Az irodára csend ül, ahogy Ash befejezi mondandóját, és magabiztosan néz fakrasszemet velem. Amit kérni szeretne tőlem, az információ egy bizonyos Banana Fish-ről cserében pedig védelmet nyújt a kaszinómnak, amit New York-ban nyitnék meg. Felvonom a szemöldökömet, nem értem, hogyan tudná megadni mindezt, hiszen nála egy sokkal nagyobb hatalmú férfié az egész város. Hiába kezeli egyenrangúként, pillanatok alatt szétcincálna engem, ha úgy tartaná a kedve, és esélyem sem lenne ellene. És ezzel Roy is tisztában van, ez az üzlet nem éri meg nekünk.

Roy-ra pillantok, aki karba font kézzel támaszkodik a falnak, csendben figyel, és óvva int arra, hogy vigyázzak. Ezek szerint van még valami más is Ash tarsolyában, amivel meg szeretne nyerni magának. Visszanézek a szőke fiúra, aki olvasta a helyzetet, mivel rögtön utána megszólal:

  - A szüleid gyilkosa, a harmadik tag nem halt meg, életben van és tudom ki az.

Nyelvemre harapok, nehogy kibukjon belőlem egy mi zavarodott kérdés, de arcom így is tökéletesen elárulja meglepetségemet. És egy pillanatra megáll körülöttem a világ, ahogy felelevenedik bennem az öt évvel ezelőtti éjszaka. A búvóhelyen kuporogtunk húgommal, miközben szüleinket kegyetlen élvezettel végezték ki. Az egyetlen dolog, amit tehettem az pedig az volt, hogy befogtam a testvérem száját, nehogy minket is elkapjanak és arra a sorsra jussunk, mint a szüleink.

Egy kezet érzek meg a vállamon, ami egy momentum alatt visszaránt a jelenbe. Kissé kábán pillantok fel unokatestvéremre, akinek szemeiben aggódást vélek felfedezni. Amióta az eszemet tudom, mellettem állt és mindig törődött velünk, otthont adott, amikor elvesztettük. Mellém állt, miután megszereztem a város irányítását, észhez térített, amikor veszélybe sodortam volna a családot és magamat, ugyan úgy, ahogy most is. Bíztató mosolyt küldök felé, egy perc elég ahhoz, hogy tudjam mi a jó a családnak, mi ér meg és mi nem. Visszafordulok Ash felé, mintha mi sem történt volna, mintha nem remegett volna meg az akaratom.

   - Hogyan lennél képes védelmet nyújtani Godzila ellen, amikor a saját bandádat alig tudod megvédeni? - kérdezem. Shorter és Eiji arcán fájdalmas grimasz jelenik meg, míg a szőke srác egyetlen arc izma sem rezdül. - Ez egy gyenge ajánlat, nem éri meg a családnak elfogadni ezt, még akkor sem, hogyha a bosszúról van szó. A család jövőjére kell összpontosítanom, ha New York-ban szeretnék kaszinót nyitni, Godzilla pillanatok alatt tönkre tenne.

   - Nem a közel jövőre gondoltam - vág a szavamba Ash magabiztos pimasz mosolyával, mire felvonom a szemöldökömet. - Ha megadod azokat az információkat, amiket kérek, tönkre tudom tenni Papa Dinót, és akkor nagyobb hatalmam lesz a városba - mondja magabiztosan, amivel teljesen meglep. Nem gondoltam ilyen dologra, és ezzel ő is teljesen tisztában van. Látja rajtam, hogy megfogott az ajánlatával, így fontolóra veszem, hiszen két legyet ütök egy csapásra. Persze, hogyha igaza van miszerint él a harmadik tag, viszont ha hazudik nekem, megbánja.

   - Kérem a harmadik embernek a nevét - szólalok meg hosszú hallgatás után, mire Ash szórakozottan elmosolyodik.

   - Grace... - áll mögém Roy. Hangja aggodó, ideges és félő, nem kell ránéznem, ismerem, viszont egy intéssel elhallgatatom. Fakrasszemet nézek Ash-sal, nem vagyok biztos abban, hogy alábecsül-e vagy szimplán kinevet, de semelyiket sem kedvelem.

