JK

Egyszerűen nem érdekel. Az elmúlt időszak lelki békéjét semmi sem tudja összetörni. Mert nem hagyom. Így Jieun tekintete sem tud kihozni a sodromból. Aki egyébként a félre sikerült randink óta eddig totálisan levegőnek nézett, sőt, még annyinak sem. Most pedig úgy szúrkod a tekintetével, mintha szépen hímzett tűpárna lennék. A telefonjára néz, majd rám. Méreget, összevonja a szemöldökét. Újra a képernyőre figyel. Elfintorodik. 

– Eh – elrántom a tekintetem róla, és a munkámra próbálok koncentrálni. Nem is veszem észre, mennyi idő telik el. Abból tudom csak, hogy jó ideje görnyedek a rajztáblám fölé, hogy fájni kezd a lapockám közti izom. Kinyújtózom, megropogtatom a nyakam. Hyungie jut az eszembe. Persze, nem nehéz, mert pont a fejem felett van kifeszítve a kétszer hármas molinó, rajta a fantasy hercegemmel. Elábrándozom, és ha már így bekúszott a gondolataimba, küldök neki egy szívecskét. Egy lilát, lilát mint a virágai. Semmi mást. Csak, hogy tudja, rá gondolok. 

Namjoon nevetése ránt vissza az iroda valóságába. Esküszöm az életre, nem láttam, hogy előttem áll.
– Úgy látom, rendeződtek a dolgaitok. Legalább is amilyen bárgyú fejet vágsz! – kuncog.
– Minden oké, szerencsére – válaszolom neki. – Nem iszunk egy kávét, hyung?
Megnyomkodom a nyakszirtemet. Kell az a szünet, vagy teljesen beállnak az izmaim. Namjoon bólint, így nemsokára együtt szürcsöljük az Americanót az iroda konyhasarkában.
– Szóval, jó volt a tanácsom? – kérdi, miközben elégedett cuppantásokkal ízleli a hideg italt.
– Mondhatjuk. Egyelőre csak lebegek az érzésben, és nem gondolkozom. Tényleg, Yoongi átküldte már a dalt? – jut eszembe az emlékezetes kibékülésünk estéje.
– Aham. Ha van időd, gyere be, hallgassuk meg.
– Főnöknek mutattad már? Mit szólt?
– Átküldtem neki, igen, de még nem reagált semmit.
Csevegünk, míg tart a poharunkban a kávé. Épp az utolsó kortyot szippantom be, amikor megakad a szemem a folyosón topogó és engem figyelő egykori csajomon.

– Mi a francot akar tőlem ez a Jieun? – csúszik ki a számon, mire Namjoon reflexből hátrakapja a fejét az említett nő felé.
– Nem tudom, de elég mogorvának tűnik – fordul vissza hozzám. – Veled van baja? Akkor nem lennék a helyedben.
– Nem értem, mit akar, mivel mostanában annyira sem értékel, mint légypiszkot a papíron. Na, nem mintha bánnám. Végre békén hagy. Illetve, eddig hagyott – kidobom a kiürült papírpoharam, miközben szememmel Jieunt követem, aki le-fel sétál a folyosón a konyha üvegezett ajtaja előtt.
– Szerintem rád vár, szóval az a legjobb, ha gyorsan túlesel rajta... – mondja Namjoon, miközben ő is az idegesítő kolléganőnket mustrálja.
– Ja, lehet – vonom meg a vállam. – Ha túlélem, bemegyek hozzád – vigyorgok felé. Ekkor még azt hiszem, ez csak egy rossz poén tőlem, mint később kiderül, Jieun tényleg épp a kivégzésemre készül.

Kimegyek hozzá a folyosóra. Megvárom, míg rám néz.
– Mi a faszt akarsz? – bököm felé.
Meglepetten pislog a kérdésemből kicsendülő kedvességen, de erőt vesz magán.
– Gyere fel a teraszra! – mondja, és nem vár választ, megindul a lépcsők felé. Kénytelen vagyok követni, bár megfordul a fejemben, hogy miért is akarom én tudni a kínját, de érzem, nem szabadulok tőle, amíg meg nem hallgatom. A teraszon hűvös fuvallat csap meg. Na, mi a fene, már megmutatja magát az ősz? – jut eszembe, és most egy szál cigire gondolok, amit Hyungie adhatna abból, amit Jimintől szokott lejmolni.
– Mondd már légy szíves, amit akarsz... – pirítok rá a mellettem topogó nőre.
– Ez... ez te vagy, nem? – kérdi vörösödő szemekkel, és az arcomba tolja a mobilját. Kell egy kis idő mire felfogom, hogy mit látok. Egy szöuli éjszakát látok. Háttérben a Han folyó fényei, előtte Hyungie szépséges arca, ahogy egy tetovált kar ér hozzá, és az arcát elárasztó szeretet, ahogy az őt simogató kézhez hozzányomja az elpiruló pofiját. – A liliom – magyarázza Jieun.

