A brit varázsvilág ugyanolyan szürke hétköznapra ébredt, mint bármely másik napon.  A mágusok felkeltek, elmentek dolgozni, vagy a szokásos tevékenységeikkel töltötték a napot. A boltosok kinyitottak, a Szent Mungo gyógyítói gyógyítottak, a Gringotts koboldjai a pénztárkönyveik felett görnyedtek, a házimanók serényen végezték a napi teendőiket, a Roxfortban menetrendszerűen folytatódott a tanítás. Minden olyan volt, mint máskor. A Mágiaügyi Minisztérium dolgozói szembesültek csupán azzal, hogy nem tudnak bemenni a munkahelyükre. A bejáratokat zárva találták, csak egy felirat fogadta őket, hogy technikai okok miatt aznap mindenkit arra kérnek, menjen haza, és ne aggódjanak, a bérüket ugyanúgy megkapják. Ők pedig csodálkozva bár, de engedelmeskedtek. Talán még örültek is az extra szabadnapnak. Hasonlóan jártak a Varázsbűn Elhárítási Különítmény létesítményeinek karbantartói is.

Senki nem gondolt semmi rosszra. Az aurorok kivételével, akik reggel komoran gyülekeztek, majd vezetőik rövid eligazítását követően elindultak, hogy tegyék a dolgukat. Előttük nem volt titok az igazság. A Minisztérium épületéhez érve a bejáratok egyesével átengedték őket. Odabent síri csend és félhomály honolt. Kihalt és kísértetjárta helynek tűnt az egész épület. Majd a folyosón felbukkant az egyetlen "élőlény", aki már várt rájuk. Egy jól ismert, ezüstszínű patrónus, egy unikornis alakjában, ami újabb eligazítást tartott nekik. Ezután végre elindulhattak, és a folyosókon haladva utolérte őket a valóság. Romok, tűz- és vérfoltok a padlón és a falakon, ádáz harc és pusztítás nyomai mindenütt. Hiába tudták, mégis csak ekkor kezdték végre felfogni, mi is történhetett itt valójában előző nap, és mit jelenthet az, ha egy csapat különítményes helyett egyedül Holly fogadta ma reggel őket. A sokat próbált mágusok megborzongtak a gondolattól.

A parancs egyszerű, bár korántsem hétköznapi volt: kísérjék haza a Wizengamot tagjait, és udvariasan, de tartsák háziőrizetben valamennyiüket. Nem éppen törvényes, ám nem is megoldhatatlan feladat. A Wizengamot üléstermének ajtajai feltárultak, és az aurorok egy csapat remegő, rettegő, kísérteteket látott varázslóval találták szemben magukat, köztük a mágiaügyi miniszterrel, a főmágussal, a Különítmény parancsnokával és Nicholas Finch-csel. A tegnapi nagyság és sérthetetlenség nyomtalanul eltűnt. Mára csupán reszkető árnyai maradtak önmaguknak, egyetlen éjszaka leforgása alatt. A félelem sötét aurája szinte tapinthatóan átjárt mindent. Senki sem ellenkezett, már-már megmentőkként tekintettek rájuk. Előző éjjel a poklot járhatták meg. Pedig a poklok poklát még nem is látták, arról az Azkaban őrei mesélhettek volna nekik, akik egész hátralévő életükben nem felejtették el azt az estét.

A Különítmény tagjai a saját emeletükön vártak rájuk. Bezárva, sokan bekötözött, friss sebesülésekkel. Mindannyian éltek, bár inkább hasonlítottak az élőholtakra. A megszokott gőgjük és felsőbbrendűségük nélkül csupán egy vert seregnek látszottak. Az aurorok komor elégtétellel vették át a helyüket. Eszükbe sem jutott gúnyolódni, vagy bármilyen megjegyzést tenni ellenlábasaikra. A látottak után már-már sajnálattal néztek rájuk. Bármilyen frusztrációt is jelentettek számukra az elmúlt huszonkét év kiképzései során szükséges rosszként átéltek, most kendőzetlenül szembesülhettek azzal, hogy ők csupán a könnyített és szelidített verzióval találkoztak mostanáig. Mi lesz, mi lehet vajon ezek után? Mert a jelen, és talán a jövő is megváltozott, és megérezték ennek kérlelhetetlen visszavonhatatlanságát.