  - Mondd meg a hamradik ember nevét, hogy tudjam, nem versz át - mondom kimért hangon, amivel csorbítok a szőke fiú kedvén. - Nem tudom honnét vetted ezt a dolgot, de ha rájövök, hogy át akartál verni, tönkre teszlek.

A csend beáll közénk, a levegőben vágni lehet a feszültséget, miközben Ash-sal egymást nézzük. Türkiz zöld szemei kemények, mintha arra várna, hogy megváltoztassam az álláspontomat, viszont erre hiába vár. Ha igaz, amit mond, akkor az embereimet újra ráállítom arra, hogy felkutassák nekem a harmadik tagot, hogy saját magam végezzem ki. És akár elárulja a nevet, akár nem.

    - Joseph Ramsay - töri meg a csöndet Ash. Intek a fejemmel Mike-nak, aki szó nélkül pattan fel a székéből, és rögtön elhagyja az irodát. - Alabama-ban él, a családjának igen fontos embere...

    - Tudom ki ő - vágok a szavába, ahogy felállok. - Sokkal jobban ismerem, mint hinnéd - pillantok rá hidegen. - Leellenőzöm az információt, amit mondtál - egyenesedek ki, és látom, hogy Eiji mellette ellenkezne, viszont egy pillantásommal elhallgatatom. - És ennek megfelelően átgondolom az ajánlatotad. A ház vendégei vagytok. - És ahogy ezt kimondom embereim megjelennek mögüttük, finoman jelezve, hogy ideje menni. Hiába néz rám értetlenül és felháborodottan Ash, hátat fordítok neki, és előhalászom a telefonomat. Amint becsukódik az ajtó, elküldöm üzenetemet Candy-nek, és fáradtan sóhajtok fel. - Mit gondolsz? - kérdezem unokatestvéremet, aki még mindig csöndben, gondolataiba merülve bámul maga elé. 

   - Túl kockázatos - feleli tömören, mire hümmögve bólintok egyet. - Tisztában kéne lenni mi az a Banana Fish, amiről beszél, és ha igaz, amit állít... - utal Joseph-re. - Akkor a család el fogja veszíteni a hidegvérét, és mészárlás lesz a vége.

   - Kivéve, ha mészárlás helyett, teljesen tönkre tesszük őket - vetem fel az ötletet, mire zavarodott tekintetet kapok cserébe. - Ha igaza van Ash-nak, hidd el, hogy meg fogom bosszúlni anyáékat - pillantok Roy-ra. Összeráncolt szemöldökkel fogja meg a vállamat, hogy magához húzon, mintha ezzel szeretné elüldözni sötét gondolataimat.

   - Bosszú nem szül mást csak bánatot és még több bosszút - mondja, ahogy megsimogatja a fejemet. - Ne hagyd, hogy az érzelmeid vezessenek - figyelmeztet, ahogy eltol magától, és szemembe néz. - A szüleid elvesztése elég fájdalom volt számunkra.

   - Úgy ismersz, mint aki ilyen könnyen feldobja a talpát? - vonom fel a szemöldökömet szórakozottan, mire az ő arcán is egy csalfa mosoly jelenik meg, ahogy megrázza a fejét. - Most foglalkozzunk azzal a bandával, ami tegnap éjjel megtámadta az egyik csapatunkat - vetem fel az ötletet, ahogy visszahuppanok a fotelba, és magamhoz veszem a kikészített papírokat. És minden erőmmel az ellen teszek, hogy gondolataim ne Ash ajánlata körül forogjon.

▲▼▲▼▲

A mikrofonnál egy félvérű nő énekel csukott szemmel, kellemes hangját lágy melódia kíséri, akaratlanul is magára vonja az emberek figyelmét, akik az evés és barátjukkal való beszélgetés helyett, őt figyelik. Killing me softly dal tökéletesen passzol a hangjához, érzelmekkel teli, de nem viszi túlzásba, és engem is arra késztet, hogy megálljak és hallgassam őt.

