Milly akár jósnak is elmehetett volna, bár a várható következmények megjövendöléséhez nem volt szükség különleges jóstehetségre. A Roxfortba visszatérve természetesen büntetést kaptak. Ez nem is volt kérdéses. Tallulah nyakába a tanári kar ítélőszéke nagy adag kioktatást, és egy hónapnyi büntetőmunkát sózott. Pierre-rel szemben egy kicsivel megértőbbnek bizonyultak, így megúszta a prédikációt, és csak kétheti büntetőmunkát osztottak rá. Továbbá ötven pontot levontak a Mardekártól, ami nem növelte Tallulah népszerűségét a háza köreiben. Igaz, őt ez ezúttal hidegen hagyta. Van, ami fontosabb a szabályoknál, meg a házak közötti pontversenynél.

Az iskola ezen kívül írt a szüleinek is a kihágásáról és a kiszabott büntetésről (Pierre ezt az adott körülményekre való tekintettel megúszta). A válasz nem sokat késett, már másnap megérkezett a reggeli bagolypostával. Tallulah egykedvűen csatolta le a pergament a madár lábáról, és a keze csak akkor remegett meg egy kicsit, amikor felismerte rajta az anyja kézírását. Ha ő írt, akkor... A levél igen rövid volt (mivel az anyja köztudottan pocsék levélíró). Mindössze néhány sort tartalmazott csak: „Helyesen cselekedtél. Büszkék vagyunk rád, édesem. Vigyázz magadra. Ölel Apa és Anya”. Ezek után mondja valaki, hogy nem neki vannak a legszuperebb szülei a világon! Tallulah vigyorogva hálát adott az égieknek a szüleiért.

A történtek hatására, a büntetésen és a tapasztalatokon túl, azonban nyertek valami sokkal értékesebbet és váratlanabbat is Pierre-rel. Barátságot. Néha egyetlen döntésünk megváltoztathatja a bennünket körülvevő dolgokat.

Diana és Jane reakciója pedig... Diana nem mulasztotta el megvádolni Pierre-t, hogy valamilyen gonosz átokkal biztosan megbabonázta a barátnőjét, Jane meg csak mindentudón mosolygott közben. Azután hatszemközt nem győzték mindenről kifaggatni Tallulah-t. Legalábbis megpróbálták, mintha ők volnának a spanyol inkvizíció. Igaz, hogy a kíváncsiskodásukra csak tőmondatos válaszokat kaptak.

Tallulah és Pierre egész napos eltűnése meg nem fejtett titok maradt a Roxfortban. Nem létezett rá semmilyen logikus magyarázat, hiszen a hoppanálás köztudottan lehetetlen volt a kastély területén. Az igazságot így csupán öten ismerték: a három barátnő, Pierre és az igazgató. És mindannyian megtartották maguknak a titkot. Pierre-nek az édesanyja iránt érzett aggodalma felett végül átmenetileg mégis győzedelmeskedett a kíváncsiság.

 - Hogy csináltad? Hogyan vittél oda minket? - puhatolózott óvatosan.

 - Varázslattal - somolygott titokzatosan a lány. - Családi örökség. Menekítő bűbájnak hívják. Félig emberi, félig házimanó mágia, ezért is képes működni a Roxfort falai között. Gyakorlatilag bárhova el tud vinni, ha egy kicsit is ismered a helyet. Sokszor nagyon hasznos lehet.

 - Biztosan nehéz megtanulni.

 - Nehéz. De ha jó leszel, és megígéred, hogy jóra fogod használni, megtaníthatlak rá.

*

 - Á, a Próféta egyre olvashatatlanabb! - dobta az asztalra bosszankodva Diana az újságot.

 - Miért, mit vártál? - vette fel, és simította ki gyengéden a lapokat Jane. - Olvasd inkább a Szombati Boszorkányt.

 - Kell a fenének az a szemét!

 - Se ez, se az nem jó a kényes ízlésednek?

 - Te is tudod, hogy az egyik csak pletykákról ír, a másik meg csak a hülye politikáról! Ki a fenét érdekel minden nap, hogy mit kifogásol már megint a mágiaügyi miniszterben az ellenzék, és mivel magyarázkodik ismét a Minisztérium?!

 - Elég sokan olvassák.

 - Miért hagyják egyáltalán, hogy csatatérré váljon ez a hülye újság?

 - Mert igyekeznek politikailag korrektek lenni - szólt közbe unottan Tallulah. - Legalábbis Apa így szokta mondogatni, bármit is jelentsen ez.