Az utca varázslója mindebből semmit sem érzékelt. Egészen kora délutánig, amikor robbant a bomba, a Próféta különkiadása és a varázsvevő rádióadásának rendkívüli híradása nyomán. Amikor a világ a feje tetejére állt. Amikor Hermione és Joanna Landis bejelentették, hogy a választott kormányzat súlyos hivatali és hatalmi visszaélései miatt, a brit varázslótársadalom érdekében kénytelenek voltak átvenni a minisztérium vezetését, az Auror Parancsnokság támogatásával. Amit Harry Potter is megerősített, nyugalomra és higgadtságra kérve mindenkit. Az átmeneti kormány a helyén van, végzi a dolgát, senkinek sincs oka aggodalomra, és a változás első jeleként a politikai okokból, koncepciós perek révén bebörtönzöttek hamarosan visszanyerik szabadságukat.

Az emberek döbbenten olvasták és hallgatták, ahogy Harry, Hermione és Joanna lerántják a leplet George Carmichael és társai sötét üzelmeiről, gátlástalan önkényuralmi terveiről, vagy ahogy bejelentik, hogy az Azkabant kiürítették, és működését meghatározatlan időre felfüggesztik. Harry Potter ismét a figyelem középpontjába került, és ismét a biztos pontot jelentette a nép számára, mind a személyével, mind a megfontolt szavaival. Néhány dolgot nem mondott el csupán. Nem beszélt arról, hogyan történt pontosan a hatalomátvétel, mit csinálnak most a Wizengamot átmenetileg felfüggesztett tagjai, mi történt a nyomtalanul eltűnt Varázsbűn Elhárítási Különítménnyel, vagy arról, hogy az Azkaban esetleges későbbi újranyitása komoly akadályokba ütközne.

Mert az Azkaban, az oly sok bűnt és szenvedést látott, híres-hírhedt varázslóbörtön többé már nem létezett. Elpusztult, és üszkös romjai hullámsírba merültek, sötét múltjával együtt. A varázslat, a szikla és a kő, amiben a természet erői, a viharok, a tenger és az évszázadok sem voltak képesek kárt tenni, nem tudott ellenállni Mercy Thorne Megsemmisítő átkának, és a sorsa egyetlen éjszaka alatt megpecsételődött. Harry olvasta az őrök vallomását. Voltaképpen el sem kellett volna olvasnia, hiszen még emlékezett a roxforti csata idején átélt táltostűz pusztítására, és egy sok-sok évvel későbbi másik esetre is. Amikor a skót Felföldön egy eszméletlen, sebesült lányt talált, egy égő házikó romjai mellett. Egy vörös hajú lányt, aki magányos, elkeseredett, öngyilkos akcióra indult, hogy bosszút álljon a húgát és a szüleit meggyilkoló sötét varázslón, Magnus McNairen. Harry akkor látta életében először - és nagyon remélte, hogy utoljára - működés közben azt a varázslatot, az Annihilátort, és az eget ostromló lángokkal égő, olthatatlan, minden élőt, élettelent és mágiát elpusztító tüzet, amely McNair, és most az Azkaban végzetét is jelentette.

Hihetetlen volt, hogy nem halt meg senki, de a támadást végrehajtó klónok előtte kiürítették a börtönt, biztonságba helyezve a foglyokat és az őröket is. Utóbbiaknak tehetetlenül végig kellett nézniük az egészet, és a látottak végül megtörték makacs ellenállásukat. Talán akkor ismerték fel végre az ellenségük igazi arcát, és értették meg, hogy a Különítmény milyen erővel szemben próbálta felvenni aznap este a harcot. Nem megfélemlített varázslók elkeseredett tömegével, csupán egyetlen mágus kéttucatnyi klónjával, akik így is elégnek bizonyultak ahhoz, hogy megdöntsék a fennálló uralmat. Egy olyan varázslóval, akit végzetes hiba volt magukra haragítaniuk.

A huszonkét éve szunnyadó szörnyeteg felébredt, és Harrynek fogalma sem volt, hogyan állítják helyre a rendet ezek után, bármilyen megkötött alku ellenére. Pedig látszólag simán ment minden. Az Auror Parancsnokság Hermione és Joanna oldalára állt. Az embereket felkavarták a történtek, ám senki sem kérdőjelezte meg komolyan a változásokat. A többség nem ejtett könnyeket az egykor nagy reményekkel várt, ám keserű csalódást okozó Carmichaelért, az eddig haszonélvező kisebbség pedig most bölcsen hallgatott. Draco Malfoy a támogatásáról biztosította az új Mágiaügyi Minisztériumot, és példáját mások is követték, a bukott miniszter által mellőzött családok közül. A minisztérium épületében keletkezett károkat csendben és hamar kijavították. A varázsvilág intézményei zavartalanul működtek tovább. Az az egyetlen varázsló tűnt csak el nyomtalanul, aki Harry kérdéseire talán választ adhatott volna. Hermionéra, Joannára és Harryre hagyva ezzel a válaszokat.