   - Queen, mehetünk? - kérdezi az egyik emberem, Danny miután véget ért az egyik dal. Felucsódok a bambulásból, némán bólogatok, ahogy az ajtóhoz indulok. Észreveszem Ash-t Eiji és Shorter társaságában, a bár egyik boxában ül, várja, hogy a következő lépésemet. Tekintetünk találkozik, egy másodpercig tart csupán, mégis bőven elég volt. Türkiz zöld szeme kemények, mégis hívogatóak, egész lénye arra késztet, hogy keressem a társaságát és a közelébe legyek.

Számat rágva ülök be a kocsiba, ami rögtön el is indul, és a sarkon lefordul. Ujjaimmal játszok, amikor a hátsózsebemben megrezzen a telefon. Candy üzent, miszerint Joseph öt éve azon a bizonyos napon a városban, Dothan-ban volt. Ám ez még nem jelenti azt, hogy ő volt a harmadik tag.

Bár a családunk hosszú ideje harcban áll egymással, és Joseph egy olyan személy, aki képes bármit megtenni a családjáért. Képes lenne olyan kegyetlenséggel végezni egy egész családdal, ahogy az enyémmel tették. És ha úgy adódna, apja gondolkozás nélkül húzná ki a szarból, sőt dicsőítené, amiért ilyen hatalmas nagy dolgot megtett a családért.

   - Itt vagyunk - szólal meg Danny, ahogy leállítja a motrot ezzel pedig ki is ránt a gondolataimból. Kinézek az ablakon, a megbeszélt raktár előtt vagyunk. Többi emberem autó vagy a fal mellett várakozik, de a másik bandát nem látom, sem a vezérüket, pedig a találkáig öt perc van még.

   - Valami nem stimmel - mondom, ahogy kiszállok a kocsiból. Az embereim erre rögtön felpattannak, készen arra, hogy parancsot telejesítsenek, de leintem őket. Körül nézek, a kikötőben csend honol, kísérteties csend, egyedül a távolból lehet hallani az autók zaját, a közelben pedig víz hangját, amint a köveket nyaldossa és a sirályok károgását. Egyetlen egy munkást, járókelőt vagy környékbelit nem látok, ami csak még jobban növeli bennem a gyanút. És legalább három hasonló épületből tökéletes rálátást lehet nyerni ide. Remek célpontot szolgálhatunk azoknak, akik rajtunk akarnak ütni.

   - Baszd meg... - Csap belém a felismerés. Egy komplett idióta vagyok, aki naivan elhitte azt, hogy egy semmirekelő csapatvezére hajlandó velem tárgyalni. Tálcán hoztam el az embereimnek a fejét, és én vagyok neki az ajándék. Az adrenalin és a harag pillanatok alatt elönti testemet, a csípős, sós szélben egyszerre ráz ki a hideg és járja végig a testemet a forróság. - Elmegyünk innét! - parancsolok rá kiabálva az embereimre, akik zavarodottan pillantanak rám.  - Nem hallodtátok?! Gyerünk! - mordulok rájuk, amire már mindenki utasításomnak megfelelően tesz, és ki az autóba ül, ki a sikátorok sötétségbe sétál bele. A probléma az, hogy nem elég gyorsan, mivel mielőtt újra rájuk parancsolhatnék, több tucatnyi pisztoly sül el.

Valaki megragadja a karomat, egy autóhoz rángat, és fejemet fogva nyomja le a földhöz, nehogy eltaláljon egy golyó. Soffőröm, Danny fél kézzel fegyverét szorongatja, ahogy kiles a jármű mögül, míg másikkal engem próbál védeni.

   - Szépen átbasztak, Queen - szólal meg, mire hümmögök mérgemben. Elő veszem pisztolyomat a tárából, és kibiztosítom. Legalább egy tucatnyi emberem fekszik a porban és vérben, míg a többiek menedékhelyükről tüzelnek vagy nyakukat behúzva szorongatják sérülésüket.

   - Rohadj meg, Rick... - morgom orrom alatt, ahogy a vezérük nevét motyogom több sornyi szitkozódás kíséretében. Kilesek a búvóhelyem mögül, majd rögtön utána megcélzom az egyik lövöldöző férfit, és meghúzom a ravaszt. Azonnal visszahúzódok az autó mögé, viszont a hatalmas zajból is kihallom a társainak az ordítását. Ez még ötször megtörténik, aztán tárat cserélek.

