Jungkook éberen feküdt az oldalán. Kissé megduzzadt szemhéjait és elpilledő elméjét rendületlenül kényszerítette ébrenlétre.

A késő reggeli napsugarak sziporkázó fénye melegen cirógatta hűvös orcáját. Sehol nem volt a tegnapi bágyadt félhomály, a téli fényviszonyokhoz képest kifejezetten világos volt. Az elmúlt nap borús hangulata után egészen váratlan, arcpirongató enyhülés érkezett, igyekezvén felverni a megdermedt élővilágot.
Jungkook jóval nyugodtabb állapotban sütkérezett a vihar előtti ragyogó napvilágban. Nem ígérkezett heves, vakító villámlásokkal és élesen dörrenő robajjal riogató égi háborúnak, csak csendesen, mindent észrevétlenül elmosó zivatar volt kilátásban, mely többek között Taehyungot készült magával ragadni.

Taehyung fakó arcára simuló pillái megrebbentek, álmatag, lapos pillantást kockáztatott csak meg, utána ismét lehunyta szemeit.

Jungkook megbabonázva, enyhe görccsel a gyomrában figyelte a fiút. A fülbizsergető csendben minden nesztelen és mozdulatlan volt, és ez a hangtalanság a biztonság csalóka érzetében ringatta el feszülten figyelő elméjét.
Mintha a homályos, zaklatott éjszaka történéseiben kívánna ismét elmerülni, halkan közelebb kúszott a felé fordult fiúhoz. Karcsú ujjain enyhén kiugró ujjperceivel gyengéd, mégis ügyetlen mozdulattal simított a sápatag orcára. Fülében hangosan dobolt a vér, tüdejébe reszketegen szívta be a levegőt. Nem hagyott esélyt arra, hogy esetleg felébredjen a fiú, a következő pillanatban közelebb hajolt és duzzadt, meleg ajkaival bátortalan, könnyű, sóhajtásszerű puszit hintett a fiú ajkaira. Arcbőre bizsergett, ahogy lenge fuvallatként érte a Taehyung orrán kiszökő meleg levegő. A telt ajkaira égetett csóktól gyomra remegett, mellkasa forrósággal telt meg, és torkáig kúszott a szorongó izgalom. Nem engedett a belülről feszítő, sosem tapasztalt vágyainak.

Alig pár másodpercig tartott az egész, s bár elvált tőle, tenyerével továbbra is melegen tartotta jobb arcélét.

Taehyung lassan kinyitotta a szemét, egészen kiismerhetetlen tekintettel figyelve Jungkookot. Nem tűnt többé álmosnak. A fiatalabb elpirult a másik pillantásának súlya alatt, s egy másodperc alatt megbánta a titkon elcsent puszit. Taehyung nem szólt egy szót sem, arcán nyoma sem volt neheztelésnek, csak végtelenül némán pásztázta a szégyenlős fiút. Aprót nyelt, ahogy Jungkook felé mozdult, ezúttal ő lopván egy bátrabb, igazibb csókot.

Habozva mozdította meg ajkait, s arcán Jungkook keze megremegett a gyönyörűségtől. Beleolvadt Taehyung ajkainak mozgásába, érezte, ahogy magába szippantja a fiú egyetlen egyszerű érintése, mígnem csak őt érzékelte maga körül. Nem érezte a takaró habkönnyű puhaságát, a korgó gyomrába maró éhséget, sem a melengető napsugarakat, csak a keskeny, hűvös ajkak egyre bátrabbá váló játékát. Ujjai életre keltek és végigcirógatták Taehyung arcát, egészen a tarkójáig, ujjbegyei felkúsztak a rövid tincsek sűrű erdejében, s finom nyomással invitálta magához közelebb az egészen távolinak tetsző fiút.

Elmosolyodott, ahogy Taehyung megborzongott. Érezni vélte a másik felhevült orcájáról sütő forróságot, és a csók egyre mohóbbá vált. Örvénylően nyelte el és rántotta egyre mélyebbre az érzés.