 - Hát, nem volt ez mindig így - bólogatott mindentudón Jane. - Például, még Harry Potter idejében nagyon hevesen és egyoldalúan csak az akkori kormányzat mondanivalóját fújták, és igyekeztek lejáratni mindenkit, aki kicsit is más véleményen volt. Azóta persze új szelek fújnak. A te Hermione nénid gondosan ügyel rá, hogy minden véleménynek legyen tere a Prófétában. Ami nem olyan előnyös neki, mert így az ellenzői mondanivalója is eljut mindenkihez, aki a Prófétát olvassa.

 - Honnan tudsz te ilyeneket? - ásított látványosan Diana.

 - Tudok olvasni, és nem csak a kviddics meg a divat érdekel - vágott vissza finoman, egy légies mosoly kíséretében a barátnője.

 - Á, uncsi! Ejtsük a témát. Lemegyünk holnap Roxmortsba?

 - Nem a vizsgákra kéne inkább készülnünk?

 - Tavasz van, Jane! Mond ez neked valamit?

 - Igen. Közeledik az év vége.

 - Persze, és fogadjunk, hogy te már most a RAVASZ vizsgákra készítenél fel bennünket, pedig három évünk van még hátra addig! Lazulj már el egy kicsit!

 - Jó, menjünk. Úgyse lehet bírni ilyenkor veled. Legalább szemmel tartalak, hogy ne csinálj semmi hülyeséget.

 - Helyes! - vigyorgott elégedetten Diana, majd Pierre-hez fordult. - Elkísérsz minket, Bond? Kellene egy erős, védelmező pasi az útra. Vagy legalább valaki, aki annak hiszi magát.

 - Minek? - kérdezte a fiú közönyösen, fel sem pillantva a pergamenjéből. - Ha kibeszélnétek a hátam mögött, akkor csak útban lennék.

 - Nyugi, már kibeszéltünk. Nem vagy te olyan érdekes. Most újabb pletykák vannak soron. Ne mondd, hogy idefent akarsz penészedni, mikor szabad is lehetnél, jó társaságban!

 - Hm, te talán jó társaságnak tartod magad? - vonta fel a szemöldökét kétkedve Pierre.

 - Hagyjátok már abba! - lépett közbe Jane. - Igen, jó társaság vagyunk. Mind a négyen. És gondoljatok csak bele, ez még jelképes is! A négy roxforti ház tagjai együtt, akik egymással barátkoznak. Erre talán még nem is volt példa soha.

 - Hamarabb szabadulok tőletek, ha igent mondok? - húzta el a száját a fiú. - Felőlem! De hagyjatok ki a hülye, csajos témákból!

 - Pedig pont a sminkelésről akartunk beszélni, és neked is szívesen kifestem a körmeidet! - gúnyolódott Diana.

Ezen percekig elveszekedtek ezután. Jane csak magában mosolygott. Egyikük sem akadt fenn az általa használt „barátkoznak” szón, és ezt már szép eredménynek tartotta.

*

Szombaton a faluba vezető úton trappoltak, mint egy seregnyi másik diák. A változatosság kedvéért Diana és Pierre egész idő alatt vitatkoztak. De legalább már nem akarták leszedni egymás fejét. Ez is egy előrelépés volt.

 - Mit gondolsz? - bökött kettejük felé az állával Jane.

 - Di barátkozni próbál - felelte halkan Tallulah. - Azt hiszem, ez már a vég.

 - Inkább valami jónak a kezdete - kuncogott a szemüveges lány. - És Pierre sem olyan goromba pokróc már. Eleinte nem hittem anyukád közösen tanulós ötletében, de úgy tűnik, vannak még csodák.

A jelek szerint tényleg voltak. Össze-vissza csatangoltak a faluban, és Diana időnként karon ragadta a két barátnőjét, hogy együtt megnézzenek ezt vagy azt. Pierre látványosan unatkozott közben, mégsem hagyta faképnél őket. Tallulah unta meg a leghamarabb a nézelődést. Óvatosan lemaradt a barátnőitől, majd a fiú mellé csapódott.

 - Csatlakozhatok? - kérdezte.

 - Ez egy szabad ország - vont vállat a másik.

 - Unatkozol?

 - Ennyire látszik?

 - Bocs! Diana mindig ilyen. Kivéve, ha bal lábbal kel fel. Akkor egész nap morog és piszkálódik. De arany szíve van valójában.

 - Jól titkolja.

 - Akárcsak te, Pierre.

A fiú nem válaszolt. De nem is sértődött meg, ezt Tallulah érezte a testbeszédéből. Akármit is mond, nincs ellenére ez a kis idegőrlő társaság. Mintha tényleg barátokra lett volna szüksége, amit még magának sem akart bevallani soha. A kórházas eset óta kimondottan megváltozott a négyük viszonya. Valamiképpen a kettejüké is.