   - Queen, gyere! - üvölt oda az egyik nagy darab férfi, akinek a fején télen-nyáron sapka van. - El kell tünnöd! Kiviszünk innét!

   - Nem megyek! Nem foglak itt hagyni titeket!

   - Pedig fogsz! - szállba Danny is a vitában, miközben leszed három tagot. - Első a te biztonságod, utána következünk mi! Ha itt meghalsz, mi is - fogja meg a vállamat, ahogy a szemembe néz. Szóra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki rajta. Megáll körülöttem a világ, nem tudok ellenkezni ez ellen, most fordul velem elő először ilyesmi. Törekedtem arra, hogy jó vezérük legyek a srácoknak, a családnak. Olyan legyek akár apa, egyszerre féljenek és szeressenek az emberek, de leginkább megbízzanak bennem. És most egy ilyen helyzetben mutatkozik meg először, hogy sikerült mindezt elérnem. A maffia vezéreket egymás váltják le egy-egy véletlen baleset, gyilkosság vagy természetes halál folytán, de mégis mennyiüknek mondhattak vagy érezhettek hasonlóképpen a beosztotjai?

   - Nem akarok több embert veszíteni - szólalok meg végül, mire csak némán bólint egyet. Kihajol a kocsi mögül, lead egy sorozatot, amíg én a nagydarab fickóhoz futok, majd vele és még egy markonyi emberrel a sikátor felé vesszük az irányt. Golyók csapódnak be mellettem a falba és a földbe, és az egyik ilyen eltalálja a vállamat. Felsikítok a váratlan találattól és a fájdalomtól, vérző vállamhoz kapok, mire embereim még inkább körbe állnak, hogy a következő találatot ők kapják be helyettem. - Basszus... - szűröm ki fogaim között, ahogy agyamat lassan elönti a kín, és az adrenalin nem tombol az ereimben.

A sikátor végén egy kocsi vár, amiben Mike ül, idegesen dobol a kormányon, míg meg nem lát. A nagy darab ember kinyitja nekem az ajtót, majd miután beszálltam a kocsiba, ő is hasonlóan tesz, maradék négy ember egy másik kocsiba ülnek be. A jármű kigurul a parkolóból, gyorsan száguldozik a többi autó között, hogy minél hamarabb távol kerüljek a lövöldözéstől. Nem kell mondanom hova vigyen, hiszen egyértelmű.

Hátra vetem a fejemet az ülésen, a vállamban lévő fájdalom egyre jobban nő, erősebb lesz minden másodperccel. Fogcsikorgatva pillantok le a sebemet, ujjaim között csorog a vöröslő életnedű, a vérzés pedig egyáltalán nem akar elállni.

   - A kurva életbe - döntöm hátra a fejemet. Lehunyom a szememet, próbálom kiszorítani agyamból a kínt, ami dörömböl elmém ajtaján, és relaxálni néhány percet, hogy erőt gyújtsek, de nehezen megy. - Hogy kerültél ide? - kérdezem Mike-t, hátha ezzel sikerül másra terelni a figyelmemet.

   - Danny üzent, hogy baj van - feleli rögtön, és ezzel le is zártuk a témát, aminek én egyáltalán nem örülök.

   - Van bármi infó Joseph Ramsay-ről? - teszem fel következő kérdésemet, és talán ez az egyetlen dolog, ami sikeresen eltereli a figyelmemet.

   - Queen, ez ráér később is...

   - Most akarom tudni! - csattanok fel, és a harag újra elönti a fejemet. Az autóban ülő embereim erre rögtön összerezzennek, bármi fajta ellenkezés nélkül folytatja Mike:

   - Több szál is köthető hozzá, a szomszédok is látták aznap Joseph Ramsay-t a házatok környékén, és aznap este fele, amikor lövöldözés volt, ott volt - világosít fel. A mondat hallatán mellkasomat elönti az elégedetség, szomorúság, bosszúvágy és valamiért az öröm. Agyamban kattognak a gondolatok, hibáztatom magam, amiért olyan egyértelmű emberekre nem gondoltam, mint Ramsay család sarjai, és hogy nem néztem alaposan utána a dolgoknak. Másfelől pedig nem tudok nem arra gondolni mégis hogyan lehetne tőrbe csalni az egész családot, tönkre tenni őket és legalább tízszeresen visszafizetni azt a kínt, gyötrelmet, amit ők okoztak nekünk.