Taehyung csontos kézfeje önkéntelenül emelkedett meg, s egészen Jungkook derekáig meg sem állt. A paplan óvó takarásában vékony ujjbegyei óvatosan szivárogtak a felső könnyű anyaga alá, s a meleg, érzékeny bőrfelületre tapadtak lelkesen. Jungkook megrezzent a hűvös érintésre, s felhevült ajkaik közé sóhajtott.

Taehyung a mennyországban érezte magát. Ismeretlen, az újdonság erejével ható izgatottság ragadta magával és késztette egyre falánkabbá, hogy többet és többet akarjon a fiúból. A levegő súlyossá vált körülöttük, alig jutott szomjazó tüdejükbe, s mennél jobban kapkodták a levegőt, annál merészebbé is váltak. Taehyung egész testében megfeszült, valami hihetetlen módon, néhány mámorító percre úgy tetszett teste energiát nyert, és ez olyan erőt adott neki, hogy képes lett volna az idők végezetéig Jungkookot csókolni.

Karjával igyekezett közelebb húzni magához a fiút, s Jungkook azonnal kapott az alkalmon és ügyetlenül mocorogva igyekezett minél jobban hozzá simulni.

Odalent a bejárati ajtó hangos csattanással bevágódott. A csók megtört, a bensőséges pillanat szilánkosra hasadt, s a két fiú egymástól elszakadva, zavartan pislantott egymásra. Taehyung ki akarta húzni a kezét a másik pólója alól, ahogy Jungkook is el akarta engedni a másik tarkóját, azonban egyikük sem mozdult.

Csak meredtek egymásra csillogó szemekkel, mintha a világ is megállni látszott volna egy töredéknyi időre.
Mély lélegzetvételekkel igyekezték enyhíteni légszomjukat és lehűteni felhevült testüket.

Jungkook úgy érezte magát, mint aki váratlanul ébredt fel valamiféle megbabonázott révületből, s elméje erőlködve az üres, hiányzó emlékek előkerítésével foglalatoskodna. Szédült, képtelennek érezte magát összefüggő mondatok alkotására, s csak szavak kergetőztek elméjében, tébolyult táncot ropva idegeinek reszketegen pendülő húrján.

Taehyung, csók, tél, tavasz.

A tavasz volt a kedvenc évszaka, az újjászületés és a szerelem toposza. Azt kívánta, bár tavasz lenne, hogy megmutathassa a fiúnak a kis virágágyását, ahol minden évben lelkesen nevelgetett néhány, általa tetszetősnek vélt virághagymát.

Ám még csak tél volt, február közepe, s ahogy a hónap vége közeledett, úgy valami létfontosságú is elillanni látszott a tovatűnő idővel.

A jelenbe kapaszkodott kétségbeesetten, mintha az időtlen pillanatban akarna örökké élni. Azonban az élet kegyetlenül folyt tovább, a napok csikorgó vaskerekeken vánszorogtak tova, s mire Jungkook észbe kapott, már nem volt hova tovább.

A jövő észrevetlenül csusszant át a jelenbe, majd lett múlttá.

A hónap végével, a tél végtelen, makulátlanul fehér hótengerének pusztulásával együtt pedig Jungkook szíve is megszakadt.

Taehyung kihúzta a kezét a takaró alól és Jungkook karja felett átnyúlva, a fiú orcájára simította tenyerét. Sötét, bársonyosan aranyló tekintettel követte ujjainak tekervényes útját. Kedvtelve elmosolyodott az érintése nyomán keletkező pír láttán.

- Kapsz egy esélyt - mondta kissé rekedtes, fénytelen hangon. Jungkook szemöldöke értetlenkedve összeszaladt.

- Mégis mi... Ó - szemei megcsillantak, ahogy eszébe jutott tegnapi merész viselkedése.

- Ó? Ennyi? - Taehyung féloldalasan elmosolyodott, sötét íriszei csintalanul villantak meg. Jungkook engedett a piszkálodásnak és arcába még több vér tódult.