*

A hírek a Roxfortba is eljutottak, felbolygatva a kedélyeket. Most senki sem tudott vagy akart a tanulással és a tanítással foglalkozni. Tanárok és diákok egyaránt a jövőt találgatták, meg azt, hogy vajon mi történhetett Londonban. Senki sem tudta a választ. Nathan Finch megpróbált rendet tenni. Sikertelenül. Az igazgató tanácstalanul és tehetetlenül járta a folyosókat. Senki sem figyelt rá, a Minisztérium pedig hallgatott. Végül benyitott az unokaöccse irodájába. Rob háttal állt neki, és éppen a bőröndjébe pakolt.

- Mi a fenét csinálsz, Robert?!

- Elmegyek, Nathan bácsi.

- Nem mehetsz el! Nekünk itt kell...

- Nem - fordult felé Rob közönyös nyugalommal. - Nekünk itt már nincs dolgunk, bácsikám. Megváltozott a helyzet.

- Semmi sem változott, te bolond!

- Akkor hallgasd meg talán a híreket. Ennek a történetnek vége. Remélem, hogy apám jól van, és nem próbált semmi ostobaságot csinálni. Hazamegyek, hátha szüksége van rám.

- Marhaság! Itt kell maradnunk! Helyre kell állítanunk a rendet!

- Ez már egy új rend, Nathan bácsi - kattintotta be a bőröndjét Rob. - Itt már csak egy dolgot tehetsz.

- Mit?

- Csomagolj! - vont vállat Rob, és faképnél hagyta a megrökönyödött igazgatót.

A másnapi Próféta egy rövid cikkében számolt be róla, hogy a minisztérium felmentette valamennyi tisztségéből Nathan Finch oktatásügyi államtitkárt, és visszavonták az általa korábban kiadott rendeleteket. A Roxfort vezetésére pedig ismét felkérték a korábban menesztett Jethro K. Rowlinst. A régi-új igazgató újból elfoglalta hivatalát, és az irodája falán az egykori igazgatók portréi lelkesen üdvözölték újra a körükben. Rowlins igazgató úr első intézkedésével eltörölte elődje minden megkülönböztető és kirekesztő döntését. A mugli születésű diákok azonnali hatállyal visszaköltözhettek a házaik hálókörleteibe, minden rájuk vonatkozó korlátozás megszűnt, Pulmann professzor is visszatért, és Gounod, a házimanó ismét elfoglalta titkári tisztségét az igazgató mellett. A Roxfort megint szabad volt.

*

Tallulah és Pierre nem sokat tudtak a külvilág történéseiről. Tallulah szülőházában bújtak meg, a sebesüléseiket gyógyítgatták, és Katherine a gondjukat viselte, mintha mindkettejük édesanyja lenne. Nem is nagyon beszélgettek, a velük történtek éppen eléggé megrázónak bizonyultak a számukra. Az első híreket Jenny nagyitól kapták, aki délután beállított, hogy megnyugtassa őket: Tania túl van az életveszélyen. Ez volt az első jó hír hosszú idő óta.

Tallulah szüleiről azonban senki sem tudott semmit. A Thorne lányt nem hagyta nyugodni az aggodalom. Hiszen a nagyi azt mondta, a foglyokat hazaengedik. Akkor hol van Apa? Miért nem jön már? És hol lehet Anya, aki az egész minisztériummal szembeszállt értük? Vajon épségben van? Túlélhette egyáltalán ezt?

Magába roskadva gubbasztott a díványon, és Pierre már meg sem próbálta vigasztalgatni, ami reménytelen kísérletnek bizonyult, amikor este megnyikordult a bejárati ajtó. Mindhárman felkapták a fejüket a szokatlan neszre, és Tallulah üveges tekintete az édesapja arcával nézett farkasszemet. Marius arca beesett, kék-zöld foltok és vágások tarkították, ettől eltekintve azonban egészségesnek tűnt. Tallulah szinte alvajáróként mozdult, és vetette magát az apja nyakába, mintha el sem akarná engedni őt többé.

- Apa! - zokogta. - Jaj, Apa!

Marius átölelte a lányát, majd a szabad karjával Katherine-t és Pierre-t is.

- Vége van, Apa? Vége van már ennek?

- Vége van - dörmögte Marius.

- Anyáról tudsz valamit?

- Semmit.

- Jaj, ne! Szerinted él még? Túlélhette ezt ilyen túlerővel szemben?