   - Q-Queen...? - szólal meg a mellettem ülő férfi, mire észbe kapok. Egész uton pszichopata módon vigyorogtam kifelé a fejemből és az autóból. - Megérkeztünk - mondja a nagydarab fickó. Kipattanok a kocsiból, a kórház előtt találom magam. Az épület fehér falai fölém magasodnak, érezteti velem, hogy milyen apró is vagyok valójában. Teszek egy lépést, besétálok a kapun, mögöttem embereim, akik szeretnék nem felhívni az emberek és járókelők figyelmét, de ez lehetetlen. Eleve jómagam elég figyelem felkeltő vagyok a vérző vállammal, nem hogy az, hogy egy markonyi rossz körökben mozgó sráccal jelenek meg, akik szintúgy horzsolásokkal és sérülésekkel tele vannak. Nem lepődök meg, amikor két fehér ruhás ápoló fut ki elénk.

    - Mi történt? - kérdezi egy harmincas éveiben járó férfi, viszont ahogy meglátja a vállamat, elkerekedik a szeme. - Rögtön orvoshoz kell vinnünk! Hogy hívnak? - siet mellém, hogy besegítsen az épületben, míg társa többi emberemet kéri meg, hogy kövessenek minket.

   - Grace McCarter, és Thomas Blake doktorhoz vigyen - mondom. Az ápoló ledermed, nevemet hallatán tudatosul benne, hogy mégis kinek a közelében van, viszont ez nem tántorítja el attól, hogy ellent mondjon nekem, miszerint nem fog Thomas-hoz vinni, mert páciense van. - Nem érdekel, megvárom - vágom rá makacsul, ahogy beszállok a liftbe és megnyomom a negyedik emelet gombját. Nem ez az első alkalom, amikor hasonló helyzetbe kerülök, és Thomas nem ér rá, de nem vagyok hajlandó más orvoshoz járni. Ő az egyetlen doktor, akibe megbízok.

A lift megáll a második emeleten, egy magas, langaléta húszas évei végén járó ápoló lép be mellém a fém dobozba, nem néz fel a papírjaiból, csak elmotyog egy hellót az orra alatt. Sötét barna haját felnyírta, szeme alatt egy kicsi anyajegy ékeskedik, amivel eléri azt, hogy az emberek megjegyezzék.

   - Ennyire belemerülsz már most a munkába? - szólalok meg, hogy felemelje végre a tekintetét, és felismerjen. Paul, az ápoló összeráncolt szemöldökkel mered rám, míg rájön, hogy ki is szólt hozzá. Megvillantja fogsorát, ahogy hóna alá csapja a papírokat és felém fordul. - Mit csinál?

   - Thomas? Egy öreg hölgy nyavajáit hallgatta, amikor eljöttem - válaszolja, aztán az órájára pillant. - Úgy tíz perce, szerintem még mindig Margareth untatja - viccelődik, mire félmosolyra húzom a számat. - Mi történt? - biccent fejével a sebemre, ezzel rögtön másfelé terelve a beszélgetésünket és a levegő is komollyá változik.

   - Rajtunk ütöttek - felelem tömören. A lift ajtó kinyílik, én pedig egyenesen a gyengélkedőre felé veszem az irányt, ahol a betegeit szokta ellátni. Paul pár lépésre lemaradva követ, csak akkor érbe, amikor az ajtó előtt állok. Előre megy, tömören és kissé sietősen magyarázza el a dolgokat Thomas-nak, aki ezt követően az öreg néni azonnal távozásra kéri, engem pedig behívat.

   - Lehetne, hogy ne havonta látogass meg a kórházba, Grace? - mordul rám idegesen Thomas, miután meglátta a sérülésemet. Pár éve múlt negyven, fekete hajában ősz szálak már megjelentek, arcán mégse lehet látni az öregedés nyomait.

