Ez csak a szokásos lelki trauma. Egy lány szerelmes lesz, nem viszonozzák és a többi és a többi. Semmi érdekes nincs benne. 

Nehéz volt feldolgoznom. Annyi éjszakán át fagyi és az én drága laptopom védett meg a teljes pusztulásomtól. Szomorú de  de ez van. Nem mindig kapjuk meg az illetőt, akit szeretnénk. És én hiába reménykedem. Arnold más...ő olyan elérhetetlen volt. Olyan érinthetetlen. Azt hiszem ezerszer tört össze  a szívem mégis vakon követtem őt. Mint egy öleb. ezer és ezer darabból álltam már  a végén. De a végső csapás már kijárt nekem. Igen...az még ütött egyet rajtam. Azt hiszem akkorát, hogy össze omlottam. Nem tudom. Nem láttam  a külvilágot csak annyit érzékeltem, hogy fáj. Kicseszettül fájt. Hallottam a hangokat a fejemben és a színeket amelyek elmosódva integettek felém. Őrület? Lehet... Nem érdekelt az életem sem semmi más csak annyit akartam, hogy rám nézzen. Rám nézett de nyakon öntött a "NEM" jéghideg vizével. Hallottam a hangokat a fejemben, a színeket a szemében és az én őrült szívdobogásom...

Csak a szokásos sztori. A lány vakon követi minden mozdulatát , de a fiú semmibe veszi, majd a lány szerelmet vall, a fiú lepattintja. Nem is lenne ezzel baj csak épp a fiú a legjobb barátom, a szomszédom és padtársam is egybe. 

És én szerelmet vallottam neki...

És "NEM"-et mondott.

Na és akkor ezután mégis hogy nézzek a gyerekkori legjobb barátom szemébe? Hm? 

Miközben ezen őrlődtem és az agyon cukrozott gabonapelyhem maradékát pusztítottam el, csengettek. Megállt a kezemben a kanál és egy pillanatra elfelejtettem rágni. Végig néztem magamon, megvontam a vállam és hagytam hogy az a bizonyos illető ráfeküdjön a csengőre, miközben csámcsogtam tovább. 

Anyu itthon van, biztosan alszik hajnali 10 órakor, testvéreim nincsenek és most a barátaim sem érdekelnek. Pontosabban az egyetlen barátom, akinek szerelmet vallottam és semmiképp sem pizsamában fogok a szemébe nézni ezek után elősször. 

Az valaki most éppen a csengőnkre tenyerelt rá, de ha kiszakad a dobhártyám sem fogok a kényelmes babzsákfotelomból feltápászkodni és könnyes búcsút vetni a gabonapelyhemnek. Feltettem a füllhallgaatót és elindítottam James Arthur-tól az impossible-t. Illik a kedvemhez. Húztam el a szám, de azért hátra dőltem és behunyt szemmel hallgattam a megnyugtató dallamot, miközben néhány részletet én is eldúdoltam.

"Tell them I was happy, and my heart is broken, tell them what I hoped be impossible..."

A térdemen dobolva ringattam a fejem a zene ütemére, mikor valaki hirtelen megbökdöste  a hátam hátulról, pedig a nemzetközileg elismert síkítást használva csaptam fejbe a gabonapelyhes tálammal az illetőt.

-Bemásztál az ablakomon? - visítottam a nyitott ablak felé hadonászva. 

Arnold csak lazán beletúrt a fekete tincseibe és úgy nézett rám, mintha idegbeteg lennék. 

-Nem vetted fel a telefont, nem írtál vissza és nem engedtél be. Volt más választásom?

-Igen. - mondtam, de igazából nem volt ötletem, de mégis teljesen kikeltem magamból, hogy megint bemászott az ablakomon. 

-Ez magasan van te idióta! 4 méter az már életveszély ha fejre esel, te agyhalott! Mi van ha megcsúszol? Hm? Mire használod te a fejed egyáltalán? - kezdtem nagyon bedühödni, közben össze vissza hadonásztam. 

-Gondolkodok.

-Te?

-Kiagyaltam hogy jussak be, nem? Amúgy meg te nem engedtél be. 

Durcásan letelepedtem és intettem, hogy ő is üljön le. 

Lazán levette magát az ágyamra és kérdőn nézett rám. 

- Miért nem írsz vissza? - kérdezte, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne ez. 

- Mert nem akarok most senkivel se beszélni. - mondtam és közben a maradék pelyheket nyomkodtam a tej alá. És próbáltam minél távolabb elbújni valahová. A föld alatt tökéletes búvó helyre találnék. 

- De...most miért nem írsz nekem vissza? A legjobb barátom vagy! Tudod hogy fontos vagy nekem! - próbált győzködni. 

- Neked tényleg sosem esik le semmi igaz? - néztem fel rá. Szikrákat szórt a szemem. 

Elegem van ebből a gyenge elméjűből! Nem igaz hogy nem érti meg!

-Nem tudom mire célzol...

-Mert idióta vagy azért! - visítottam ő pedig nem értette min akadok ki ennyire. Én se. 

- Most mi bajod van? - felült az ágyon én pedig felálltam a babzsákfotelből.

- Te tényleg...- ekkor bele néztem abba a kék szempárba és újra láttam ahogy kinevetett mikor bevallottam neki az érzéseimet. Darabokra hulott bennem minden. Most épp a szilánkjait próbálnám összeszedni, de ő csak lazán átlép a kezemen. -...egy idióta vagy. 

-Most is menstruálsz vagy, mi? - félre döntötte  a fejét és láttam, hogy mosolyog. Kitört belőlem a nevetés és tudtam hogy sose vakarom le őt magamról. 

FOLYTATOM!!! PÁR NAP SZERINTEM------>