Hyungie

Nézem a semmit a lesötétített szobában, a lesötétített lelkemmel. Pittyen a telefon. Tanakodom, megnézzem-e, hogy kitől kaptam üzenetet. Persze, nem bírom ki.
– Chimchi – olvasom hangosan, és nem is tudom, hogy csalódott vagyok vagy megkönnyebbült.
„Emeld már fel a segged, könyörgök" – olvasom Jimin üzenetét, majd, mivel nem reagálok rá, érkezik a következő: „Legalább a szöuli szél fújja ki belőled a pókhálókat, ha már más nem teszi"
Kénytelen vagyok mosolyra húzni a szám Jimin faszságán. Beadom a derekam, és egy óra múlva a k-pop legnagyobb szentélyében találom magam. Igaz, a recepción fennakadok.
– Nem szólt Park Jimin, hogy a próbára jövök? – kérdezem, de a nő csak értetlenül pislog.
– Ki az a Park Jimin? – kérdi óvatosan, mintha nem tudná eldönteni, hogy ismernie kellene-e. A telefonom után kutatok, hogy felhívjam ezt a bárgyú barátomat, és jól lecsesszem, amiért feleslegesen iderángatott a lélekgyötrő melankóliámból. 

A folyamatban egy felém közeledő fickó akaszt meg, aki tuti, hogy divat dizájner, lesír a megjelenéséről. Fényes, bőrhatású rövidnadrágjából két férfiasan szőrös láb nyúlik a hegyesorrú lakkcsizmákig. Felsőtestére szűk póló simul, aranyhatású inge lebeg utána. Megtorpan előttem, és tetőtől-talpig végigmér, kíméletlen szakmai tekintettel.
– Várjál – int kecses dívasággal felém –, láttam már valahol a képeid! Ne segíts! – mutató ujját a homlokára nyomja, majd pár pillanat múlva előáll a megoldással. – Stars of South.
Bólogatok, amiért ilyen precízséggel belőtte az ügynökségem nevét.
– És, várjál, tudom, az új parfüm reklám, a Soul of Seoul, te vagy az a modell, ugye?
Meghajlok egy kicsit előtte.
– Igen, én vagyok az.
– Nagyon jók a képek, több munkát kéne vállalnod ezzel a szép pofival.
– Köszönöm, biztos lesznek még lehetőségeim.
– Mikor jelenik meg a reklámod a médiában?
– Azt hiszem, csak pár nap és menni fog a kereskedelmi tévéken.
– Na, akkor – közben előhúz a karján ingó retikülből egy névjegyet, és felém nyújtja –, megkereshetsz, nem bánom, ha kell valami – közli és tova lépdel, olyan brutál illatcsíkot hagyva maga után, majd' beleszédülök.
A nőnek elég ennyi, hogy felismernek, máris átrak a celeb kategóriába.
– Elnézést kérek modell úr, nem ismertem fel. Menjen csak, a tánctermek a másodikon vannak – hajlong bocsánatkérésként. A liftek felé veszem az irányt. – Modell úr – morcogok magamban. Egyáltalán van ilyen kifejezés?

Végre megtalálom a termet, melyben Jimin ugrál. Intek neki, és letelepedek a fal tövébe. Jó ideig csak nézek ki a fejemből, nagyjából mint otthon, csak itt a sötét helyett egy, a szemembe világító halogén lámpa szolgáltatja az agyzsibbasztó hatást.
Jimint figyelem, ahogy méregeti magát a tükörben, közben gyakran az ajtóra sandít. Megigazítja a túlméretezett fehér inget. Kipattint még egy gombocskát a mellkasán, majd elégedettlen fejjel vizsgálja az eredményt. Inkább visszagombolja. Sóhajt egyet, és visszaballag a terem közepére. Induló pózba áll. Kezével mutatja nekem, hogy indítsam a zenéjét. A felszálló hangokra érzelmes táncba kezd. Jimin belemélyed a performanszba, nem veszi észre a résnyire nyíló ajtót. Én pont meglátom a két kíváncsi fejet a tükörben. Hoseok és Yoongi az. Nézem a vonagló barátomat, és eszembe jut egy huncut kis ötlet. Jimin mindig segít nekem, hát itt az ideje, hogy lökjek egyet én is a szekerén. Felállok, és odalépek hozzá. Ismerem ezt a koreót, láttam már vagy százszor, ahogy táncolja.

– Mit csinálsz? – kérdi, mikor megérzi az egyik kezem a derekán.
– Megmutatom annak a Yoonginak, hogy mit kéne neki csinálnia. Miatta lesed az ajtót, nem? Ismerlek, Jimin-a, már az étteremben láttam, ahogy zizegsz körülötte – suttogom a fülébe. Nem kell válaszolnia, látom, elpirul. Kinyújtja a karjait oldalra, a fejét elfordítja. Lehúzom az inget a válláról, és odahajolok, mintha megcsókolnám.
Természetesen nem teszem meg, az már más üzenetet hordozna. De azért odasúgom neki:
– Amúgy olyan kívánatos a csupasz vállad...
– A faszhiánytól elment az eszed, Hyungie-ja? – morogja felém a szája szegletéből.
– Egy konkrét fasz hiányától ment el az eszem, de a megállapítás tényszerű.
Jimin pörög-forog, segítek neki, megtartom a kecses testét a különböző hajlongó balettmozdulatainál, majd visszalépdelek a falhoz, és hagyom, hogy egyedül ragyogja be a tánctermet.
Az előadás végeztével meghajol, én meg megtapsolom.

