JK

A nap karmolja a hátunkat, ahogy az óceán partján állunk a homokba fúrt szörfdeszkák tetején. A vékony lycra ruhán át érzem melegét.
Hyungie odaadóan tanít. Szálkás testének minden centijét kiemeli a rásimuló narancsszínű anyag. Mindet.
– Először is állj rá, így. A lábadat ide, meg ide. Oké? – bólogatok és utánozom a saját deszkámon. – Aztán az evezés. Előre nyújtod a kezed, arra figyelj, hogy a mutató ujjad érjen először a vízbe.
– Így? – kérdem, és próbálom követni a mozdulatait.
– Ügyes vagy, jagi – kacsint rám. – Na most nézzük meg, hogy hogyan pattanj fel a deszkára, ha jön a hullám – mondja, és hasra vágja magát a szörfön. – Kezed a bordáid alatt, aztán felnyomod magad. Fontos, hogy tartsd egyenesen a tested. Jobb térded csúsztasd előre. Én Goofy* lábas vagyok, úgyhogy én a ballal csinálom – mondja. – De te csináld jobbal, aztán a másik lábadat is így felhúzod, felemelkedsz és már kész is. Na, gyerünk, mutasd meg. (*fordított állású )

Vagy százszor fekszem a deszkára és tolom fel magam Hyungie vezényszavaira. Amikor elégedett a tevékenységemmel a parton, vízre szállunk. Mosoly szalad szét az arcomon, ahogy nézem kecses alakját balettozni a vakszolt deszkán. Persze, minden lelkes tanítása ellenére is kibaszott béna vagyok az első próbálkozásomkor, hogy immár a hullámok hátán is felpattanjak a deszkára. Hiába gyakoroltuk rommá a mozdulatokat, a vízben egész más. Hyungie odarángat maga mellé, és megint elkezdi magyarázni, hogy hogyan nyomjam ki magam fekvőből álló helyzetbe, ahhoz hogy meg tudjam lovagolni a fehér tarajos hullámokat. Persze, elbaltázom. Keze lök egyet a szűk szörfruhába bújtatott fenekemen. És nekem az a tétova simogatás jut eszembe két hete, a konyhámban. A következőt direkt vétem el, és figyelem. Megint ugyanúgy simít domborulatomra. Talán mintha kicsit élvezné is. A harmadiknál már kuncog rajtam, de a simogatás intenzitása nem csökken.
Látszólag feladom, és lehuppanok a deszkára.
– Megmutatod, hogy hogy kell? Lehet, hogy akkor jobban el tudom képzelni, és tudni fogom, hogy mit csináljak.
– Hm, oké, lehet, hogy igazad van, dumálás helyett jobb, ha bemutatom.

Ráhasal a szörfre, és hosszú, nyugodt karcsapásokkal beljebb evez, a hullámok felé. Mikor úgy látja, hogy kielégítő a vele szembe közlekedő vízoszlop mérete, karcsú testével oly könnyedén pattan fel, mint párduc a faágra. Gyorsan akarata alá gyűri a hullámot és elégedett arccal siklik újra a part felé.
– Wow – tapsolok neki őszintén. – Asszem erre sosem leszek képes – lógatom le a deszka két oldalán a lábamat a vízbe. Majd hanyatt dőlök a szörfdeszkán, és nevetek a saját bénaságomon. Hyungie megrázza a vizes haját és kizipzározza narancs szörfruháját, majd a felső részét letolja a derekára. Ránézek Hyungie-ra. A szépívű arcára, és a homlokába tapadó szőke tincseire, ahogy fölöttem áll, és rajtam röhög. Majd lassan leolvad a mosolya és komolyan figyel. Végtelen csend honol, csak a hullámok csapdossák a deszkákat, hallom, ahogy visszaloccsannak az óceán ölelő karjaiba. Mi nem mozdulunk, elveszünk egymás tekintetében. Nem mond semmit, csak néz. És a szemében vágy van. Csillogó vágy. Szinte megbabonáz, ahogy így néz rám. Lassú bizsergés indul el a két combom belsejéből és halad felfelé hátul a gerincemen, egészen az agyamig. A világ elfogy alólunk, és csak lebegünk a semmiben, ő meg én. – Hyungie, csókolj meg! – formázom hang nélkül a számmal, de rendesen megszólalni nem tudok, csak bámulom, függök rajta, mintha pórázra kötött volna a tekintetével.

