Negyven ember égett halálra a tegnapi tűzben - áll a reggeli újságban, amit hamar visszateszek a helyére. A könyvtárban ma sincsenek sokan, az ablakon bezűrődik az autók zaja, de ez nem zavarja az itt lévőket. A polcok között sétálok, szememmel fürkészem a könyveket, teljesen rábízva a véletlenre, hogy mi lesz a következő olvasmányom. Két percig, ha botorkálok így a könyvek között, amikor megakad a szemem egyen. Ám abban a pillanatban lefekszik a polcról. Kissé mérgesen nézek az illetőre, és Ash-sal találom szembe magam. A szőke fiú felvont szemöldökkel néz rám, mire bármi fajta szó nélkül kikerülöm.

A tegnapi nap után még távolabb kerültünk egymástól, mint előtte valaha is voltunk. Ash minden pillantásában ott van mind a megvetés, mind a szánalom, amitől egyenest hányingerem van. Nem bántam meg azt, amit tettem, egyetlen kegyetlen döntésem, cselekedetem miatt nem szomorkodtam. Tisztába voltam vele, hogy mennyire is borzalmas dolgokat művelek, és soha sem foglalkoztam azzal, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Soha sem érdekelt, hiszen a családom boldog és biztonságban van. Szörnyeteggé válok azért, hogy megvédjem őket, és nekem ezzel nincs semmi bajom.

Viszont Ash megnehezíti a dolgot, életemben először érzem magam rosszul azért, amit tettem. És amikor a szemembe néz, láthatja a lelkemet, egy nyitott könyv vagyok számára, ettől pedig kiráz a hideg.

Utálok a közelében lenni.

Mégis egy szobába vagyok vele, mert neki is kedve támadt olvasni, és mert Roy arra kért, hogy tartsam rajta és a barátain a szememet. Kiderült, hogy a Banana Fish mégsem egy olyan hétköznapi drog, mint az elsőnek hittük. Ennek ellenére nem értem miért nekem kéne bébiszittergetnem. Elég nagy fiúk ahhoz, hogy megvédjék önmagukat.

Lekapok egy könyvet a polcról, és az egyik babzsákba lehuppanok. Vérem forr, nem tudom letagadni, hogy mérges vagyok, az embereknek is leesik, mivel elég nagy ívben elkerülnek. Kivéve három fő nem foglalkozik az elég egyértelmű tűnj-a-közelemből aurával, akik gond nélkül foglalnak helyett körülöttem.

Természetesen Ash ül le mellém a másik babzsákba, hanyagul elheverészik rajta, bármi féle próbálkozás nélkül is eszméletlenül dögösen fest. Persze azt a könyvet olvassa, amit előlem lopott el.

Ha azt hittem, hogy nem lehetek még ennél is dühösebb, tévedtem. Hiába vetettem bele magam egy szép terjedelmes történetbe, a gondolataim egészen máshol járnak. Össze-visszacikáznak az őrületbe kergetve ezzel.

Mégis hogy mer megvetni ez a szép fiú? Azt hiszi más vagy jobb nálam, csak azért, mert nem lett volna hajlandó megölni több tucatnyi embert? Azt hiszi náhány kedves szóval meg lehet nyerni egy banda háborút? Egyáltalán fogalma sincs hány emberem halt meg amiatt a féreg miatt!

Mérgemben összecsapom a könyvemet, ezzel pedig magamra vonom mindenkinek a figyelmét a könyvtárban.

   - M-Minden rendben, Grace? - kérdezi félénk mosollyal az arcán Eiji, mire rápillantok. Akármennyire is próbálom elfojtani a haragomat, tekintetem elárul.

   - Indulunk - szólalok meg figyelmen kívül hagyva a kérdését, és felállok.

   - Hova megyünk? - siet utánam a japán srác, miközben visszarakom az olvasmányomat a helyére, és az ajtó felé veszem az irányomat.

   - A kórházba. Ki kell cserélni a kötésemet - válaszolom tömören. Embereim velünk együtt hagyják el a könyvtárat, lent pedig a kocsiba beszállva Mike már járatja a motort.

