Két évvel később...

JK

Szöulban gyanútlanul tombol a cseresznyevirágzás, az esti szürkület ellenére is rózsaszínben úszik a város. De nekem most nincs időm elmerülni ebben a csodában.

Késésben vagyok. Ráadásul egy olyan környéken kóválygok, melyet nem nagyon ismerek, legalábbis nem járok erre mindennap. Épp anyám elé sietek a pályaudvarra.

Nyilván magától is eltalálna a lakásomhoz, de nem akarom, hogy egyedül kóricáljon este a városban. Egyébként is milyen fia volnék, ha nem mennék ki elé, mikor bizonyára egy vödör házi készítésű kimchit cipel magával.

Egy telefonjába mélyedt tinicsapatot próbálok kikerülni, és egyenesen belerongyolok egy virágállványba.

– Shib...* – szaladna ki a számon, de ahogy meglátom a „virág" feliratot, rögtön eszembe jut, hogy anyám ajándékáról teljesen megfeledkeztem. Bekukkantok a bolt hatalmas francia ablakain, bent már félhomály uralkodik. (*Shibal = gyakori káromkodás, francba, bassza meg jelentés kb)

– Mi az? Csak nem bezárt már? – Az órámra pillantok, majd a táblácskára a bolt ajtaján. Még kettő perc van zárásig. Idegesen rántom meg a kilincset, de az aggodalmam hiábavaló, az ajtó engedelmesen kinyílik.

Belépek a pálmaházak bujaságát is megszégyenítő helyiségbe, a növénytengeren kívül szinte nem is látok mást. Viszont hallom, hogy valaki énekel. Valahol, hátul.

Elindulok a hang felé, a korábbi ütközés tapasztalata miatt óvatosan kikerülök valami dézsás zöldséget. Ekkor végre meglátom az eladópultot, és a pult mögött egy sárga fénynyalábot.

Talán egy raktár lehet ott, onnan áramlik ki a fény és a hang is. A bársonyos, mély bariton szinte bekúszik a bőröm alá, hogy aztán a csontjaim kellős közepében álljon meg.

– Énekesnek kellene lennie inkább, mint virágboltosnak – morgolódom, majd köhintek néhányat, hogy felhívjam a dalospacsirta figyelmét a jelenlétemre. Pár pillanat múlva meg is jelenik az ajtóban egy alak, szőke haja glóriának látszik, ahogy átsüt rajta a lámpafény.

– Annyonghaseyo* – szólok hozzá. (*udvarias köszöntés, üdv, jó napot kb)

– Annyong* – válaszolja flegmán, majd rátenyerel egy villanykapcsolóra, ami fénnyel árasztja el az egész üzletet, és ezzel együtt a szememet is. (*a fenti baráti verziója, ezért jegyzi meg JK hogy flegma, nem a várt tisztelettel köszön vissza)

Ahogy kezdem visszanyerni a látásom a pillanatnyi vakságomból, a szó, úgy ahogy van, bennem akad. Talán a szám is eltátom, úgy fagyok rá az előttem lévő látványra. Soha életemben nem láttam még ilyen szép emberi lényt! Apró bizsergés fut át rajtam. Mi a franc?

– Segíthetek? – kérdi a srác érdeklődő arckifejezéssel.

– Igen, egy csók... – itt megakadok, mert hirtelen olyan sok a nyál a számban, hogy muszáj lenyelnem –, csok-rot szeretnék – nyögöm ki valahogy a mondatot, és rögtön zavarba is jövök a rossz helyen elhelyezett szünet miatt. Ez a mondat most egy kicsit furcsán hangzott, főleg egy fiúval szemben.
– De nagyon sietek – teszem még hozzá, próbálom leplezni a bénaságom.

– Ott, balra, találsz kész csokrokat, ha nincs sok időd – mutat az egyik irányba. – Randid lesz? – érdeklődik a kelleténél talán egy kicsit jobban.

– Randim? – kérdezek vissza meglepődve. – Nem dehogy, az anyám elé megyek a pályaudvarra.

– Ó, az egészen más – derül fel amúgy is derűs arca. – Egy szerető ommának nem elég jók ezek a kész csokrok, gyorsan csinálok neked valami igazán szépet! Pár perc az egész! – mosolyog rám, és nekilát a virágok összerendezésének.

Lenyűgözve nézem, ahogy válogatja a csokorhoz szükséges dolgokat, úgy járatja hosszú ujjait a zöld leveleken, mint zongorista a billentyűkön.

– Honnan érkezik édesanyád? – érdeklődik közben.

– Busanból.

– Ó, van egy haverom, szintén busani – jelenti ki, és én már várom, hogy megkérdezze, ismerem-e. De nem teszi. Ehelyett engem kezd tovább faggatni.

– Mióta élsz Szöulban?

– Hét éve.

– Itt laksz a környéken?

– Nem igazán.

– Akkor itt dolgozol?

– Azt sem mondhatnám.

Megáll a mozdulatában egy pillanatra, és az arcomba néz.