- Nem tudom, kicsim - ingatta a fejét komoran Marius. - De amit láttam és hallottam, azok után talán nem is az a kérdés, hogy anyád túlélhetett-e ekkora túlerőt, hanem az, vajon a túlerő túlélte-e anyádat.

"És hogy ő hazajön-e hozzánk valaha is azután, amit tett?" - tette hozzá magában.

*

Katherine elvitte a gyerekeket bevásárolni, mert kezdtek kifogyni a friss élelmiszerekből. Marius pedig kihasználta az alkalmat, és lepihent. Máskor nem volt szokása a délutáni szunyókálás, de most a meggyötört testének szüksége volt a pihenésre. Az elfogásakor komolyan megsebesült, azután a különítményesek még többször meg is kínozták, amiért ellenállt nekik, ami nem segített az állapotán. Pedig nem is az Azkabanba került, még nem. A Különítmény egyik épületében tartották fogva, egy koszos raktárhelyiségben. A tárgyalására várt, azt követően minden bizonnyal átszállították volna, amire azonban már sohasem került sor.

De legalább végre otthon volt. Igaz ugyan, hogy egy természetellenesen üres otthonban, amit Tallulah, Katherine és Pierre jelenléte sem tudott teljesen élettel megtölteni. Jó volt újra itthon, a szerettei körében, csak az az egy hiányzott nagyon, aki ki tudja, miket tett értük, és ki tudja, hol lehet most. Lehet, hogy sohasem látják többé viszont? Nem, erre gondolni sem akart, pedig annyira Merre vallana egy ilyen lépés.

Szundikálásából halk neszezés riasztotta fel. Marius hunyorogva igyekezett fókuszálni. Egy sötét alak mozgott óvatosan a szobában, ruhákat pakolt egy közepes méretű táskába. Halkan, nehogy felébressze őt.

- Mer? - kérdezte rekedten Marius. A sötét alak kiegyenesedett, de nem fordult felé.

- Aludj tovább - hallotta az érzelemmentes, színtelen hangját.

- Hazajöttél?

- Nem. Jobb lenne, ha aludnál, Marius.

- Szó sem lehet róla! - tápászkodott fel a férfi.

Egy kicsit megszédült a hirtelen mozdulattól, meg kellett kapaszkodnia a dívány támlájában, nehogy elveszítse az egyensúlyát. A felesége nem mozdult, meg sem próbált segíteni neki. Marius tekintete végigsiklott rajta. Sértetlennek tűnt, az arca egy rideg kőszoboré, a barna szempárban hideg ezüst csillant. Távolinak és idegennek látszott.

- Mi történt?

- Semmi - vont vállat Mercy. - Elmegyek.

- Mer...

- Mit akarsz hallani? Végül azzá lettem, aminek születtem: szörnyeteggé. A lényeget biztosan hallottad már. Megbuktattam a kormányt, foglyul ejtettem a minisztert, a Wizengamotot, a teljes Különítményt, elpusztítottam az Azkabant, hatalomra juttattam Hermionét és Joannát. Innen nincs visszaút. Mercy Thorne meghalt. Mennem kell. Neked adom a házat, és mindent, ami hozzá tartozik. Élj boldogan!

- Nem mehetsz el!

- Ez nem kérés volt, Marius - felelte hidegen az asszony. - Elmegyek. Ne próbálj meg megállítani.

- Bántanál, ha megtenném?

- Nem.

- Ne csináld ezt, Mer!

- Ő nincs többé, Marius. Sajnálom. Mindent sajnálok. Talán majd egyszer megbocsátotok nekem. Azt tettem, amit tennem kellett. Felejts el engem. Próbálj meg élni, kezdj új életet. Isten veled!

- Mercy!

- Itt az idő. Állj el előlem, mielőtt Tallulah hazaér.

- Nem! A lányoddal nem is akarsz beszélni? Magyarázatot adni neki?

- Nincs szüksége ilyen anyára. Majd az apja gondját viseli. Maholnap nagykorú lesz. Ott van neki Pierre. Meg Katherine, a leendő anyósa. Állj félre, Marius.

- Soha! - vágta oda dühösen Marius. - Ha azt képzeled, hogy elengedlek így, akkor tévedsz! Azt mondtad gyerekkorunkban, hogy nekem mindig helyesen kell cselekednem, minden körülmények között. Hát azt teszem! Itt maradsz, vagy használnod kell a pálcádat ellenem!

Mercy mozdulatlanul állt előtte. A máskor bársonyosan simogató barna szempár most hideg, élettelen gyémántként nézett vissza rá.

- Befejezted az ostoba hősködést?

- A feleségem vagy!

