JK

Másnap az irodában elsüllyedni szeretnék. Nem elég, hogy kialvatlan és felkészületlen vagyok, még egy óriási folt is terpeszkedik a szemem alatt. A nagytárgyaló tele van a cégünk prominens személyeivel. Látom Namjoon rám irányuló, kérdő tekintetét. Megvonom felé a vállam, hogy hát ez van, most mit csináljak vele?
Mindenki nyugodt, magabiztos benyomást kelt, én meg egyre csak zsugorodom össze a székemben. A vezető dizájner hatásos beszédet tart, megmutogatja a storyboardokat, majd engem szólít a projektorhoz.
- Most pedig lássunk Jeon Jungkook, az egyik legtehetségesebb grafikusunk munkáit a főhősről!
Sóhajtva állok fel. A nyakkendőmet igazgatom, míg kisétálok a székek háta mögött megtartani a prezentációmat. Nem mintha sokat javítana a kinézetemen az, ha precízebben áll rajtam ez a nyomorult ruhadarab.
Kezembe veszem a távirányítót, és hirtelen elfut egy furcsa szégyenérzet, ahogy meglátom a tucatnyi rám irányuló szempárt. Mintha tudnák a szemem alatti folt okát.
- Ó, mi történt veled? - kérdi a vezető dizájner.
- Csak... squasholtam - jut eszembe a hihető hazugság.
- Milyen új szokásaid vannak, JK - jegyzi meg Jieun, egy kételkedő mosolyt eresztve felém.

Valóban új szokásaim vannak, mint például melegbárok előtt verekedni. Szerfelett szokatlan hobbi.
Megköszörülöm a torkom, és nekilátok kattogtatni. Először jönnek a vázlatok, majd a fantasy-stílusban véglegesített verzió. Beszélek az ötletről, a koncepcióról, stílus és színválasztásról, csak a modellt hallgatom el.

*A modell, a vázlat, és a fantasy herceg <3

Hiába, hogy minden kínom ellenére sikeres a bemutató, mégis, egész délután katatón állapotban ülök a helyemen. Fogom a kezemben a digitális tollat, de nem csinálok semmit, csak nézem a képernyővédő céglogót ahogy ide-oda pattog a monitor fekete háttéren.
Valami megváltozik bennem.

Jieunt eszi oda a penész az asztalomhoz.
- Squash, mi? És ezeket is az ütő okozta? - bök a jobb öklöm horzsolásaira. - Vagy a téged megütő?
- Nagyon vicces vagy, de nincs igazán kedvem beszélgetni.
- Ja, azt látom - jegyzi meg lesajnálóan, de legalább elhúz.
Nem tudom, hogy hogyan jön el a munkaidő vége, de valahogy eljön.
Ráébredek, hogy a tonna kávén kívül ma nem is fogyasztottam mást, de olyan picinek érzem a gyomrom, hogy szerintem nem is férne bele semmi.

Előveszem a mobilomat. Elkezdem írni az üzenetet.
„Hyungie-ja"
Eddig jutok, majd kitörlöm. Ledobom az asztalra a telefont, és hátradőlök a székemen. Végigfutnak bennem a tegnapi incidens képkockái. A bár nyugtató félhomálya, Hodong barátságos mosolya, aztán, ahogy az orrából a vér szivárog. A rendőrségen eltöltött órák, és a fejem felett idegesítően kattogó neonlámpa, a kihallgató tiszt megvető tekintete.
A telefonért nyúlok. Most valamiért nagyon nehéznek érzem az alig kétszáz grammos iPhonom.

„Hyungie-ja... egy kis időre van szükségem"

Oda se nézek, úgy küldöm el. Remeg a kezem. Minden porcikám tiltakozik az agyam által meghozott döntés ellen. De muszáj távolságot tartanom tőle, hogy összerendezzem a gondolataimat. Hogy mérlegre tegyem az életem.

Hyungie

Esti szürkületben és lágy jazz zenében úszik a bolt zárás után. Taerin a virágok közt tesz rendet, én takarítom a hátsó helyiséget. Eszembe jut, hogy alig egy nappal ezelőtt, én és JK itt, az asztalon... Beleborzongok az emlék felidézésébe. Taerin szakítja félbe a gondolatom. Örülök, hogy itt van. Rég nem érzett boldogság árasztja el a lelkemet. Annak ellenére is, hogy Taerin duzzogó képet vág.
- Oppa, hova tegyem ezt? - fogdos a kezében egy kaspónyi ficus elastica-t
- Ide - mutatok a polc egy megfelelő szegletére. - Mi az? Miért nézel így rám?
- Olyan kedves vagy ma, mi történt veled? Le sem baszol, hogy nem tudom a gaz nevét, meg hogy mikor született, ki nevezte el, mi a kedvenc étele - csipkelődik, míg betuszkolja szerencsétlen növényt a helyére.

Mondjam, ne mondjam? Az érzés, ami elönt, erősebb, így kibuggyan belőlem, pőrén, és őszintén:
- Szerelmes vagyok, Taerin-a, szerelmes! - ölelem át a húgom vállát. - Bogum? Kérdezd meg, ki az! Számomra már nem is létezik!
Taerin egykedvűen tűri, hogy puszit nyomjak az arcára.
- Na, örülök, ez az a rajzos fiú, ugye?
- Igen, ő az! - mondom, és érzem, ahogy felrebbennek azok a bizonyos lepkék bennem, elég csak rá gondolnom.
- Na, de most már engedj el, mert nem kapok levegőt - nyögi Taerin a szorításomban. Ekkor pittyen a telefonom. Örömmel ugrok felé, és oldom fel a képernyőzárat.