 - Megyünk valamerre? - fordult a fiúhoz kérdőn.

 - Mi lesz velük?

 - Majd megtalálnak. Máskor is le szoktam lépni, ha már elegem van.

 - Nem vagy egy boltbámulós típus, mi?

 - Nem.

 - Merre akarsz menni?

 - Tökmindegy.

Céltalanul lődörögtek. Nem is igazán beszélgettek, de a csend sem volt zavaró, különösen Diana állandó „csacsogása” után.

 - Meghívnálak egy vajsörre a Három Seprűbe - törte meg a csendet Pierre. - De nem állok túl jól anyagilag...

 - Sebaj. Még nálam a pénz, amit Milly adott, csak nem költöttük el a múltkor. Tekintsük az ő jótékony ajándékának.

Odabent letelepedtek egy asztalhoz. Csendben kortyolgatták az italukat.

 - Hogy van anyukád? Láttam, hogy ma reggel is baglyot kaptál.

 - Jobban - felelte elmerengve a fiú. - Szépen erősödik. A nénikéd tényleg érti a dolgát. És még levelet is írt, hogy megnyugtasson. Mindent elmagyarázott. Azt mondta, Anyát hamarosan kiengedik, és találtak neki segítséget is. A Szent Mungo szerződésben áll szakképzett ápoló boszorkányokkal, akik otthoni ápolást végeznek, és a Mungo fizeti őket. Van erre valami keret. Csak egy-két hétről van szó mindössze, azután már újra el tudja majd látni magát.

 - Megnyugodtál végre?

 - Nagyrészt. Úgy tűnik, tényleg jó kezekben van. Szeretném megköszönni Milly nénédnek. Írnék neki, csak nem tudom, hogyan juttassam el hozzá.

 - Azt én megoldom, ha nem bánod - legyintett Tallulah, majd csipkelődve elmosolyodott. - Meg ha rám mered bízni a „titkos leveleidet”.

 - Mást is rád bíztam már - bólintott a fiú.

A békés iszogatásukat a Diana üstökös becsapódása zavarta meg.

 - Végre megvagytok! - vetette le magát melléjük egy üres székre a lány a poharával. Jane fintorogva követte a példáját, nem szerette az ilyen hirtelen mozdulatokat. - Már mindenütt kerestünk titeket! Kezdtem azt hinni, hogy Madam Puddifootnál ücsörögtök, mikor Jane kiszúrta a búbánatos ábrázatotokat. Ennyire látványosan nem kell ám szenvedni! Nyugodtan beszélgethettek a távollétemben is.

 - Valami azt súgja, hogy egészen jól elboldogulnak a távollétedben is - jegyezte meg finom éllel a hangjában Jane (az ártatlan külső mögött tudott ő szúrni is azért).

 - Igen, azt látom! - jegyezte meg epésen Diana, aki semmit sem bírt szó nélkül hagyni.

 - Neked sem muszáj féltékenykedned.

 - Ki a fene féltékenykedik, stréberkém?!

 - Jaj, ne kezdjétek megint! - nyögött fel Tallulah. - Ha megittátok a vajsörötöket, menjünk, és csináljunk végre valami nemes és jótékony cselekedetet.

 - Mire gondolsz? - nézett rá kíváncsian Diana.

 - Nem is tudom - vonta meg a vállát a Thorne lány. - Fosszuk ki a Mézesfalást. Vagy gyújtsuk fel Madam Puddifoot rózsaszín borzadályát. Nekem édesmindegy.

 - Csábítóan hangzik! - vihogott Di. - A második se rossz, de inkább a Mézesfalásra szavazok. A kávézó még jól jöhet, ha egyszer elmegy az eszem, és randevúzásra adnám a fejem. Mit gondolsz, Pierre? Maradjon a kávézó, hogy majd te is édesen meghúzódhass ott a szíved hölgyével?

 - Feltétlenül - válaszolt maró gúnnyal a hangjában a fiú.

 - Istenem, hova keveredtem! - emelte égnek a tekintetét Jane, szenvedő viktoriánus hősnői arccal.

*

A Thorne ház nappalijában kávézgattak. Ezt a mugli finomságot a varázslók sem vetették meg. Előszeretettel fogyasztották, sőt, saját fajtákat is nemesítettek belőle. Az egyik legnépszerűbbé a Royal Magic vált brit földön, de a tehetősebb máguscsaládok ritkább külföldi márkákat is szívesen vásároltak. Hiába, a történelem során a kávé és a tea a varázsvilágot is meghódította, és ezek élvezetéhez nem volt szükség bájitalfőzői szaktudásra sem (szemben például a muglik számára „nélkülözhetetlen” energiaitalokkal, amelyek soha nem tudtak a mágusok közt gyökeret verni).