- Nem, mármint igen, örülök, csak meglepett, hogy ilyen hamar esélyt adsz.

- Nos, nem sok időm maradt hátra, nem igaz? Hova várjak - Taehyung hangleejtése csípőssé vált, csontos vállát hanyagul megrántotta, azonban a mozdulat túlontúl merev volt ahhoz, hogy érdektelennek hasson. Jungkook mondani akart valamit, bármit, amivel csak úgy eltörölhetné a fiú szívéből az őt nyomasztó bánatot, akár a felgyűlt, piszkosszürke porszemcséket az ablaktábláról, azonban tudta, hogy ő ehhez édeskevés.

A földi javak fényűző összességeinek roskatag halmaza sem lett volna elég ahhoz, hogy boldoggá tegyék, sem elérni, hogy a fiú igazi nyugalmat lelhessen a Földön, így minden reményét az Ég adta kényelmekbe vetette.

Már ha várt rá egyáltalán bármi odafönn.

Taehyung csöndesen, enyhén elnyílt ajkakkal és fájdalmas tekintettel meredt maga elé, éppen eléggé legyöngülve ahhoz, hogy a bensőséges pillanat részesévé tegye Jungkookot. Továbbra is álmosnak érezte magát, s habár szíve gyorsabban vert a másik fiú közelségétől, már nem érezte azt a pezsdítő energiát, mely percekkel ezelőtt úgy tűnt elsorvadt izmainak maradékát szétfeszíti.

Nem maradt semmi, kiszivárogtak a csontos végtagokból, magára hagyván a legyengült szervezetet. S Taehyung támasz nélkül észrevétlenül billent meg a meleg fénysugár tűző rivaldafényében, s bukott át az ébrenlét tükör szilánkokkal kikövezett sziklaszirtjének látóhatárán.

Nem érezte a légellenállást, a szellő nem fütyült a fülébe. Egyetlen egy, reszketeg hang kísérte magányos útját a sötét, végeláthatatlan semmibe ásítozó szakadékban, s egy pillanatra úgy tetszett saját kétségbeesett sikolyát hallja, azonban a magasra csúszott hangtónus túl idegennek, valahol mélyen mégis ismerősnek hatott a saját fülének. Egy gondolat szökött eltompuló tudatába, ám amint igazán azonosíthatta volna a hang tulajdonosát, az elhallgatott.
Soha véget nem érő, halálos, mégis békés csend borult rá.

°•°•°

Összeragadt szemhéjait nehezen nyitotta fel, ám a várva várt napvilág helyett vaksötét fogadta. Mocorogni kezdett, jobb kezével erőtlenül dörzsölte meg szemeit, ám továbbra is a fénytelen semmi uralkodott körülötte. A hátán feküdt, a paplan álláig húzva melengette didergő testét, s habár jól esett az a melegség, melyet nyújtott, korlátozó tényezőnek érezte, s türelmetlenül söpörte le mellkasáról. Lassú, ügyetlen mozdulatokkal igyekezett ülésbe tornáznia magát, s már nem sok kellett, hogy függőlegesbe kerüljön felsőteste, mikor idegen ujjak tapintottak pamuttal borított vállára.

Taehyung megrezzent s az ellenkező irányba hőkölt, kis híján leborulva az ágyról.

- Csak én vagyok - susogta egy hang, melyet az utóbbi időbent igen gyakran hallott. Meleg, puha ujjak tekeredtek a csuklójára, s finoman, mégis erélyesen húzták messzebb az ágy szélétől.

Az ágynemű halkan neszező suhogása, forró lehelet és könnyed sóhaj szivárgott felé a nyugalom fénytelen leple alatt. Ahogy a noszogatásnak hála bekúszott egészen az ágy közepéig, s elfeküdt a párnán, meleg test bújt hozzá a paplan könnyű anyaga alatt. Kíváncsi ujjacskák kotorásztak a mellkasánál, melyet karja követett, s végül egy sötétlő fejbúb súlya ereszkedett észrevétlenül mellkasára. Letarolt fadarabként feküdt a hátán, miközben tűrte a másik közelségét.
Édes, lassacskán ismerőssé váló illata elöntötte az orrát, elbódította és elringatta a súlytalan éjszakában.