– Szép volt Jimin-a! – hallom Hoseok hangját az ajtóból, amit a koreográfus éppen szélesre tár. Hoseok ezer mosolyt küld felénk, Yoongi meg sem mozdul, csak pislog nagyokat. Sötét haját ma hátra fésülte, a zselén látszanak a fésűfog szántotta árkok. Szabadon hagyott homloka intelligenciát sugároz, igazán csak most látom, hogy milyen szép vonalú is az arca. Amikor a lehulló tincsei, meg a mogorvasága mögé rejti, fel sem tűnik az embernek, milyen jóképű is ez a producer. Kezdem megérteni Jimin vonzódását ehhez a férfihoz. Mindketten odamegyünk a hyungokhoz.
Előzékenyen és udvariasan meghajtom magam.
– Hoseok hyung, Yoongi hyung...
– Sziasztok – int Jimin is, és kissé zavarba jön. Mondjuk attól a tekintettől, amit Yoongi vet rá, én is zavarba jönnék. Egyszerre ül az arcán meglepődés és valami furcsa felismerés. Jimin a cuccaiért nyúl, vállára dobja a táskáját, másik kezébe törülközőt vesz, azzal itatja le az arcáról az izzadságcseppjeit. Hoseok és Yoongi elindulnak a folyosón, Jimin követi őket.
– Jim... Jimin-a – krákog Yoongi, és maga mellé inti a barátomat. – Valamelyik nap, ha ráérsz, gyere fel a stúdióba, fel kéne énekelni. Már majdnem kész vagyok a Namjoonnak ígért zenével.

Namjoon nevének említésére úgy múlik el ez a kevéske jókedvem is, mintha rám basztak volna egy vasajtót. Gyorsan megy végbe bennem az asszociáció, Namjoonról, a fantasy játékról és a garfikusról.
Érzem, hogy jön, és csontos ujjai közé szorítja a gyomrom a szerelmi bánat. Tudom, hogy milyen, volt már részem benne. De ez most rosszabb, mint Bogum után, pedig vele jóval több időt töltöttem el. De JK...
A bensőmet szorító valami, mintha kicsavarná belőlem a könnyeimet, akár egy vizes szivacsból, hangtalanul csorogni kezdenek az arcomon. Letörlöm a tenyeremmel, és tudom, én ma már nem várom meg Jimint. Egyenesen haza indulok, sokkal jobb lesz otthon kibőgni magam.

Én, aki nem is szoktam tisztességesen inni, egy szatyornyi alkoholt rakok le a konyhapultra, amit hazafelé szereztem. A gyümölcsös sojuk szanaszét gurulnak. Egyiket bontom fel a másik után, és iszom, olyan gyorsan, amennyire csak tudom.
– Mennyi kell ebből, hogy hasson? – teszem fel a kérdést a tök üres lakásomban. De amúgy meg kit érdekel? Lecsavarom a következő kupakját, és a számhoz emelem. Szemem újra megtelik könnyel, a szőlős soju kiürítése után átszakad a gát, és egymás után buggyannak ki belőlem, mintha a piát rögtön a könnycsatornámba tölteném. Hirtelen elgyengül a lábam, néhány üveget leverek, ahogy térdre rogyok a konyha kövén.
Már nem csak a könnyem folyik, némán és kérlelhetetlenül kezdek zokogni, miközben olyan erővel markolom a konyhapultot, hogy elfehérednek az ujjbegyeim. Percekig csak rázkódok hang nélkül, majd egy hirtelen levegővétel után, hangos, ordító sírásba fordulok át, mintha ezzel ki tudnám lökni magamból a bensőmet hasogató kínt. De az csak lüktet bennem, testem legmélyebb pontjából árad szét az égető érzés, ami már szinte elviselhetetlen. Forrongva követeli lelkem minden pici darabját, hogy felemészthesse.
„Megszakad a szívem" – mondják, és én ebben a pillanatban pontosan értem a jelentését, nekem is megszakad, sőt, szanaszéjjel szakad a nyomorult szívem. A kezem lecsúszik a bútorról, és én elterülök a földön. A hátamra fordulok, a konyhakő hűvös jóindulattal simul hozzám. Megszűntem Taehyungnak lenni, csak egyetlen, lüktető fájdalom vagyok. Fektemben is émelygek a hirtelen ledöntött italoktól, pedig nem sok alkohol van ezekben a szarokban, sokkal inkább cukor. Lassan elcsendesül a lelkem háborgása, belefárad a sajgásba, csak bámulom a mennyezet spotlámpáit, ahogy erőlködnek, hogy gyenge fényükkel bevilágítsák a konyhapultom.