– Jó veled beszélgetni – vigyorodik el. Elnevetem magam én is, valóban kurtán-furcsán válaszolgatok neki.

– Bocsánat, csak kicsit fáradt vagyok. Hosszú napom volt. És nem, se a lakásom, sem a munkahelyem nincs a környéken, az iroda Gangnamban van, a lakásom pedig a Művészeti Egyetem mellett, mert oda jártam suliba, és most egy játékfejlesztő cégnek dolgozom, grafikákat készítek – mondtam egy szuszra, hogy kielégítsem a kíváncsiságát.

– Azta – lelkesedik. – Akkor lehet, hogy már láttam is a rajzaidat valamelyik játékban?

– Lehet. Szeretsz játszani?

– Persze! Ki nem szeret? – jelenti ki, és olyan fejet vág, mintha azt kérdeztem volna, hogy lehet-e levegő nélkül élni.

– És veled mi a helyzet? Te született fővárosi vagy? – próbálkozom a beszélgetés fenntartásával. Észre sem veszem, hogy a pulton lévő selyempapír ívek sarkát morzsolgatom. Felém néz, és felvonja szépívű szemöldökét, de nem szól rám.

– Nem, Deguban születtem.

– Hogy kerültél ide? – engedem el a meggyötört papírlapokat, majd, hogy kicsit helyrehozzam őket, elkezdem simítgatni a gyűrött széleket.

– Színész akartam lenni – vonja meg a vállát. – Ismered Kim Seokjint? Vele tanultam egy suliban.

– Komolyan? – ámulok el, de hirtelen nem is tudom, hogy melyik színészről beszél. Látja tanácstalanságom, és rögtön magyarázni kezd.

– Tudod, abban a zombis filmben, ami most megy a mozikban, ő a király.

– Aha. És akkor te miért nem vagy abban a zombis filmben?

– Ez egy hosszú történet, és annyi időd már nincs – kacsint rám, majd felém nyújtja az elkészült csokrot.

A csokor lenyűgöző, de az arca szépsége még inkább. Az apró bizsergés megint kezd feltörni bennem, ahogy figyelem. Zavarba jövök ettől az érzéstől, így csak egy rövid köszönömöt mormolok el, míg lecsippantom a kártyámat. Majd gyorsan lelépek a boltjából.

Alig egy óra múlva lakásom nappalijában ülök a földön. Előttem a kis asztalon a takaros virágcsokor ontja az illatát, immár vázába lakoltatva. Anyám főz, és közben végeérhetetlenül meséli a busani pletykákat.

Nem is veszem észre, hogy szórakozottan babrálom a lila virágokat.

– Bizonyára csinos lehetett az eladó a virágboltban – jegyzi meg, miközben elém rakja a vacsorát. Úgy kapom el a kezem, mintha megsütöttek volna az ártatlanul bólogató bimbók.

– Hogy mi? Dehogy, csak a színét néztem, tetszik ez a lila...

– Azt mondom én is – vigyorog rám, olyan sokat tudó anyás arckifejezéssel. – Fiam, eljön majd az idő, amikor boldog leszel még egy lánnyal, meglátod. Ne bánkódj amiatt a Jieun miatt – paskolgatja meg a kézfejem, majd nekilát a tésztájának.

– Én szakítottam vele, anya – magyarázom neki. Tekintetem megint a lila virágokra kúszik. És felrémlik egy rég elfelejtett rajz egy képregényből.

Hyungie

Az első sorban ülök és várom, hogy a tánckar is végezzen a próbával. Én mára már befejeztem a saját részem, viszont Jimin még nyomatja a hátraszaltókat a többi táncossal. Akárhányszor látom, mindig lenyűgöz az akrobatikussága. Nem is tudom, hogy mi lehetne, ha nem táncos. Mintha erre teremtették volna.

A színház nyugtató félhomályában hagyom, hogy egy kicsit elragadjon a képzeletem, és engedem, hogy az agyam random képeket dobáljon be egy fekete hajú, fekete szemű látogatóról a snassz szürke zakójában.

Mintha csak rá lett volna írva, hogy irodában dolgozik. A zakó nem nagyon ragadta meg a képzeletem, de az alatta feltételezhető izmok, azok már utat találtak a neuronjaimhoz.

És az a kis ezüst piercing a szájában – nyelek egyet, ahogy ehhez az emlékképhez érek, szinte látom magam előtt a cseresznye-ajkát átbökő, csillogó ékszert. Milyen lehetne az érintése annak a kis fémdarabnak? – tapintom meg a saját szám, mikor Jimin előkerül valahonnan a semmiből, és barátilag hátba ver.

– Hyungieeeeejaaa! – nyújtja meg éneklően a nevem.

– Minek ellenség, ha ilyen fasza barátja van az embernek – nyafogok, miközben megdörzsölöm a helyet, ahol megküldte a lapockámat.

A nyafogás persze nem igazi, mert Jimin az egyetlen ízig-vérig barátom, pedig van azért néhány haverom. De Jimin más. Húztuk már ki egymást jó néhány slamasztikából.