- A feleséged meghalt, Marius Thorne. Emlékezz a szép napokra, és engedd el őt. Jobb lesz úgy, neked is, mindenkinek. Ennek az útnak itt a vége. Mondd meg Tallulah-nak, Jennynek, a testvéreidnek, hogy sajnálom. Vigyázzatok magatokra. Éljetek. Részemről ennyi volt.

- Hová mennél?

- Ez már nem tartozik rád. Ne keress többé.

- Ezt nem teheted!

- Megteszem, Marius. Állj félre.

Farkasszemet néztek egymással. Marius kétségbeesett elszántsággal, Mercy érzéketlen közönnyel. Vajon tényleg ez a valóság? Valóban átvette volna az uralmat a sötét úrnő a felesége felett? Most omlik össze az életük, és semmi nem marad utána?

- Rendben - bólintott Marius, egy lapra téve fel mindent. - Legyen, ahogy akarod. Csak annyit kell tenned, hogy a szemembe nézel. Nézz a szemembe, Mer, és úgy mondd, hogy már nem szeretsz! Akkor nem állok az utadba többé.

Az utolsó kártyáját is kijátszotta. A felesége - vagy a nő, aki egykor a felesége volt - rezzenéstelen tekintettel nézte őt. Nem mozdult egyikük sem. Mercy nem húzta elő a pálcáját, pedig könnyedén véget vethetne ennek az egésznek, félreállíthatná őt, vagy átgázolhatna rajta. Mégsem tett semmit. Azután a barna szempárban lassan kihúnyt a patrónus ezüstje.

- A francba! - hallotta Marius Mercy halk motyogását. - Ez aljas húzás volt tőled. Most boldog vagy?!

Mielőtt Marius válaszolhatott volna, egy új hang fojtotta beléjük a szót. Egy könnyesen reménykedő hang.

- Anya?! - Tallulah remegve állt a küszöbön, ide-oda kapkodva a tekintetét a szülei között.

*

Nézte, csak nézte az édesanyját, aki felnevelte, aki sokszor megvigasztalta, aki szerette és óvta őt, és nem mert odalépni hozzá, hogy megölelje. Pedig mit meg nem adott volna egy ölelésért, hogy érezze, hogy ez a valóság! Nem bírta megtenni. Az anyjában volt valami hideg és idegen, ahogy érzéketlenül nézett vissza rájuk. Tallulah meg mert volna esküdni rá, hogy időnként ezüstös villanásokat lát a barna szemekben.

- Hazajöttél? - kérdezte remegő szájjal és reménykedve.

- Elbúcsúzni - bólintott az anyja. - De apád drámázni akar.

- Ez neked drámázás, Mer? Tényleg az?

- A francba! Miért nem tudtál tovább aludni, mintha semmi sem történt volna?! - csattant fel Mercy, nem törődve a Tallulah háta mögött ácsorgó Katherine-nel és Pierre-rel. - Miért kell neked mindig mindent megnehezítened?

- Tudod, hogy mit kell tenned! - vágott vissza a férje. - Tessék, a kezedbe adom a döntést, és az egész életünket!

Mercy dühös oroszlánként fordult sarkon. A félig bepakolt táskájához lépett, de nem nyúlt hozzá. Remegett a keze, mérgében a zsebébe dugta. Szembefordult velük, mintha mondani akarna valamit, azután csak megrázta a fejét.

- Sajnálom, Katherine - fordult a barátnőjéhez, keresztülnézve a férjén. - Sajnálom, hogy... ezt az egészet. Nem ezt akartam.

- Mi a baj, Mercy?

- Az, hogy élek!

- Fejezd be! - ripakodott rá Marius. Két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, megragadta és megrázta a felesége vállát. - A szentségit! Veled akarok beszélni, Mer, nem a sötét úrnővel!

Tallulah ijedten bámulta, ahogy az anyja szemei felszikráztak, és az ablakok meg a falak is megremegtek a mágia erejétől. Még sosem látott tőle igazi dühkitörést, élete közel tizenhét éve alatt. Mi lesz most? Most sem látott. Mercy nem bántotta Mariust. Felsóhajtott, és ezzel a sóhajjal Holly kiszakadt a testéből, azután a patrónus a sarokba sétált, és köddé vált.

- Itt vagyok - mondta halkan az asszony. - De ettől semmi sem lesz jobb, Marius. Ez semmin nem változtat, és ugyanúgy el kell mennem a végén. Megbeszélhetjük, magyarázatot adhatok nektek, de mindenkinek fájni fog végül. Ha lett volna elég erőm, hogy megtegyem, ami helyes, és szó nélkül elmenjek... Nem voltam rá képes. Mit akarsz hallani tőlem? Azt, hogy szeretlek titeket? Így van, és ez sohasem fog megváltozni. De akkor sincs más választásom, azok után, amiket tettem. Ha végiggondolod, te is be fogod látni. Engedj el, kérlek!