   - Hoztam a reggelit - nyújt át egy zacskót, ahogy beszállok mellé az anyós ülésre. Átveszem a szatyrot, amiben frissen készített sült krumpli van nyakon öntve sajttal. Már az illatától összefut a nyál a számba. - Hova lesz a fuvar, Queen?

   - Meglátogatjuk a srácokat. - És azzal egy falatot be is kapok. Egykori haragom elpárolgot, kissé derűsebb lett az étel látán. Aztán észbe is kapok, amikor közel öt perce csendben majszolom az ételt, hogy mások is vannak rajtam kívül a kocsiba. - Kértek? - fordulok a fiúk felé, akik közül egyedül Eiji felelte azt, hogy igen.

   - Mi ez? - kíváncsiskodok a japán fiú, miközben egy darab krumplit megforgat sajt szószban.

   - Kóstold meg - noszogatom, mire vállat vonva hallgat rám. Látom, hogy Shorter rá-rápillant az ételre, mire felé nyújtom, és bátorító mosollyal ösztönzöm, hogy egyen belőle. A két ázsiai srác, pedig egyszerre hümmögnek fel, miközben újabb adag kajáért nyúlnak. Nevetve nyújtom át a kaját Eiji-nek, hogy fogja meg, és egyék meg a maradékot barátjával. Egyedül Ash ül csendben az autóban, aki némán figyeli a történteket, és türkiz zöld szemei minden mozdulatomat követ. És ahogy tekintetünk találkozik, végig jár egy kellemetlen bizsergés, elkapom a fejemet, és inkább az utat figyelem. Szinte égeti a tarkómat a nézése, de nincs az a pénz, hogy újra ránézzek. 

Most legalábbis nem

    - Vegyek majd még, Queen? - szólal meg Mike. Válaszul csak megrázom a fejemet, és neki támasztom a hideg üvegnek, hogy lehűtsem magam. Az emberek arca és a reklám feliratok elmosódnak, ahogy közeledünk a kórházhoz. Rögtön kiszálok a kocsiból, miután leparkoltunk, és anélkül, hogy megvárnám a többieket elindulok az épület felé.

A recepciónál ugyan azok az ápolók vannak, akik tegnap az érkezésemkor kisiettek elém, felnéznek a papírjaikból, viszont egy hellón kívül mást nem mondok nekik. Megnyomom a lift gombot, és mire megérkezik a fém doboz addigra Mike-ék is beérnek. Ash természetesen mellém állt, karja súrolja az enyémet, szándékosan nem lép egyet balra, ahol legalább még két ember elférhetne. Orromat pedig csiklandozza dezodorjának a jellegzetes fűszeres illata, amitől a szívem hevesebben kezd el verni. Ajkamba kell harapnom, nehogy felcsattanjak dühömbe, így töltöm el azt a pár percet a liftben, amíg fel nem érünk a negyedik emeletre. Amint kinyílik az ajtó, kilépek rajta, már-már végig rohanok a folyosón, és egészen Thomas irodájáig meg sem állok.

   - Igen? - nyitja ki az ajtót Paul, miután bekopogtam. - Ó, Grace - mosolyodik el az ápoló, ahogy felismer és kitárja az ajtót előttem, hogy be tudjak jönni. - Ők a barátaid? - kérdezi, ahogy Ash-ékra pillant tétovázva, hogy behívja őket is vagy ne. Intek neki, hogy nyugodtan engedje be őket, egyedül Mike marad kint, aki mint tegnap, most is kint vár meg.

   - Hogy van a vállad? - szólal meg Thomas ignorálva a szobában lévő maradék embereket. Ledobom a dzsekimet, pólómat, amire a három fiú illemtudóan és vörös fejjel félre fordítják a fejüket, majd leülök a székre.

   - Remekül, minden percben fáj és alig bírok tőle mozogni - válaszolom cinikusan egy mosoly kíséretében, ami hamar egy vicsorgássá torzul, amikor a doki leszedi a gézt.

   - Ha nem rohantál volna el tegnap, és pihentél volna egy pár órát, akkor jobb állapotba lennél - szid le. - Ha már csak hozzám vagy hajlandó járni, igazán hallgathatnál arra, amit mondok.