°•°•°

Alig egy-két nap telt ebben a mozdulatlan békességben.
A két fiú különleges kapcsolata nyílthatatlan rózsaszálként száradt el a bimbót takaró levelek között, melyek mereven fojtották el az energiától duzzadó virág további fejlődésre tett kisérleteit. Jungkookot kínozta a változatlan egyhangúság, a változás gondolata mégis halálra rémisztette, hiszen az egyenlő lett volna Taehyung egészségének romlásával. Éppen ezért úgy érezte az örökké valóságig képes lenne ugyanazt a szívettépő állapotot elviselni, a törékeny pillanatban lebegni, mint sem egy napon véget érjen az egész. Nem volt menekvése az egész rémálomból. A lidércnyomásos látomás elemi erővel nehezedett rá, s az elviselhetetlen lelki nyomáson egyedül Taehyung könnyített.

Bágyadt, mégis fénylő tekintete egyetlen pillantással beragyogta Jungkook szilánkosra hasadt szívét, melegséget és olyan harmonikus békét hintve szorongó lelkébe, melyre egész életében vágyott. S hogy azt éppen egy haldokló, számára oly kedves és önzetlen személy hozta el, perzselte és csak nem derékba törte a harmatgyenge lábakon ingadozó lelkiegyensúlyát.

             
          
     
A napokra jellemző keserédes, idilli hangulatot kegyetlenül ketté vágta egy újabb sötétlő, nyugtalanságot ígérő fénytelen éjszaka. Jungkook aznap éjjel nehezen tért nyugovóra, s az álmatlanságot végül szorosan Taehyunghoz simulva sikerült csak elűznie.
A mély, álomtalan álomból pedig a magány hűvös lehelete rázta fel. Egy pillanatra fel sem fogta mi történik, csak ült az ágyon egyre zaklatottabban és nem értette hová tűnt a másik.

Már rutinos mozdulattal tapintotta ki az éjjeli lámpa kapcsolóját, egy pillanat alatt kellemes félhomályt teremtve a szobában. Ezúttal nem ijedt meg, nem hagyta, hogy a teljes pánik eluralkodjon felette, hanem csendben várta, hogy az idősebb visszajöjjön.

Lomha percek vánszorogtak el dermedt tétlenségben, mígnem Jungkook nem bírta tovább és felpattant. Halkan nyitotta ki a szobaajtót, s a további kellemetlenségek elkerülése végett nyitva is hagyta. Bizonytalanul indult meg a folyosón a fürdőszoba felé.

- Tae? - halkan kopogott be az ajtó sötétre mázolt falapján, ám válasz nem érkezett.

- Bent vagy? - üresen csurgó, kietlen hangtalanság fogadta. Jungkook igyekezett magánál maradni, mielőtt teljes önkívületben berúgja az ajtót, azonban embert próbáló feladatnak bizonyult ennyire végtelenül higgadtnak maradni.

- Taehyung, bemehetek? - semmi válasz. Fájdalmas intenzitással vert a szíve, úgy, hogy még a halott csendet is elnyomta fülében. Tétova ujjakkal nyúlt a kilincshez, s ahogy óvatosan lenyomta, hatalmas megkönnyebbülésére az ajtó engedett.

Bedugta a fejét az apró résen, ám az elé táruló látványtól azon nyomban hátra hőkölt. Megállíthatatlanul reszketni kezdett, egyszerűen gondolkodni se volt ideje, s habár elméjét elvakította a megrettenés, sarkig tárta az ajtót és a földön kuporgó Taehyunghoz sietett.

- I-istenem, jól vagy? - a csontos vállakra markolt, hogy életet leheljen a sovány, sápadt testbe. A fiú magánál volt, csont és bőr ujjacskái görcsösen markolták a fehér, eredetileg kéztörlésre használt anyagot, melyet vére áztatott émelyítően lucskosra. Felszínesen kapott levegőért, miközben bólintott egyet.