– Hyungie, miért nem mész vissza a színművészetire? Olyan jó vagy a színpadon, simán lehetnél Korea büszkesége! Szinte ragyogsz, mikor játszol.

– Azt már próbáltam egyszer, tudod, mi lett a vége. Inkább kertész leszek, fát nevelek és nyugodtan éldegélek.

– Te tiszta hülye vagy – jegyzi meg. – Más embert tudna ölni fele ennyi tehetségért, és fele ilyen szép pofiért! – Megcsippenti két oldalt az említett pofim, és megcukiz. – Cuki-cuki-cuki ez a Hyungie-ja, csak egy kicsit pabo!

– Hagyjál már Chimchi! – tolom el a kezét. – Nem kell mindenkinek sztárnak lennie. Én első kézből tapasztaltam, hogy milyen lemondásokkal jár a rivaldafény. De az is elég volt bőven, amikor Socksot mostuk fel a padlóról. Talán elfelejtetted? És tudod, hogy mi a véleményem a hírnév hajszolásáról. Csinálja aki akarja, de én köszönöm, nem kérek belőle.

Jimin elkomorodva néz rám. Érti. Persze hogy érti. Mert ő volt az egyetlen, aki a kitartásával újra talpra tudott állítani akkor.

– Na gyere, menjünk ki – megfogja a kezem, és bátorítólag vonszol maga után. Pedig nem vagyok szomorú. Már nem. Becsapódik mögöttünk a „Művészbejáró" feliratú ajtó, mi meg nekidőlünk a téglafalnak.

Némán nyújtja felém a dobozt. Kiveszek egy szálat, és rágyújtok.

– Még mindig cigizel evés helyett, Jimin-a?

– Aha, táncos vagyok, nem lehetek hetven kiló! De te, miért vagy ilyen vézna? Te ehetnél, baszki.

– Nemtom – vonok vállat, – nem érek rá.

Jimin felröhög.

– Azt miért nem? Lefoglal, hogy egész nap a virágokat nézd, ahogy nőnek?

– Ember! Saját vállalkozást vezetek, és mellette ott van a suli is. Nem unatkozom hidd el, és még ide is kell járnom, mert sírsz, ha nem jövök!

– Legalább itt találkozunk, ha ez nem lenne, hónapokig se látnám a hülye fejedet – mondja tiszta szeretetből. – Pedig asszed én ráérek? Van, hogy hajnalig próbálunk.

– Tényleg, ha már itt tartunk, hogy megy a popipar? – kérdem.

– Jól – mondja röviden, de látom, elpirul.

– Ó, Jimin-ssi*, fiú van a dologban? – vonogatom a szemöldököm. (*a -ssi végződés a nevek mögött egyfajta tisztelet)

– Lehetne lány is – replikázik.

– Chimchi – szólítom a becenevén, amin csak én hívom –, miért is vagyunk mi barátok?

– Mert ugyanolyan gondokkal küzdünk az életben?

– Pontosan. Szóval ne kamázz itt nekem.

– Nem tudom, Hyungie. Egyszerűen csak lenyűgöz. Lenyűgöz, amilyen természetességgel létezik. Mint egy szikla, ami oda teremtődött. Nem kérdőjelezi meg a jelenlétét. Van. Mert van. És kész. De egyáltalán semmi románc nincs a dologban! – hárít határozottan. – És te? Veled mi van? Remélem, nem siratod még mindig azt a kis gyökér...

Megrázom a fejem, belefojtva a szót. – Nem – jelentem ki határozottan. Rövid csend áll be a beszélgetésünkbe, míg mélyre tüdőzöm a kártékony füstöt, majd elnyomom a csikket a kukán. – Volt tegnap egy érdekes vevőm – bukik ki a számon, pedig nem terveztem róla beszélni, hiszen nincs is miről beszélni.

Közben lenyúlok Jimintől még egy cigit, és rágyújtok megint.

– Na – ad hangot az érdeklődésének.

– Nincs tovább. Rajta áll vagy bukik a dolog, mert azon kívül, hogy egy játékfejlesztő cégnek dolgozik, valahol Gangnamban, egyáltalán nem tudok róla semmit. Csak azt, hogy az anyja elé sietett, ja, meg hogy busani ő is.

– Ismer? – csillan fel a szeme.

– Dehogy ismer, miért ismerne?

– Nem is kérdezted meg – duzzogja, olyan ártatlan pufi arcot vágva hozzá, hogy elröhögöm magam.

– Hát nem. De ne aggódj, Chimchi, eljön majd egyszer az a hírnév. Tudom – kacsintok rá, és elgondolkodom, hogy belőlem pontosan mikor is pusztult ki a siker iránti vágy.

*

Sziasztok kedves Taekooker olvasók! Milyennek találjátok a sztorit? Ez még csak a bemelegítés, remélem, tudjátok. :) A beceneveik változtak, egyrészt mert ebben a fikcióban nem ugyanabban az "élethelyzetben" vannak, mint amúgy, az általunk ismertben, másrészt meg van még egy oka... ami majd kiderül. ;)