  - Szoktam is - vágom rá, mire rám pillant, amolyan te-most-viccelsz-ugye nézéssel, mire félre nézek. Eközben pedig neki lát a sebem fertőtlenítésének. Megint karmolni kezdem a szék karfáját, viszont ahogy eszembe jut a tegnapi kín, már nem is olyan irtózatosan fájdalmas a dolog. - Az embereim?

   - Akiket tegnap a nyakamba sóztál? - kérdez vissza, viszont nem válaszolok, ezért inkább folytatja: - Több, mint a felét időbe hozták be, a nővérek és az ápolók ellátták a sérüléseiket, így életben maradnak. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy olyan felhőtlen az életük, mivel van, akinek belsővérzése volt vagy csonttörése.

   - És a maradék? - kérdezek rá arra, amit feltünő módon elkerült. Thomas elcsendesül egy momentumra, ahogy egy gézt rak a vállamra, és neki áll bekötözni. Rám pillant, és bár enélkül is sejtettem, hogy mi lesz a válasz, gyomrom görcsbe rándul, mellkasomra ólom súly nehezedik. - Mennyien voltak?

   - Harminkettő - feleli tömören. - Sajnálom.

   - Tudom - mondom, ahogy felállok a székből, és felöltözök. - Köszönöm - mosolygok rá Thomasra szomorúan, de egyben hálásan is, aztán az ajtó felé indulok. - Candy talált egy jó lakást a lányának, majd elküldöm a címet.

    - Most fejezd be, Grace! - szól rám dühösen a doki, arca komoly és mérges, azonban szemein látom, hogy nevet.

    - Mégis mit? - kérdezek vissza játékosan, ahogy kinyitom az ajtót, és pimasz mosollyal az arcomon kisétálok rajta. És ahogy átlépem a küszöböt a jókedvem is elszáll. A kórtermek felé veszem az irányomat, Mike mellettem sétál, arról magyaráz melyik szobában melyik társa fekszik. Thomas viszont jobbnak látja, hogyha inkább velem marad, és inkább ő kísér az embereimhez. Ash-ék persze csendben követnek minket.

   - Itt van Danny - nyomja le a kilincset, és résnyire kinyitja az ajtót. Bent a hat ágy közü egyen fekszik egy ember, vállát, karját kötés takarja, infúzió lóg mellette, arcát eltorzítja a kín. - Három lövést kapot, egyet a combjába, egyet a vállába, egyet karjában. A műtét során nem volt probléma, szépen lábadozik, de egy hónap kell, hogy felépüljön, és még utána is figyelnie kell a sérüléseire.

   - Fájdalomcsillapítót nem kap?

   - Az infúzióban az is van, de ennél nagyobb dózist nem adhatunk be neki - feleli Thomas, mire hümmöfve válaszolok. - A többiek sem néznek ki jobban, van, aki fejsérüléssel hoztak be - magyarázza, ahogy becsukja a kórtermet, és egy másiknak nyitja ki az ajtaját. Mind a hat ágyon fekszik egy-egy bekötözött beteg, egyikük sincs ébren, mind némán küzdenek az életükért. Bal oldalt az első ágyon egy fejsérült, a másodikon és harmadikon kéz és láb sérült pihen. Jobb oldalán mind hárman tagnak a belső szerveit találta egy-egy golyó.

   - Ash, gyere ide - szólok a szőke fiúhoz ellent mondást nem tűrő hangon. A szőke fiú pedig szó nélkül oda sétál hozzám, szinte rám hajol, ahogy benéz a szobába. Türkiz zöld szemei végig futnak az embereken, szemügyre véve mindegyiket, aztán rám pillant. - Kövess - mondom neki ridegen, majd a doki után indulok, hogy legalább még nyolc szobába bemenjek és megnézhessem az embereimet. A betegek állapota alig változik, mindannyiuknak golyó okozta sérülést szenvedtek el, valaki szerencsésebben járt, valaki nem. Valaki már nézte a tévét, míg valaki ugyan úgy szenvedett a fájdalomtól, mint Danny. Egyedül az utolsó kórterembe van némi élet, ott a hat beteg hangosan, vidáman viccelődnek, kártyáznak és még erejük is van a veszekedéshez.

   - Queen! - kiált fel egyikőjük boldogan, amikor észrevesz, és bekötözött kézzel int nekem. Persze, erre a kijelentésére mindenki figyelme rám szegeződik, mire mosolyogva sétálok be a szobába.