– Én... – megakadok egy pillanatra, és korábbi bátorságom meginog. Összeszorítja a szívem az emlék, amikor megpróbáltam megtagadni önmagam és az érzéseimet.
– Láttam a srácot tévében – mordul Jieun. Nem tudom eldönteni a hangsúlyából, hogy ez enyhítő körülmény a szemében, vagy csak fokozza az utálatát. – Ismered, nem? – nyaggat tovább.
– Ismerem – mondom ki, és mélyen beszívom a levegőt a mellkasomba. Nem fogom soha többet letagadni őt!
– Akkor válaszolj! Ez te vagy? – bök a telefon képernyőjére. – Ezért nem ment a múltkor, mi? Te... te... a fiúkat szereted? – kérdezi a végét olyan halkan, mintha csak levegőt venne. Megforgatom a szemem.

– Jieun-a, túl nagy jelentőséget tulajdonítasz mindenféle szedett-vedett paparazzi fotóknak.
– Szóval tagadod?
– Nem tagadok én semmit...
– Itt írja a cikk is – vág a szavamba. – Kim Taehyung, a Soul of Seoul reklám üdvöskéje estéjét a Han folyó partján sétálva töltötte. Riporterünk véletlenül futott bele, és ismerte fel a feltörekvő modellt, akinek szép karriert jósoltak a kritikusok a nemrég közreadott reklámfotói alapján. Ebben nem is lenne semmi túlontúl érdekes, ami viszont megragadta riporterünk figyelmét, hogy a modell nem volt egyedül. Egy másik férfival sétált, és merült meghitt beszélgetésbe. Mondhatjuk, hogy csupán barátok, hiszen természetes, ha az ember beszélget a közeli ismerőseivel. Riporterünk is akkor kapott a kamera után, mikor intim közelségbe telepedtek le a padra, amely pillanat a képen is látható. Épp egy esetleges csók előtt kattant a kamera? Folytassam? – kérdi támadóan. Intem a fejemmel, hogy felesleges.
– Ezt hol olvasod? Valami harmadosztályú pletykamagazinban?
– Nem mindegy? A kép önmagáért beszél! Az az arckifejezés... – elcsuklik Jieun hangja.
– Mi van vele? – kérdem ingerülten.
– Látszik rajta...
– Mi? A szeretet?
– Nem, az, hogy egy kis... tudod – húzza el a száját lesajnálóan.

Nyílik a szám, hogy most már helyre rakjam a csajt, amiért kezdi kurvára elvetni a sulykot. De tényleg nem hagyja, hogy megszólaljak, kitalálja magától az egész történetet.
– Nem mondod, hogy a fantasy herceghez a modell ez a kis köcsög volt? Ezzel gyerekek is fognak játszani, könyörgöm! – krenköli fel magát egyre jobban.
– Korhatáros a játék, Jieun... – hogy mit mondott? Hogy nevezte az én gyönyörűségemet? Köcsög? Maximum kínai váza. Finom, 24 karátos arannyal futtatott, kézzel festett porcelán. Maximum! Érzem, szolidan elönti a szar az agyamat, és megajándékozom Jieunt a kendőzetlen igazsággal. Jokeri mosoly szalad az arcomra, és közelebb lépek a nőhöz. Megragadom a két vállát, tekintetemet erőszakosan fúrom a szemébe.

– Egy búcsúcsókot, Jieun-a? Szereted a búcsúcsókokat, úgy emlékszem. Gondolom, nem zavar, hogy ebben itt – mutatok a számra –, tegnap egész este ki- be járt ennek a gyönyörű fiúnak a farka, ugye? És igen, igazad van, miatta nem ment. Mert amíg nyalogattál, én folyamatosan arra gondoltam, hogy mit csinálna ő velem. És nem csak dugok vele, mielőtt ezt gondolnád. Bár ilyen fergeteges szexben még soha életemben nem volt részem ezelőtt, hanem szeretem is, mindennél jobban!
Jieun arcából kiszalad a vér, és olyan fehér lesz, mint a frissen hullott hó.
– Én megcsókoltam a szádat, amivel te... és azt is, amit bele a... – szája elé kapja a kezét, és tényleg azt hiszem, hogy menten rosszul lesz. Elengedem, mielőtt kidobja a taccsot. Jieun hátrál tőlem, miközben hitetlenkedve méreget. Sejtem, mi a rosszulléte oka, jól emlékszem az azonos neműek kapcsolatáról alkotott véleményéről, anno a yaoi képregény kapcsán. Bonuszként sokkolja, hogy ezek szerint én is egy vagyok közülük, és még hozzám is ért, sőt. A teraszajtóig hátrál, majd a kilincset megragadva, még egy kedves üzenet hajít közénk a WPC lapokra.
– Ezt megkeserülöd Jeon Jungkook! – majd felrántja az ajtót és elrohan.