- JK... - közlöm vidáman a húgommal, de ekkor ráfagy a mosoly az arcomra. Szótlanul tartom Taerin elé a frissen érkezett üzenetet.
- Aigo - lepődik meg ő is. - Ne aggódj, biztos nem fog megismétlődni. Ez még semmit sem jelent, csak egy kis időt kér, hát adj neki! Neked mennyi ideig tartott elfogadnod magad? Ezért is jöttél el otthonról, nem? Szöulban azért könnyebb, mint egy kisvárosban - magyaráz töretlen buzgalommal.
Bólogatok, és az eszem tudja, hogy igaza van. Csak az az érzés, a gyomrom körül, az zavar.

JK

Napok óta ignorálom Hyungie hívásait és üzeneteit. Elolvasni nincs bátorságom, letiltani nincs bátorságom. Csak nézem az üzenet és a telefon ikon mellett növekvő számokat.
Aztán egy nap elfogynak. Megmagyarázhatatlan csalódást érzek, hogy már nem keres. Nem mintha nem én kértem volna időt, vagy nem én lennék az, aki baszik neki válaszolni. Mégis. Rosszul esik. Idióta vagyok.
Egyik reggel a WC-n pörgetem a TikTokot, amikor felvillan egy üzenet. Már napok óta nem kaptam tőle semmit. Úgy meglepődöm, majdnem beleejtem a kütyüt a sloziba.

„Ne csináld ezt velem, kérlek. Gyere, és beszéljük meg"
Igaza van. Köcsög vagyok, vele, aki valójában semmiről sem tehet. Eszembe jutnak Sunghwan szavai, amit Jejun mondott a Bogum-botrányról, hogy akkor sem Hyungie volt a hibás. Gonoszabbnak érzem magam, mint Szauron és Joker összegyúrva. Ennyivel tartozom neki. Legalább ennyivel.
„Zárásra odamegyek" - pötyögöm be.
Még soha nem volt ilyen nehéz napom. Hullámokban tör rám a pánik. Kurvára nem akarok oda menni, kurvára nem akarok a szeme elé kerülni. De meg kell tennem. Muszáj elmondanom neki face-to-face.

Pontosan hatkor az ajtóban állok. Nem nyitja ki nekem, mint legutóbb. Mozdulatlanul áll a pultjának dőlve, karját maga előtt összefonja. A tekintete ilyen távolságból is halálos. Lesütöm a szemem, és úgy megyek beljebb. Megállok tőle vagy két méterre. Nem akarom érezni az illatát, nem akarom érezni a közelségének melegét, a bizsergető auráját. Tekintetem a valahová a térde és a cipője közé ragad.
- Hallgatlak! - veti elém.
Rövid mondat, mégis úgy üt szíven a belőle kicsendülő csalódás, hogy azt hiszem, dobogó szervem a hátamon keresztül távozik belőlem, és toccsan a virágbolt műgyanta padlójára.
- Én... nem tudok így élni, nem tudok ezzel élni - préselek ki minden szót magamból.
- Hogy érted ezt?
- Ezzel a tudattal nem tudok élni...
- Azzal, hogy meleg vagy?
És kimondja.
Azzal a megvetéssel, azzal az idegen érzéssel, azzal, ahogy megváltozik az életem! Azzal, ahogy megváltozna a családom és a barátaim véleménye rólam. Azzal!
- Nincs a homlokodra írva, hogy fiúkat szeretsz esténkén ujjazni! - vágja hozzám, és minden egyes szavából fájdalmas gúny csöpög.
De. Oda van írva! Csak nem a homlokomra, hanem a kibaszott arcomon éktelenkedő foltra! Akaratlanul megérintem a haematómámat, ami a lilás színét elveszítette, és most haragos, zöldes-fekete színben pompázik rajtam.

Nem tudom elmondani neki, nem tudok többet megszólalni sem. Összezsugorodik a májam, a tüdőm, a szívem. Érzem perzselő haragját, és forró szégyen önti el az arcomat. Szégyellem, hogy gyáva vagyok, és hogy elárulom őt, és elárulom a saját érzéseimet is. Menekülni akarok, menekülni ebből a helyzetből, amelyet nincs se erőm, se képességem a megfelelő módon kezelni. Az ambivalens érzéseimmel túlstimulált idegsejtjeim mindjárt felmondják a szolgálatot.
- Sajnálom. Tényleg. De nem akarok veled többet találkozni - kimondom végre, igaz, nem a szemébe. Azt sem értem ebben a pillanatban, hogy hogyan vagyok képes egyáltalán szavakat kiejteni a számon. A széttört lelkem apró darabjai kaleidoszkópként kavarognak a testemben.

Nincs már sem Jaja-jagi, sem bébi, csak egy mély, és sértődött Jungkook hagyja el a szép száját.
- Jungkook... takarodjál ki a boltomból!
Megfordulok, és ólmos léptekkel, mintha a gravitáció nem is a testtömegemre, hanem a lelkem súlyára hatna, elindulok kifelé, a két hatalmas franciaablak közti ajtó felé. Nem is volt olyan rég, mikor anyám elé sietve, véletlenül benéztem ezen az üvegen.