Hyungie

Muszáj röhögnöm rajta, annyira aranyos, amikor bénázik. JK eldől a deszkán, és gyöngyözően nevet, kilátszanak a nyuszi fogai, és az arcán behúzódnak azok az átkozott gödröcskéi. Elönt a vágy. Csak úgy a semmiből. Az előbb még szétröhögtem magam rajta, most meg alig tudom türtőztetni az érzéseimet. Szét tudnám harapni azt a feszes testét. Találkozik a tekintetünk. Nem ijed meg attól, amit lát rajtam, csak lefagy. Eltűnnek a gödröcskék és a mosolya is. Cseresznyeajka picit nyitva marad. A szívem ritmusát a dobhártyámban érzem, ahogy közelebb lépek hozzá. Úgy piheg a deszkán, mint Csipkerózsika az üvegkoporsóban. Talán ő is a herceg csókjára vár? 

Megtámaszkodom a két vállánál a szörfön. Csupa kérlelő megadás a tekintete. Most tutira engedné, hogy lesmároljam. De sokkal jobb ötletem támad. Csak egy apró kis bosszú, mindazért, amit művel velem és az érzelmeimmel. Lassan elkezdek felé közelíteni. Egyre mélyebben veszi a levegőt, ahogy az arcunk közt egyre kisebb a távolság. Izgul és vágyakozik, látom rajta. Szeme végigcikázza az arcomat, mint egy lézerszkenner, majd megállapodik a számon. Nyel egy nagyot, és újra eltátja ajkait. Éreznie kell már a leheletem simogatását a bőrén, behunyja a szemét, én pedig azzal a lendülettel fordítom meg a szörfdeszkáját, és ezzel őt is bele a vízbe. 

Kitör belőlem a röhögés, ő pedig század másodperc múlva már ki is bújik az óceán víztükre alól, köhög és prüszköl. Hát nagyon nem erre számított, szinte füstölög a dühtől. Gyorsan lekapom a lábamról a saját deszkám biztosító kötelét, és megfogva azt elkezdek futni a part felé. JK utánam iramodik. Az agyát eltelítheti a bosszú iránti vágy, mert elfelejtkezik arról hogy a szörf az ő bokájára is rá van kötve. Ahogy nagy lendülettel próbálja magát utánam vetni, visszarántja jobb lábát a kötél, és ő újra a habokban köt ki. Egyszerűen sírok már a röhögéstől, mikor homokot ér a lábam. Rohanni kezdek. Tudom, hogy bele kell adnom apait-anyait, ha nem akarom, hogy elkapjon. De JK izmos teste hamar behozza a kis lemaradását, és úgy dobja el a deszkáját, hogy az élével beleáll egy homokbuckába. Nem kell sok hozzá, ott lohol a nyomomban, majd ugrik egy nagyot és mind a nyolcvan kilóját rám veti. 

Ettől kezdve már nem sok esélyem van. Vézna lábaim az erős combizmai közé szorulnak, mint vasdarab a satuba, míg ő gyors és ügyes kezeivel a végtelenségig kezd csiklandozni. Sikítva nevetek, már nem tudom, hogy örömömben vagy kínomban inkább. JK szemmel láthatóan élvezi a szenvedésemet, mert esze ágában sincs abbahagyni. Már folyik a könnyem és kegyelemért esedezem.
– Kérlek, hagyd abba – nyögöm ki valahogy –, jó leszek, megígérem.
De nem érdekli a kérésem, fürge ujja minden gyötrően érzékeny pontomat megtalálja. Négy árnyék vetül ránk, és ez ment meg a fogvatartómtól.
– Ti meg? – szól az egyszerű kérdés Seojoontól. JK elenged, és visszaereszkedik a sarkára. Én meg könnyezve kapkodok levegőért. JK körmei vékony rózsaszín csíkokat húztak szerte az oldalamra. Ijedten veszi őket észre.
– Ne haragudj, Hyungie, nem akartalak bántani.
– Semmi baj, csak szállj már le rólam, mert elzsibbadt a lábam.
JK úgy pattan le rólam, mintha csak most vette volna észre, hogy parázsló farönkön ül.
– Na gyertek gyerekek, ma mi csináljuk a vacsit. Hoztunk bulgogit*, meg ráment. Ja és Hyungie-nak jajjangmjont.
(*bulgogi, korea pácolt marha, jellemzően grillen)
– Mert nem szereti a csípőset – mondja JK, akkora vigyorral az arcán, mintha jól esne neki, hogy tudja ezt az apróságot rólam.
– Ja. JK, iszol velem egy hideg sört? – kérdi Sunghwan.
– Naná – pattan fel a homokból a szólított, és már követi is a hyungját, mint egy pincsikutya. Én megvárom míg Wooshik felhúz a földről, és gondoskodóan lesöpri a maradék homokot rólam.
– Na gyere, Hyungie-ja, hoztam neked gyümölcslét. Volt behűtve a boltban, úgyhogy finom hideg, úgy, ahogy szereted – terelget maga elé, és már megint úgy érzem, hogy én vagyok a bébi a csapatban, mint annak idején, az egyetlen közös filmünk forgatásakor. De annak is lassan hét éve már. Észrevehetnék, hogy úgy ahogy felnőttem közben. Ugyanakkor mindig ellágyítja a lelkem a gondoskodásuk. És az is, hogy milyen nyílt természetességgel vonják be JK-t a társaságba.
– Hyungie-ja – szól komolyan Wooshik. – Nem akartam a többiek előtt kérdezősködni, de komolyan érdekelne, hogy mi is van köztetek ezzel a JK fiúval?
– Hát, az engem is érdekelne, hyung – válaszolom neki az érzéseimnek megfelelően.
– Ó – jegyzi meg, és utána békén is hagy a kérdéssel. Felérve a többiekhez kiderül, nem csak gyümölcslét vettek nekem, hanem egy üveg Russian Jack* bort is, ami a kedvencem. Nem túl olcsó, úgyhogy igazán meghatódom a gesztusukon. Általában a reklám pénzeimből, vagy a sikeresebb barátaim kegyéből jutok hozzá. De mivel nem vagyok nagy ivó, így szívesen költök többet arra a néhány üveg borra, ami lecsúszik a torkomon per év.  (*Tae a Suchwitában)