Az aranyvérű Thorne család a legdrágább külföldi luxuscikkeket ugyan nem engedhette meg magának, mégsem kellett teljesen lemondaniuk a különlegességek időnkénti élvezetéről. Mercy rendszeresen hozott magával kóstolót ajándékba a külföldi tanulmányútjairól. Egy újabb hasznos előnye annak, hogy bő öt éve végre feloldották a vele szemben még gyerekkorában elrendelt országelhagyási tilalmat. Marius Thorne kis felesége azóta bejárta a fél világot.

 - Hogy van az én kedvenc menyem? - tette le a csészéjét Jenny Thorne.

 - Na, ez szép! A kedvenc lányod - aki folytatta a te hivatásodat - nem is érdekel? - tettetett felháborodást Milly, de a szeme sarkában mosoly bujkált.

 - A kedvenc lányommal egy helyen dolgozom, és hetente többször is találkozunk. Egyébként sem lehetnél te egyedül a kedvenc lányom, miután ikrek vagytok Taniával.

 - Ne zavartassátok magatokat - szólt közbe a kávéját kortyolgatva Mercy. - Igazán élvezem a műsort. Kösz, jól vagyok így. Beszéljünk inkább arról, hogy mi újság Milly és Brian életével, és mikor lesz már az esküvő.

 - Jaj, Mercy, ne legyél már indiszkrét! - pirult el Milly. - Ez nem vall rád. Mikor faggattalak én téged a magánéletedről?

 - Bocs. Nem is tudom, ki volt az a kamaszlány, aki folyton arról kérdezgetett, hogy milyen a házasélet a bátyjával, az intim részleteket is beleértve. Nagyon is kíváncsi voltál, húgocskám.

 - Persze, mert te voltál a példaképünk Taniával. A nagy, okos, gyönyörű, szexis és őrült fogadott nővérünk.

 - Akarom én ezt hallani? - vágott kétségbeesett arcot Jenny. - Eddig abban a hitben éltem, hogy hivatásos gyógyítóként én világosítottam fel a gyermekeimet.

 - Mariust és engem biztosan - mosolyodott el Mercy. - Sose felejtem el, amikor Marius hazajött karácsonyi szünetre a Roxfortból. Tizenhat évesek lehettünk. Leültettél minket a vendégszobában, és elmondtál mindent, amit fontosnak tartottál. Azt mondtad, nem bánnád, ha megvárnánk vele, amíg nagykorúak leszünk, de ha mégsem bírnánk ki addig, akkor is legyünk mindig óvatosak, és azzal a fiad kezébe nyomtál egy doboz óvszert. Szegény olyan vörös lett, mint a főtt rák.

 - Én csak jót akartam! - védekezett a nevelőanyja.

 - Nem is tettél semmi rosszat - fogta meg a kezét az egykori gyámleánya. - Anyám helyett anyám vagy. Jó volt, hogy mindig támogattatok minket. És mi szót is fogadtunk neked Mariusszal. Hát, majdnem...

 - Úgyse fogja elmondani! - biggyesztette le a száját Milly. - A nővérem túl prűd hozzá.

 - Tényleg az én intim titkaim a legjobb témánk?

 - Te kezdted velem és Briannel!

 - Ez az élet rendje, édesem. Én csak arra voltam kíváncsi, hogy mikor gratulálhatok neked és a te „doktor bácsidnak”. Nászajándékról, mézeshetekről, unokáról szó sem volt. Arról majd édesanyád kifaggat. Inkább azt beszéljük meg, amiért idehívtatok.

Elkomolyodtak. Ha munkáról és orvoslásról volt szó, Jenny és a lánya nem ismertek tréfát.

 - Van ez a betegünk - kezdte Milly. - Tallulah barátjának anyukája. Sokat javult az állapota, haza is engedtük. Azzal a feltétellel, hogy rendszeresen visszajár majd kontrollra. Engem a betegsége mégis nyugtalanít. Soha nem hallottam még olyanról, hogy egy varázsló fokozatosan elveszítse a varázserejét. Átnéztem a szakirodalmat, írtam a francia kollégáknak. Semmi. Ők is ugyanilyen tanácstalanok voltak pár éve. Az egész világon csak maroknyi ilyen esetről vannak feljegyzések, és a lehetséges okokat illetően mindenhol a sötétben tapogatózunk.