    - Mi újság, srácok? Hogy bírjátok a gyűrődést?

    - Rosszul vagyok a fertőtlenítő szagától.

    - Én a kajától.

    - De aranyosak a nővérek. - Érkeznek sorra a válaszok, mire felnevetek, legalább ők jól vannak, és kicsattannak az energiától, ahogy ezelőtt is.

    - Queen, nem intéznéd el nekünk, hogy valami ehető kaját kapjunk? És nem csak moslékot? - szólal meg az egyik pisze orrú srác, akinek a szeménél egy heg éktelenkedik.

    - Mit mondtál, fiam? - szólal meg mély, komor és megsértődött hangon Thomas, mire a fiú azonnal behúzza a nyakát. 

    - S-Semmit...

    - Elintézhetem - vágok közbe megmentve a fiút egy jókora fejmosástól. - És hozhatok be kártyát is, hogy elüssétek azzal az időt, ha az megfelel - ajánlom fel, amire sűrű bólogatás a válasz. Ezt követően még egy kis ideig elbeszélgetek a srácokkal, mintha nem haltak volna meg a bajtársaik és barátaik tegnap. - Vigyázzatok magatokra, srácok! És ajánlom, hogy gyógyuljatok meg! - köszönök el tőlük, miközben kissé szigorúbbá fogom magam.

    - Oké, Queen! - vágják rá csípőből a srácok, mire mosolyogva felállok és kisétálok a kórteremből. A folyosón Ash-ék várakoznak, öt perc után megunták a beszélgetésemet a srácokkal, Mike a többieket látogatta meg, míg a doki visszament, mivel páciense érkezett.

   - Mehetünk - mondom, és mintha mindenki erre várt volna, megindulnak a lift felé. A fém dobozba Ash ismét igen közel áll hozzám, karjaink súrolják egymást, viszont amikor az egyik emeleten kis tucatnyi ember száll be, ennél is közelebb kerülünk egymáshoz. Hátamat a hideg fémnek döntöm, a vállamnak jól a esik a hűvösség, de azt kifejezetten nem tetszik, hogy Ash a fejem mellett támaszkodik meg, és arcunk egy centiméterre van egymástól.

Arcomat elönti a forróság, szívem hevesen ver mellkasomba, kényelmetlenül érzem magam, menekülni akarok. Ash azonban egyre jobban megnehezíti a dolgomat, fejem mellett lévő karján finom kirajzolódnak az izmok, illatától még gyorsabban ver a szívem, meleg lehelete csiklandozza bőrömet.

Utálom, hogy csupán a jelenlétével kiváltja belőlem ezeket az érzéseket. Utálom, hogy közben megvett.

   - Emlékszel az embereimre? - szólalok meg halkan, hogy csupán mi ketten értsük mit is mondok. Összeszedem minden erőmet, megmakacsolom magam, és szemébe nézek. Tüzkiz zöld szemei meglepetten csillannak meg, én pedig elolvadok legbelül. - Láttad a sérüléseiket? Láttad, hogy mit okozott Rick? - kérdezem, amivel hamar megértetem vele a látogatásunk okát. Nem felel, és nem is kell. - Azt hiszed, hogy csak Em miatt követek el minden féle szörnyűséget, holott ha rájöttél volna, akkor tudnád, hogy ezzel a családomat védem. Akik ott feküdtek az ágyon összekötözve, miközben a kínok kínját járják meg, vagy akik már soha többé nem ébrednek fel, ők is a családom tagjai. Az ő biztonságukért bármit megteszek.

   - És este mégis hogy tudsz így aludni? - szalad ki a száján a kérdés, mire meglepetten nézek a szőke fiúra. Ash hidegen, mégis összetörten néz le rám, mire hitetlenkedve elmosolyodok:

   - Szerinted a szüleim lemészárlása után valaha is képes leszek úgy aludni, hogy nem az jár a fejemben, hogy valaki meg akar ölni? - kérdezem, miközben szép lassan elönt a düh. Megragadom pólóját, veszek egy mély levegőt, hogy szavaimat ne üvöltsem az arcában, miközben egyre többen pillantgatnak felénk . - Szerinted képes vagyok hátra dőlve nézni, amint valaki bántja a családomat? Szerinted nem ölnék meg bárkit értük? Mi lenne ha azzal az együtt érző szívecskéddel nem csak a kibaszott áldozatok szemszögét néznéd meg, hanem az enyémét is?