- Nem! - sziszegte Marius. - Megfogadtam, hogy jóban és rosszban, mindhalálig... Egyszer már elengedtelek egyedül, tizenöt éves korunkban, amikor MacAllistert levadásztad, McNairnél pedig nem tehettem semmit. De többé nem teszem. Soha!

Mercy lehajtotta a fejét. Azután felkapta a tekintetét, és szigorúan végigpillantott a közönségükön.

- Rendben. Beszéljünk akkor a jövőről.

*

Néma csend borult a Thorne házra. Mercy rövid, érzelemmentes beszámolója után mindenki magába mélyedt. A helyzet korántsem látszott rózsásnak.

- Tehát valójában nem tartóztattak le - összegezte a számára most a legfontosabbat Marius.

- Nem - vont vállat Mercy. - Bár nem rajtuk múlt. Az a dolog pikantériája, hogy már majdnem igent mondtam nekik. Amikor behívattak a minisztériumba, komolyan elgondolkodtam, hogy feladom az elveimet, és elfogadom az ajánlatukat. A családom érdekében. Hátha így békén hagynak. Nem tudtam, mit tegyek, ezért is kértem a tanácsodat, vagy talán inkább azt szerettem volna, hogy dönts helyettem. Nem akartam soha belekeveredni ebbe a szarba, csak élni és dolgozni. Kész lettem volna feladni önmagamat. Írtam neked egy levelet, nem tudom, megtaláltad-e. Bocsánatot kértem benne a döntésemért. Meghunyászkodtam előttük, mint mindenki más is. Meg akartam adni magam, és beállni a sorba, engedelmeskedni az akaratuknak.

- Mi történt?

- Győzött a paranoia - fintorgott Mercy. - Hatéves korom óta arra tanítottak, hogy ne bízzak a varázslókban. Nap mint nap úgy élek, hogy éjjel-nappal résen vagyok. Mindig, mindenhol. Amikor a minisztériumban lépkedtem, elfogott egy rossz érzés, hogy ez az egész egy csapda. A biztonság kedvéért gyorsan helyet cseréltem az egyik klónommal. A mézesmázos Mr. Bright őt ejtette foglyul. Elhurcoltak, elítéltek, illetve hát a másolatomat. Akkor eltöprengtem. Ha eltűnnék a színről, titeket békén hagynának? Ebben reménykedtem, és csendben felszívódtam, eljátszva, mintha az Azkabanban ülnék. Elhittem, elhitettem magammal, hogy ez mindent megold. Hülye voltam.

- És hová tűntél? Mit csináltál?

- Lenyúltam itthonról a túrasátrunkat, meg néhány ruhát, és bevettem magam egy erdőbe. Ott elég távol lehettem, hogy ne keltsek feltűnést, de közel ahhoz, hogy szemmel tarthassam, mi történik. Vártam, figyeltem, és naivan hittem, hogy nélkülem minden jóra fordul.

- Nekünk nem is akartál szólni?

- Így nem kellett hazudnotok, őszinték voltak a reakcióitok. Sajnos tévedtem. Úgy látszik, a fejükbe vették, hogy a mi családunkon fognak példát statuálni. Túlfeszítették a húrt. Én tényleg el akartam menni, akár a világ végére is. Gondoltam, ha békében élhettek, idővel majd ti is beletörődtök, és új életet kezdtek nélkülem. De nem bírtam végignézni, ami történt. Dühös lettem, és azt az egyetlen dolgot tettem, amihez értek: romboltam. A földig romboltam mindent. Megint Harryre és Hermionéra hagytam, hogy eltakarítsanak utánam.

- Ezt aligha csak rögtönözted - dörmögte Marius, az egyik újkeletű sebhelyét simogatva az arcán.

- Pedig lényegében igen - ingatta a fejét Mercy, és nem nézett a férje szemébe, azután meggondolhatta magát, mert mégis felvette a szemkontaktust. - Ismersz, én nem tudok stratégiákat tervezni, hosszú távra. Csak és kizárólag harci taktikákban gondolkodom. Tudom, hogyan kell győzni, legyőzni bárkit. De nem tudnék egy országot elvezetni. Ez a háztartás a maximum, amire képes vagyok. Ironikus, hogy mindenki, Hermionét és Harryt is beleértve, mennyire tart a Sötét Úrnőtől, holott teljesen alkalmatlan lennék arra a szerepre, akinek képzelnek. Csak egy varázsló vagyok, egy nem is olyan kis hibával, aki máig sem heverte ki a gyerekkori traumáit, és sohasem lesz képes kilépni a halott húga árnyékából.