 - Aggaszt minket, hogy nem lehet-e ebből egy komoly járvány - fűzte hozzá az anyja. - Az nagyon nem lenne jó. Ezen kívül egyetlen más opció merült még fel, bármilyen valószínűtlen is, és ezért szeretnénk kikérni a véleményed.

 - Szóval, a kérdés a következő, nővérkém - vette vissza a szót Milly. - Az aurorok szívatásában szerzett évtizedes tapasztalataid birtokában, te hallottál-e már olyanról, vagy találkoztál-e a kutatásaid során bármivel, ami arra utalhatna, hogy ez a jelenség lehet egy ősi, elfeledett átok következménye? Amit valaki Franciaországban használt a betegünkkel szemben.

Mercy felhörpintette a kihűlt kávéja maradékát, majd visszatette az üres csészét az asztalra. Tekintete végigsiklott a vele szemben ülő két nőn, a családján.

 - A hatóságoknak megemlítettétek ezt a teóriát? - kérdezte.

 - Nem - rázta meg a fejét a nevelőanyja. - A franciák annak idején igen, a sajátjaiknak, de nem lett komolyabb vizsgálat belőle. Nem voltak más esetek. Elkönyvelték ritka, megmagyarázhatatlan kórnak.

 - Helyes - bólintott Mercy. - Ne keltsünk nyugtalanságot. Különösen most ne, hogy választások közelednek. Nem tenne jót. Így is egyre hevesebbek a politikai viták.

 - Ne is mondd! - sóhajtott Jenny. - Hermione feje főhet miatta. George Carmichael egyre hangosabb és népszerűbb. Meg a nézetei is. A populizmus mindig az, ha megmutatja, hogy kikre kell haragudni a nehézségek miatt.

 - Könnyű neki, a háta mögött a dúsgazdag Paige és Baxter família támogatásával! - morogta Milly. - De még milyen populista! Ennyi pénzből megteheti ezt az ócska színjátékot. Jaj, bocs, Mercy! Mindig elfelejtem, hogy ők a te családod is.

 - Nem, ők a néhai kvibli szüleim családja - felelte nyugodtan a nővére. - Engem gyűlölnek. Az én családom ti vagytok. A politika meg nem érdekel. Csak hagyjanak élni és dolgozni. Ami a kérdéseteket illeti: nem olvastam még ilyen átokról, ami Katherine Lagrange állapotát indokolhatná. Természetesen ettől még nem is zárható ki a létezése. Utána fogok nyomozni az én „szakirodalmamban”. És azt hiszem, éppen ideje, hogy újra meglátogassam Katherine-t.

 - Mit akarsz tenni? - firtatta a húga.

 - Kedvesen elbeszélgetünk, és egy kicsit igyekszem jobb kedvre deríteni - válaszolta elgondolkodva Mercy. - Barátságos nő, és őszintén kedvelem. Talán még barátnők is lehetnénk idővel. És persze titokban én is megvizsgálom, a magam módján. Fel akarom állítani a saját, sötét varázslói diagnózisomat. Nyugi, Milly, ez nem feketemágia. Csak közel áll hozzá, és természetesen illegális. Lenne. Ha a hatóságok ismernék. De szerencsére minden kis „intim” titkomat nem kötöm mások, így a Minisztérium orrára sem. Szóval, ez az én asztalom. Majd beszámolok nektek, hogy jutottam-e valamire, és megbeszéljük a tennivalókat.

 - Ezek szerint jobb, ha nem tudunk róla, milyen „sötét úrnős” akcióra készülsz?

 - Így van, hugi. És csak megjegyzem, hogy ezt a régi, roxfortos csúfnevemet se szeretem túlzottan. Azt hittem, húsz év elég lesz hozzá, hogy végre feledésbe merüljön, és leszálljanak a témáról.

 - A Roxfort nem felejt - vigyorgott a testvére. - Főleg a hülyeségeket nem. Tudod, hogy milyen agyament sztorikat hallottam ott diákkoromban a Sötét Úrnő második eljöveteléről? A lányod barátnői szerint még mindig előkerülnek néha. Hát még ha sejtenék, hogy az ostoba meséik főhőse a nővérem, és Tallulah édesanyja...

 - Ja, egész életemben ennek a levét iszom! - horkantott cseppet sem nőiesen Mercy. - Köszönhetően a saját hülyeségemnek, meg Julie Pullman buta viccének. Na, megyek a dolgomra. Majd szólok, ha bármire jutottam, és akkor tarthatunk egy újabb konzíliumot.