Szavai erőtlenül hullanak a terasz burkolatára. Belőlem elszáll a düh, és azt latolgatom magamban, hogy nem vittem-e túlzásba a dolgot. Lehet, nem így kellett volna előadnom magam, de egyszerűen nem tudtam tovább elviselni, ahogy szapulja azt, aki a legdrágább számomra. Megvonom a vállam, most már tökmindegy.
– A kocka el van vetve – mondom ki hangosan, és belépek én is az ajtón, majd lecaplatok a lépcsőkön. Ahogy leérek, pont Namjoonba botlom, aki rendkívül zavart arcot vág.
– Mit csináltál Jieunnal? – kérdi, és végigmér.
– Nem bántottam, csak válaszoltam a kérdésére. Kicsit őszintébben, mint várta.
– Arról van szó, amire gondolok? – pislog rám kétértelműen.
– Nem tudom, mire gondolsz, hyung...
– A beszélgetésünkre, JK, ne tedd az értetlent! Lehetnél politikusabb is.
– Én már soha többé nem akarok politikusabb lenni. Te tanácsoltad, hogy fogadjam el az érzéseimet. Hát elfogadtam – széttárom a kezem, és szemtelenebb vagyok vele szemben mint azt megérdemli. De feszültek az idegeim. Ugyan minden erőmmel próbálok magabiztos lenni, és kiállni az elhatározásom mellett, belül azért rendesen kavarog a gyomrom. 

Namjoon sóhajt egy mélyet.
– A szélsőségek embere vagy, JK. Nálad nincs középút, ugye?
– Valamit vagy csinálok, vagy nem. Ismersz!
– Ismerlek... – mondja ezt lemondó hangsúllyal, majd hozzáteszi: – Jieun bőgve rongyolt be a főnökhöz. Szerintem jobban jársz, ha te is bemész, mielőtt ő adja elő az egész történetet.
Bólintok, és elindulok a főni irodája felé. Belátok az üvegajtón, a beszélgetésük hevében még a reluxákat befordítani sem volt idejük. Jieun az íróasztal előtt áll, és hevesen gesztikulál. Rákoppintok az ajtóra, és választ nem várva, benyitok.
Changil elkerekedett szemekkel bámul a performanszát előadó kolléganőre. Jiunban viszont benne reked a szó, ahogy meglát. Meghajlok Changil előtt üdvözlésként. 

– Khm, Jungkook-a – köszörüli meg a torkát Changil, és feljebb tornázza magát a székében. Reménykedve néz rám a szemüvege fölött. Reméli, hogy gyorsan véget vetek ennek a drámának. – Jó hogy jöttél. Beszéljük meg ezt a dolgot, amit most hallok, és amiről gondolom tudsz.
– Igen, tudom. És igaz. A képen határozottan én vagyok – vágom ki egy szuszra, mielőtt gondolkodhatnék. Nem akarok gondolkozni, és mérlegelni, és megijedni sem. Nem tehetem ezt még egyszer Hyungie-val! Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a megvetés cunamija. Összeszorítom a fogam, és várom, hogy Changil a földbe döngöljön Jieun szeme láttára és megelégedésére, hogy utálattal rúgjon ki az irodájából és az állásomból egyaránt. 

Ehelyett nem történik semmi. Mindketten csendben pislognak rám. Jieunt meglepte, hogy nem tagadom le a vádjait, Changil meg szerintem még fel sem fogta. Odalépek, és kikapom a mobilt Jieun kezéből. A főnök felé tartom.
– Igen, ez az én kezem, és ez a csodálatos ember, a kedvesem. És fiú, igen, én is tudom. Nem terveztem, engem is meglepett. De ez van – leteszem a kütyüt az asztalára, és csendben várakozok. Jieun magára talál a sokkból, amit ma másodjára okozok neki, és támadásba lendül.
– Ezt nem hagyhatod, főnök! Nem engedhetjük meg, hogy a játék ilyen botrányba keveredjen. Ha kiderül, hogy egy bu...izé, egy homoszexuális emberről mintázták a főszereplőt! Ezzel gyerekek is játszanak! – csuklik el felindultságában a hangja.
– Korhatáros a játék, Jieun, te is tudod, és nem ezért, hanem mert fröcsög benne a vér. Az nem zavar? – mordulok felé, de igyekszem tárgyilagos hangon kommunikálni vele. – Főnök! Nem beszélhetnénk meg normálisan négyszemközt, Jieun drámázása nélkül?

