat halászna ki a szájából, ami véletlenül belerepült.
- És? - teszem fel a világ legostobább kérdését.
- Mit és? - rökönyödik meg, és riadtan rámpillant.
- Visszaszerzett? - nézek rá, és magamban úgy sejtem, olyan kemény határozott tekintettel, mint egy maffia don.
- Akkor itt ülnék, baszki?
Önkéntelenül felröhögök a válaszán, annyira Hyungie-s! Csak ő képes arra, hogy egyik szavával szíven szúrjon, másikkal meg a mennyekbe repítsen. Visszafordítja a tekintetét a lábaira, és tovább vall.
- Szóval, azért rángatott el magával, hogy elmondja, ezzel a paparazzis húzásával akart éket verni közénk, ami lássuk be, sikerült is neki.
Fáj. Fájnak a szavai. Mert Bogum nem őt húzta be a csőbe, hanem az én forró fejemet.
- Nem gondoltam bele, hogy kívülről ez hogyan nézhet ki. Nekem meg sem fordult a fejemben - teszi hozzá. - Jagi! - teljes testtel felém fordul a padon, és egyenesen a szemembe néz. - Nekem ő volt az első. Az első csók, az első szerelem, az első minden, az első férfi az életemben. Ezen már nem lehet változtatni. De nem az a lényeg, hogy kik és hányan voltak előtted, hanem, hogy te leszel-e az utolsó? Nemde?
- Nekem te vagy az első és utolsó, és azt akarom, hogy ez így is maradjon. Hogy te maradj az egyetlen...
Csend telepszik ránk, szívünket melengetjük egymás tekintetében. Olyan súlyosak az elhangzott szavak, egyikünk sem akarja, nem is tudja kiegészíteni. A padra morzsoljuk a szerelmes pillantásainkat. Fizikailag van köztünk távolság, de megint úgy érzem, a lelkünk összekapaszkodik, és tantrikus szeretkezésben egyesül. Csak nézzük egymást, magunk közé feszítve a vágy lepedőjét. Kiszárad a szám, Hyungie nyálára szomjazom, hogy enyhítse kínomat. Látom, ő is megnyalja az alsó ajkát.
Megrázza magát, és valami teljesen másról kezd beszélni.
- Pedig még a születésnapodra is készültem, csak nem tudtalak rendesen felköszönteni emiatt a tokiói hülyeség miatt - nyom egy aegyot, és olyan cukin csücsöríti az ajkait, hogy menten megfalom itt, a nyilvános sétányon. Az sem érdekel, ha valami idióta fotókollázst csinál belőlünk.

- Nem számít, most a legnagyobb ajándék te vagy. Sa...
- Ki ne mondd! - szakít félbe. - Mindketten meggondolatlanul cselekedtünk.
Újra hallgatásba burkolózunk, amit a gyomrom puritán és kérlelő korgása tör meg. Ahogy elhagyta a fájdalom és a szomorúság, úgy ébredt rá az éhségére. Gyakorlatilag utoljára Japánban ettem bármit is.
- Gyere - nyúl a kezemért. - Keressünk valami kajáldát neked.
Felslattyogunk a híd melletti lépcsőkön. Nem kell sokáig keresgélnünk, egy street foodos sátorban veszünk két adag ragacsos sotteokot. Én egy pillanat alatt tolom be, testem kívánja már a zsír és a szénhidrát elegyét. Hyungie épp, hogy nyammog rajta. Amint látja az üres pálcikámat, felkínálja a megmaradt virsli és rizstészta rudacskáit az ízlelőbimbóimnak. Ez is úgy tűnik el bennem, ahogy van, épp csak a bambuszpálcát menekítem meg gyomrom katlanától. Sört kívánok, és kapok, ő beéri egy kólával. Miután gyomrom háborgását csillapítottuk, sétálunk egymás mellett.

- Hyungie, szeretnék neked elmondani valamit.
- Csak ne kérj bocsánatot, légy szíves, mert kezd idegesítő lenni.
- Nem, azaz, de... El akarom mondani, és ez nem mentegetőzés, vagy ilyesmi. Eddig a szerelmi életem egy ilyen langyos kádnyi víz volt. Nem volt rossz, de különösebben jó sem. A munka és a sport jobban érdekelt. De mióta ismerlek, új érzéseket fedezek fel magamban. Veled olyan, mint a hideg-meleg váltófürdő. Ilyen vágyat még sosem éreztem, hogy ennyire csak veled akarjak lenni, akár feláldoznám sportot, munkát is, ha kérnéd. Ugyanakkor az érem másik oldalát is ilyen vehemenciával tapasztalom meg. Soha nem voltam féltékeny, igazából rohadtul nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy amelyiket lehet vinni, hát vigyék. De most, komolyan, ha csak belegondolok, hogy mással akarsz lenni helyettem, menten megőrülök. Tudom, hogy nehéz velem, nekem is nehéz ezzel az új magammal. De érzem, hogy jobbá tudok válni melletted, a legjobb oldalamat akarom neked nyújtani. Csak még olyan ismeretlen és idegen nekem ez a sok érzelem, néha egyszerűen maga alá temet. Sok általam még korábban nem tapasztalt helyzetet kell feldolgoznom.
Hyungie türelmesen hallgatja a monológomat.
- Én itt vagyok neked. Eddig is itt lettem volna, ha hozzám fordulsz a kérdéseiddel, és ha meg is hallgatsz néha - dühösen néz rám, de amikor meglátja az arcomon az elképedést, elneveti magát. - Bárcsak jobban tudnék rád haragudni!
Összemosolygunk, és önkéntelenül elindulunk a metróállomás felé. Közelebb somfordálok hozzá, és átölelem a vállát. Nem lejjebb, csak a vállát, a külső szemlélőnek csupán baráti gesztus.
- Mi lenne, ha valami kevésbé forgalmas helyen folytatnánk a khm... beszélgetést? Mondjuk, nálam? Ha már a Han folyó ezen partján vagyunk.
Hyungie kacéran felvonja a szemöldökét.
- Jó ötlet! Úgyis van még egy be nem váltott ígéretem veled kapcsolatban - rám kacsint, és beharapja az ajkát.
Ó, anyám, alig várom!