Eszembe jut, hogy a legutóbb, mikor hasonlóképpen padlót fogtam, akkor írtak fel nekem altatót. Feltápászkodom a földről, és bemegyek a fürdőbe. Kinyitom a gyógyszeres szekrénykét, és beletúrok a dobozok közé. Nézem a kis tablettákat a fólia mögé bújva. Érzem, ahogy vonzanak. Megszüntetnék ezt a katyvaszt a lelkemben, legalább aludnék egyet. Emlékszem, amikor először használtam altatót, másnap olyan ragacsos mámorban ébredtem, órákig nem tudtam rendesen felkelni. Aztán persze megszokja az ember, nagyon is. Fixírozom még egy kicsit a fehér pöttyöket, majd sóhajtva erőt veszek magamon. Visszatolom őket a polcra, és rájuk csapom a szekrényajtót.

Vizet engedek a kádba, és belenyomok egy tonna habfürdőt. Ez jó lesz. A meleg víz és a soju talán elringat annyira, hogy aludni tudjak. Belebújok az illatos habokba, a meleg valóban jól esik, de a várt enyhülés csak nem jön. Néha a könnyeimmel dúsítom a fürdővizet, de addig ülök benne, míg meredtté nem hűl. Vacogva bújok a törülközőbe, majd pulcsiba és melegítőbe, nyár derekán. Már csak egy mentsvára van az aludni nem tudóknak: popcorn és Netflix. Letelepszem a kanapéra, és elindítom a Királyság titkát, legalább Socks hülye feje felvidít egy kicsit.

JK

Ha egy szar helyzetet még szarabbá lehet tenni, akkor ez most nekem sikerült. Home office-t kérek, egészségügyi okok miatt. Valójában se Jieunhoz, se az életemhez nincs kedvem. Leülök azért dolgozni, de nem megy. Kattogtatok, Youtube-on lógok, beírom a keresőbe, hogy Kim Taehyung, majd visszatörlöm. Miért is akarom a Bogum-üggyel kínozni magam? Felállok, a konyhába megyek, kávét csinálok. Majd szendvicset csinálok. Kapcsolgatom a tévét. Berakok egy mosást, teregetek, porszívózok, törölgetek. A takarítás jó, helyre teszi egy kicsit kallódó lelkemet. Elégedetten mustrálom a csillogóra vikszolt lakást. Egy másodpercig tartó lelki békémet a telefonom hangja robbantja szét.
– Ki a fff... á, Namjoon – enyhülök meg a kijelzőre nézve. Másnak nem nagyon terveztem felvenni, de neki, megteszem. – Hyung, mi újság bent?
– Jungkook-aaa – szólít kedveskedően éneklő hangsúllyal –, mi van veled? Napok óta mintha önmagad árnyéka lennél.
– Hát... van egy kis gondom, és éppen nem tudom, hogy hogyan oldjam meg – nyögöm ki.
– Igyunk meg valamit és dumáljunk, hátha együtt rájövünk a megoldásra.

Most azt akarja, hogy mondjam el, hogy hogyan szerettem bele egy férfiba és utána hogyan basztam el az egészet? Egyáltalán megbízhatok benne annyira, hogy ezt az „apró" titkomat megosszam vele?
– Nem tudom, nem hiszem. Talán majd máskor...
– Jól van, hívjál bármikor. De szólj, ha bajod van, oké?
– Köszönöm, hyung, tudom, hogy rád számíthatok.
Elköszönünk és én bontom a vonalat. Inkább elmegyek edzeni, a fizikai fájdalom jó a lelkire is. Fogom a sporttáskámat és már pakolnám is bele a kedvenc szettem, amikor rájövök, hogy pont most mostam ki. – A francbba! Na, nem baj, van egy másik a gardróbban. A táskát a földre ejtem, és nekilátok kutatni a ruhák közt. Persze, hogy az egyik kupac alján van. Ahogy húzom kifelé, leborul az egész torony. – Shiiibal! – szalad ki a számon. Morcosan elkezdem visszapakolászni a kiborult textileket. Egy kis kék nadrág kerül a kezembe, belefagyok a mozdulatba. Eszembe jut, ahogy ez a kék anyag Hyungie kecses lábaira feszült. Ahogy kifulladva támaszkodtunk a padhoz, ahogy nevetett. Amikor Jejun visszadta a kimosott nadrágot, és egy kicsit bele is pirult. Remegve emelem a számhoz, beszívom öblítőjének Hyungie illatát. Legális drog, rögtön el is kábít. Könnycsík szántja végig az arcom, és lecseppen a kék anyagra, a kezemben. Otthagyom a szekrényt úgy ahogy van. Ledőlök a kanapéra a nadrágot szorongatva, és mikor kibőgöm magam, visszahívom Namjoont.
– Hyung, asszem mégis jó volna az az ital...