- Szerintem Hope büszke lenne rád - jegyezte meg halkan Marius.

A felesége szemeiben felszikrázott a dacos ezüst, majd lassan elenyészett.

- Ezt sohasem tudhatom meg - dünnyögte, és a lányára pillantott. - Látod, Tallulah, ezért mondtam neked, hogy te sokkal különb vagy nálam. Jobb anyát érdemelnél, apád jobb feleséget, Katherine jobb barátnőt. Nem vagyok képes ennél jobb lenni. Bocsáss meg, ha tudsz. Bocsássatok meg, ha tudtok, majd egyszer. Tudom, hogy fájdalmat okoztam nektek. Nem akartam, de hoztam egy rossz döntést, ami még akkor is rossz, ha jobb világ vár ránk utána. Nem tehetem meg nem történtté, és nem tudom jóvátenni. Ezért akarok elmenni.

- Biztos vagy benne, hogy ez a helyes? - szólt közbe Katherine tétován.

- Nem. Semmiben sem vagyok biztos. De nem tudok más megoldást, és itt nem maradhatok. Előbb-utóbb valakinek megint eszébe fog jutni, hogy számonkérje rajtam a múltam bűneit, amiket most újabbakkal tetéztem. Nem fogom hagyni neki. Ráadásul beárnyékolnám a jövőt, ami most épül újjá.

- De hogyan tudnád...?

- Mert ez vagyok én igazából - szakította félbe  ridegen Mercy. - Egy szörnyeteg. Hope, a húgom azért halt meg, mert nem voltam képes megvédeni őt. De soha többé nem követem el ezt a hibát, nem hagyom, hogy bántsák a családomat! Ha bárki megpróbálja, akkor...

Nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség. Katherine ijedten megborzongott, mikor a házfalak újból megremegtek. Az a kedves háziasszony, feleség és családanya, akit a legjobb barátnőjének tartott, aki annyit segített rajta a megismerkedésük óta, most ismeretlen, sötét árnyékként ült előtte. Hideg tekintettel, a szemeiben ezüstös villámok cikáztak, a mágia szinte tapintható fenyegetésként áradt belőle.

- Ott van a válasz a szemedben, és félsz ettől, ami vagyok - dünnyögte komoran a barátnője. - Pedig a barátom vagy. Mindenki fél tőlem. Semmit se tudok adni, a megfélemlítésen kívül. Csak ehhez és a pusztításhoz értek, és pontosan ez az, amire békeidőben nincsen szükség. Ezért sem maradhatok itt.

- Nem most kell ezt eldöntenünk! - vágott a szavába határozottan Marius. - Ülepedjenek le kicsit a dolgok. Azután beszéljük meg. És azt akarom, hogy megbeszéljük, tehát eszedbe ne jusson egyedül dönteni! Ígérd meg, hogy nem fogsz lelépni szó nélkül!

- Bíznál a szavamban? - pillantott rá szkeptikusan Mercy.

- Mi a jó búbánatos francot csinálok, mióta ismerlek?!

- Ha újrakezdhetnéd az életedet... - kezdte a felesége.

- Jaj, fogd már be, Mer! - robbant ki a visszafojtott feszültség Mariusból. - Ha újrakezdhetném, akkor újra elvennélek, Mercy Paige, és semmin se változtatnék, ezt te is nagyon jól tudod! Fejezd be a hülye önmarcangolásodat és a mártírkodást, mert már nagyon elegem van belőle! Nyugton maradsz azon a formás hátsódon, hagyod, hogy mindketten lenyugodjunk, és azután megbeszélünk mindent! Nem döntesz nélkülem, főleg nem helyettem, és ezúttal én nem engedek ebből! Megértetted?!

- Húsz év után kibújt belőled a szigorú férj?

- Nehezedre esne, ha egyszer az életben nem önfejűsködnél?

- Akkor most... mi lesz? - kockáztatott meg egy óvatos kérdést a lányuk.