   - Queen... - ránt ki haragomból Mike, viszont még így is gyilkos pillantásokat küldök felé. - A földszinten vagyunk, mennünk kéne - magyarázza idegessen, amiért elengedem Ash-t, sőt még félre is lököm, miközben kiviharzok a kórházból.

Fejembe cikáznak a gondolatok, érzelmeim tombolnak, nem tudom, hogy mit is szeretnék csinálni per pillanat. Üvölteni és széjjel verni valamit, vagy sírni és enni. És mindezt annak az idióta baromnak köszönhetem, aki folyton-folyvást mást sem csinálni, mint lélegzik és mindegyik pillantásával undorodik tőlem. Utálom, mégis mit kéne tennem azért, hogy megváltozzon a kibaszott a véleménye?!

   - Beszélnem kell Rachel-lel - motyogom orrom alatt, miközben Mike lekanyarodik egy sarkon. - Dobjál ki a bárba, a fiúkat rád bízom - utasítom emberemet, aki szó nélkül teljesíti a parancsomat. A kocsiban a levegő izzik körülöttem, a feszültséget vágni lehetne, és ezen még az idióta számok sem segítenek. Negyed órás utat egy évnek érzek, és még annál is többet öregedtem, mire megérkezünk a bárba. - Kösz - szállok ki a járműből. Nem érdekel, hogy Ash-ék hova terveznek menni, vagy ha egyáltalán akarnak tőlem valamit. 

A bár ajtaját durván vágom ki, amivel megzavarom minden vendégnek a beszélgetését, Rachel értetlen tekintettel néz rám, mire lenyugtatom magam, és halkan bocsánatot kérek. A pulthoz sétálok, helyet foglalok az egyik széken, és a hajamba túrok. A néger nő lerak elém egy bőgre jegeskávét mellé pedig egy kis fagyi kelyhet, amin cseresznyék vannak.

   - Mi történt, Queen? - kérdezi, miközben folytatja tovább a korsók törölgetését. - Mi zaklatott fel annyira, hogy még az ajtót is majdnem tönkre tetted? - viccelődik, mire felnyűszítek és karjaimra hajtom a fejemet.

    - Ash - motyogom alig hallhatóan, és csupán kimondva a nevét bedühödök. Rácsapok a pultra, ahogy magyarázni kezdek már-már üvöltve Rachel-nek, de szerencsémre rám szól minden alkalommal, amikor hangosabban kezdek elbeszélni az átlagosnál. Nem tudom mennyi idő telik el mire befejezem a kirohanásomat, viszont biztos vagyok benne, hogy a tíz percet meghalattam. Kivörösödve és lihegve bámulok a néger nőre, aki eddig csendben hallgatta  kirohanásomat. Fagyimat megettem időközben, hogy ezzel mérgemet valamelyest csillapítsam, és a kávémat is megittam, de aligha segítettek.

    - Ez egyáltalán nem is vall rád, Queen. Miért szeretnél megfelelni egy olyan embernek, akit csak pár napja ismersz? Hiába mozogtok otthonosan az alvilágban, különböztök - mondja, ahogy egy pohár kólát rak le elém. - Ki tudja mi formálta őt ilyen személyiséggé, lehet, hogy nem élt át még annyi szörnyűséget, mint te.

    - Vagy lehet, hogy annyi borzalom után is képes kedves maradni - motyogom orrom alatt. Haragom elpárolog, egyre levertebb leszek, és ahogy ránk telepszik a némaság ront ezen.

    - Queen, véded a srácot - szólal meg némi hallgatás után Rachel, mire kikerekedik a szemem.

   - Mi? - pillantok fel az italomból, a néger nőt figyelem várva, hogy mondjon valamit, mintha rosszul hallottam volna. Azonban nem így van, és ahogy Rachel végig nyal ajkain, tudom, hogy van még valami, amit mondani szeretne. Valamit, amihez nagyon jól meg kell válogatni a szavait:

   - Kedveled a srácot.