Changil bólint egyet, és megkéri a kolleginát, hogy fáradjon ki a francba. Persze, ezt nem így mondja, de szerintem erre gondol ő is. A nő csalódottan puffog, amiért nem montírozhat bele a főnöki iroda padlószőnyegébe. Majd kelletlenül ugyan, de távozik. Changil most gondosan beforgatja a reluxákat, eltakarva minket a kíváncsi tekintetektől. Szó nélkül ül vissza a főnöki bőrszékébe.
– Ülj le! – mutat az asztala előtti székekre. Lehuppanok rá, és várom a reakcióját, az idegesség a torkomra kúszik.
– Kirúgsz?
– Dehogy rúglak! A projekt közepén váljak meg a vezető grafikustól? Nem ettem meszet! És tudod, hogy gyakornok korod óta nagyra értékelem mind a szorgalmad, mind a tehetséged. Azóta egy kicsit apád helyett apád lettem, amit te a nagyszerű munkáddal hálálsz meg.
– Igen, és ezt nagyon köszönöm neked, de...
– Nem kell tartanod az ilyen Jieun-féléktől – vág a szavamba. – De, sajnos nem csak ő az aki, hogy is mondjam, ítélkezik. Egyensúlyt kell tartanom az irodában, Jungkook. És békét.

Nagyot sóhajt, és kihúzza az íróasztal alsó fiókját. Két apró üveg viszkit tesz a papírjai tetejére. Az egyiket kibontja, és elém tolja. A másikat maga fogja a kezébe.
– De főnök... – nézek rá kétkedve.
– Tudom, nem lehetne. Ne aggódj, nem csapda vagy ilyesmi – közli, és meghúzza az italt. – Á, vannak nehéz helyzetek. Fiam, engem tényleg nem érdekel a dolog a főnöködként, ha viszont akarsz valakivel beszélni, meghallgatlak.
– Szeretem őt – suttogom, majd én is belekortyolok az italba. Changil pislog néhányat, majd kiüríti az üvegcsét.

– Tudod, volt egy osztálytársam, egy barátom. A középiskola vége felé történt, persze, amikor tombolni kezdenek a hormonok. Együtt iszogattunk, egyszer csak kinyögte, hogy egy fiúba szerelmes. Az osztály legmenőbb srácába persze, aki egyébként egy idióta volt, ha engem kérdezel, és ha még szegény barátom lány lett volna, akkor sem lett volna sok esélye nála, mert az a fickó szabályszerűen sportot űzött a csajozásból. Mégis, megtörtént. Meghódította, és le is feküdt vele. Odaadta neki magát, de cserébe csak ócska ígéreteket kapott. Két napig ugyan madarat lehetett volna fogatni vele. Azt hitte, viszont szeretik. Aztán a srác elkezdte terjeszteni róla, hogy felajánlkozott neki, és jól kiröhögte a sleppjével. Mindenkinek elhíresztelte, hogy a barátom, már bocsánat a kifejezését, ő mondta így: egy kis buzi kurva, aki bárkinek felajánlkozik egy menetre, aki szépen szól hozzá. Az egész iskola megtudta, és a barátom szülei is. Nem fogadták túl jól. Ennek, több mint húsz éve már. Kicsit más volt még itt a világ, és nem is Szöulban történt. El tudod képzelni, min ment keresztül? Hát én próbáltam, de mégsem sikerült megmentenem. Végül... öngyilkos lett – olyan tárgyilagosan teszi hozzá a szörnyű véget, mint, aki ezzel próbálja a lelkétől távol tartani a sajgó emlékeit.
– Sajnálom – motyogom, és összerándul a szívem. 

Valahol szerencsésnek kéne éreznem magam, amiért szerethetem azt, akit akarok. Még ha nem is nézi mindenki jó szemmel, de nem kerülök érte börtönbe, vagy nem végeznek ki miatta. Vagy nem kell az elviselhetetlen fájdalmamban önmagam életét elvennem. És emellett szégyenletesen gyávának érzem magam, és darabjaira hullana a korábban átgázolhatatlan szikláknak látott problémáim. Ehhez képest, csupán kavicsok voltak.

– Szóval, csak azért meséltem el neked, hogy tudd, én megértelek, és nem áll szándékomban beleszólni. Nem is tehetném – mosolyog rám Changil, majd újra elkomorodik az arca. – Viszont, ahogy az előbb említettem, az egyensúlyt fent kell tartanom. Úgyhogy, kérlek fogadd el, amit most mondani fogok. Ne vedd büntetésnek, vagy ilyesmi, inkább afféle gondolkodási szünet lesz mindenkinek, amíg elcsitulnak a kedélyek.

*-*
Jieun szerepében Han Sohee :)))
*-*