Bár most a társaság visz magával, és lelkesebben töltöm újra és újra a poharamat. Úgymond Hyungsik és Sunghwan a házigazda, legalább is az ő lakókocsijuk előtt ütünk tanyát. Serceg a bulgogi a grillen, addig is betoljuk a tésztákat. JK annyira vidám, talán még sosem láttam ilyen felszabadultnak. Magamban hálát rebegek a barátaimnak, hogy a kedvemért ennyire előzékenyek vele. Bár nem kétlem, hogy ezért egyszer majd sok-sok kérdés megválaszolásával kell fizetnem.

JK

Hyungie és Wooshik ajánlkozik a mosogatásra, csevegve vonulnak félre a koszos edényekkel. Sunghwan újabb sört nyújt felém, amit én készséggel el is fogadok.
– Holnap, ha tiszta az idő felmehetnénk a Halla-hegyre – javasolja a programot Seojoon.
– Van fent az a krátertó, az nagyon szép – mondja Sunghwan. – Valamikor kamaszkoromban voltam fent utoljára, de úgy emlékszem elég kimerítő séta.
– Nem baj, legalább lemozogjuk kicsit a sört – paskolom meg a hasam.
– Te egész nap mozogtál, egész nap a szörfön voltatok Hyungie-val, és utána még fogócskáztatok is – vigyorog rám Seojoon. – Asszem egy pár kalóriát elégettetek ma.

Beszélgetünk még egy kicsit a Halla-hegyről, aztán csendesen figyeljük az óceánt.
– Amúgy mi Hyungie teljes neve? – kérdem meg a semmiből. Seojoon félrenyeli a gyümölcslét, amit éppen bekortyolt.
– Még nem mondta el neked?
– Még nem – ingatom meg a fejem.
– Ne haragudj, JK, szimpi gyerek vagy meg minden, de ezt vele kéne megbeszélned.
– Szerintem hülyeség ez a titkolózás amit művel, nem az ő hibája volt – jegyzi meg Sunghwan.
– Eh, de én akkor sem akarok ebbe belefolyni, beszéljék meg ők. Eléggé megviselte annak idején, szóval...

Hallgatom a tanakodásukat, és elgondolkodom. A fenébe, meg kellett volna kérdeznem, akkor Taerintől, amikor találkoztam vele a boltban. – Várjunk csak!  Taerinről eszembe jut egy ötlet. Felpattanok a kempingszékből, ott hagyom a hyungokat és berohanok a saját lakókocsinkba. Előveszem a telefonom, hogy utána tudjak nézni a teóriámnak. Nem is kell olyan sok idő, a találatok közt gyorsan rábukkanok arra, ami nekem kell. Aljas vigyorra húzom a szám.
– Megvagy, Hyungie bébi, tudom a titkodat!

*-*

Szerintetek mi lehet Hyungie titka?

*-*