Apámmal együtt jártak egyetemre, jó barátok voltak még az iskola után is hosszú ideig, nem foglalkozott azzal, hogy maffia család sarja az egyik közeli ismerőse. Úgy bánt apámmal és velünk, mintha teljesen hétköznapi család lennénk, talán ezért is bízott meg benne apám annyira. És lehet, hogy pont ez az az ok, amiért csak hozzá vagyok hajlandó járni, hogyha valami bajom van. Nem számít mennyire rettegnek tőlem az emberek az alvilágban, az ő szemében csak egy nagyra nőtt gyerek vagyok, - az ő szavaival élve - egy hormon túltengéses tinédzser, aki hisztiszik, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő azt eltervezte.

   - Figyelmetlen voltam - szabadkozok halkan, ahogy hagyom, hogy levegye rólam a bőrdzsekimet és trikómat. Morog valamit orra alatt, amit nem értek, de szerintem jobban is járok vele. Leültet az székbe, aztán lefertőtleníti a sebemet, amit nem kicsit csíp, míg Paul jó segéd módjára előkészíti a szükséges eszközöket.

   - Gondolom sejted, hogy fájni fog - mondja, ahogy rám pillant és felhúzza gumikesztyűjét. Egy pillantásommal válaszolok, és ennél több nem is kell neki, neki áll összevarni sebemet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem könnyeztem meg, karcoltam a szék karfáját és morogtam el legalább minden szitkot mindenféle variációban legalább kétszer folyamatosan megemlítve Rick nevét. - Az egyetlen szerencséd az, hogy a golyó nem ért csontot - nyugtat Thomas. Vagyis csak remélem, hogy ezzel nyugtatni szeretne.

   - Ez... fantasztikus... - felelem szaggatott levegő vételel. A tű újra húsomba szúródik, de már alig érzek valamit belőle, a rengeteg kín után, amit közel negyed órája átéltem, ez igazián semmiség.

   - Bekötöm, és végeztünk is. Paul elvezet az egyik szobába, ott tudsz pihenni pár órát, mielőtt elengednénk - magyarázza, ahogy leveszi a kesztyűt, majd egy nagyobb darab gézt tesz az összevart sebre. 

   - Nem kell - rázom meg a fejemet, és előveszem a telefonomat, amire három üzenet érkezet. Roy, Em és Candy üzent, az utóbbit máris megnyitom, szemeimmel átfutom a sorokat, és miután Thomas megkötötte a vállamat felállok. Természetesen a doki rögtön hangot ad nem tetszésének, viszont megelőzöm: - Az embereim sokkal rosszabb állapotban vannak, mint én, már ha egyáltalán túlélték a támadást - túrok a hajamba fáradtan. - Nekem pedig fontos elintézni valóm van.

   - Az üzlet várhat pár órát, amíg te jobban leszel!

   - Ez az üzlet nem - válaszolom, ahogy fogcsikorgatva, szitkozódva felkapom a dzsekimet és összehúzom magamon. Fejemben ott a tompa fájdalom, amit vállamból érzek, de nem foglalkozok vele, sőt inkább ösztönöz arra, hogy minél gyorsabban visszatérjek a bárunkban. - Kösz, doki - mosolygok rá hálásan, ahogy megfogom a kilincset. - A lánya most megy egyetemre, igaz? Biztos nehezen talál egy elfogadható lakást, majd segítek egy kicsit - kacsintok rá pimaszul, mielőtt kinyitnám az ajtót, és elhagynám a helyiséget.

Mike az ajtó mellett áll, kitudja mióta, az ápolók elláták sérüléseit bár neki aligha volt. Amint meglát felragyog a szeme, szinte hallom, ahogy egy nehéz kő leesik a szívéről, olyan akár egy kis kutya. És ezen akaratlanul is mosolyognom kell.

   - Vigyél vissza a bárba - kérem tőle, ahogy hátsózsebembe csúsztatom a telefonomat, és csak reménykedek abban, hogy Ash nem lépett le, és nem kell az egész városban keresgélnem, amikor újra szeretném beszélni az alkuját.