- Az, hogy közösen kitaláljuk, mit kell tennünk, ahogy az egy igazi családban szokás - felelte az apja. - Azután írok a Roxfortba Rowlins igazgató úrnak. Ti pedig visszamentek Pierre-rel, és befejezitek az iskolát, leteszitek a vizsgáitokat. A többit majd utána meglátjuk. Nem tudom, mik a terveitek, össze akartok-e házasodni például. Nem bánnám, ha egy kicsit még várnátok vele, és még nem szeretnék ilyen fiatalon nagypapa lenni. De semmi kifogásom a közös jövőtök ellen. Ez is olyan dolog, amit közösen át kell beszélnünk, Katherine-nel együtt. Most pedig mindenki nyugodjon le végre, és hagyjátok egy kicsit pihenni azt, aki a családból tényleg megjárta a börtönt!

*

- Hogyan tovább? - Tallulah a Roxfort ismerős tornyait bámulta.

Újra itt voltak, és a távozásuk körülményei miatt tartott a visszatéréstől. Vajon hogyan fogadják majd őket a többiek, a tanárok, az igazgató? Sikerült emlékezetesebben távoznia innen az édesanyjánál, amire így utólag nem volt büszke. Igaz, ő most vissza is jön, Anyával ellentétben. Az Evacuata túl gyorsan iderepítette őket. Ezúttal nem bánta volna, ha vonattal jönnek, és még órákig gondolkodhatna. Bár akkor sem biztos, hogy közelebb kerülne a megnyugtató megoldáshoz.

- Mit szeretnél? - kérdezett vissza Pierre.

- Nem tudom.

- Akkor mondjam én? - lépett közelebb a fiú, és átkarolta a derekát. - Szeretném megpróbálni a maradék néhány hónapot normális diákként eltölteni. Szeretnék év végén levizsgázni, letenni a RAVASZ-t, amiből csak tudom. Szeretnék munkát kapni, hogy el tudjam tartani Anyut, és tisztességesen megélni vele és a barátnőmmel. Szeretnélek majd feleségül venni, ha nem lesz eleged belőlem, és nem hagysz faképnél, Thorne. Szeretnék letelepedni valahol veled, közös családot, és nem szeretném még ráhozni édesapádra a frászt, legalábbis egyelőre. Te jössz!

- Szeretnék kibékülni Dianáékkal - sóhajtott Tallulah. - Remélem, megbocsátják, amit a szökésünkkor tettem, és azt is, hogy talán bujkálniuk kellett miattam. Szeretném, ha a családom békében élhetne. Szeretném, ha anyám meggondolná magát, bár tudom, hogy nem fogja. Nem tudom, milyen munka lenne a nekem való, de auror biztosan nem leszek. Ennyi küzdelem elég volt, jó hosszú időre.

- Ennyi?

- Azt hiszem.

- Aha. És én?

- Azt hittem, ezt már tudod - dünnyögte a lány. - Bírom a fejed, Pierre. A fene nem gondolta volna, mikor megismertelek, hogy egyszer ezt fogom mondani, de szeretlek. Ha te is azt akarod, veled akarok családot. Itt vagy valahol máshol, nem számít. Majd kitalálok magamnak valami munkát, mert tartok tőle, hogy a troll balett-trénerre nincs túl nagy kereslet. Eddig is kicsit zűrös volt a családi életem, és úgy tűnik, ez a jövőben csak még kaotikusabb lesz. Ha el tudod viselni, Lagrange...

- Ezzel nem lesz gond, Tallulah. Én se hittem volna, hogy pont veled fogok... De valahogy úgy van, ahogy apád mondta anyukádnak: semmin sem változtatnék. Azt hiszem, elzarándokolok a gyümölcskosaras festményhez, és megköszönöm neki, elvégre részben az hozott össze veled. Talán az őseim varázslata.

- Talán mégsem akarják, hogy kihaljon a családfád - bökte oldalba a lány.

- Nem fog, és ezt nyugodtan vedd ígéretnek, Thorne!

- Szavadon foglak fogni!

- Ennél szívesebben egy ígéretemnek se tennék eleget! - mordult Pierre, majd a kastély felé bökött a fejével. - Bemegyünk, szembenézni Dianáékkal?

- Menjünk - bólintott Tallulah.

Izzadt a tenyere, tartott a barátaival való találkozástól, a visszatéréstől és a viszontlátástól. De Apának igaza van, be kell fejezniük az iskolát. Azután a jövő már rajtuk múlik. Olyanná formálhatják, amilyenné szeretnék.

- Gondoltam valamit - törte meg a csendet, mielőtt beléptek volna a Roxfort kapuján. - El akarlak még vinni valahova, mielőtt vége lesz a tanévnek.

- Hová?

- Hadd legyen meglepetés! - eresztett el egy lusta mosolyt Tallulah, miközben újból átlépték a második otthonuk küszöbét. Együtt, kéz a kézben, a jövőbe tett első közös lépésükként.