- Kicsit vérzik az orrom - motyogta kábán. Hosszú, csaknem csontig sorvadt lábait mellkasához hajtogatta, ám az erőtlenségtől enyhén oldalra buktak bénán.

Jungkooknak ideje sem volt gondolkodni, ott térdelt egy kisebb vérvörös tócsában egymaga, az éjszaka közepén és halvány lila gőze sem volt arról, hogyan segítsen a fiún.

- M-mit csináljak Tae? - hangja vékony volt és remegett az elfojtott könnyektől és a kétségbeeséstől. Aprócska fiú volt ő ahhoz, hogy ennyi vért lásson egyszerre. A száján kapkodta a levegőt, mivel nem akart rosszul lenni a fémes illattól, ami terjengett a kicsiny helyiségben.

- Szólj anyának.

- N-e hívjam a-a mentőket?

- Csak hívd ide anyát - Taehyung hangja mély és egyenletes volt. Az egyetlen, ami pillanatnyi józanságot vert riadt lényébe.

Véres nadrággal és reszketeg térdekkel botorkált el a folyosó végéig, a szülői hálóhoz, ahol habozás nélkül kopogtatni kezdett. Nem gondolt arra, hogy mennyire illetlen, hogy milyen eszelős lehet a tágra nyílt szemeivel.

A fürdőszoba lámpája gyenge napvilágot teremtett a szűkös folyosón, s a kitárult ajtóban álló férfi azonnal kiszúrta gyenge fényénél a vérfoltot.

- Mi történt Jungkook? - a fiú rövid ismeretségük során először kényszerült abba a helyzetbe, hogy négyszemközt beszéljen a férfihez, ám nem volt ideje zavarba jönni.

- T-taehyung rosszul v-van - dadogta fehér arccal, s a férfi számára ez a három szavacska is elég volt; finoman odébb tessékelte a remegő fiatalt és a nyitott fürdőhelyiségbe sietett.

Egy pillanatra maga is megtorpant az őt fogadó látványra, azonban elképzelhetetlen módon hideg nyugalmat erőltetett magára.

- Jól van kisfiam, itt vagyok - dörzsölte meg erős tenyerével a törékeny vállacskákat. A mellettük álló mosdókagyló szekrényéhez nyúlva újabb, tiszta törölközőt kapott elő.

- Add azt ide szépen. Itt van egy másik - alig vette el a véres anyagot, a fiú orrából ismét vérvörös nedű kezdett csordogálni ajkaira, melynek egy újabb törölközővel szabott gátat. Jungkook borzongva gondolt vissza a bűnös csókokra, melyeket nem is olyan régen ezekre a pirosra festett ajkakra lehelt.

- N-ne hívjam a mentőket?

- De igen, méghozzá azonnal!

Jungkook tompán ült a műanyag székben. Mellette a két felnőtt feldúltan, ugyanakkor mozdulatlanul ültek, akár két báb, arcukra mázolt emberi érzésekkel.

Haneul felszipogott, s az éles hangra a fiú megrezzent.
Az édesapa karikás szemekkel, gépies mozdulattal nyúlt, hogy megsimogassa a hátát.

- Nyugodj meg, szívem - szólt rekedten. A nyugtatásra szánt szavak hidegek voltak, csordultig telt hamis ígérettekkel, elvégre semmi nem volt a pillanatban, ami okot adott volna a nyugalomra, éppen ellenkezőleg.

Aznap éjjel kezdődött meg a tortúra, mely visszafordíthatatlanul az érzelmi szakadék szélére sodorta csaknem mindnyájukat.
Bódult csend ereszkedett rájuk, fáradtság és velőt rázó riadalom, rideg, kényszeres mozdulatlansággal vegyítve. Jungkookot kirázta tőle a hideg.

Nem sokkal később a mellettük lévő, fehér ajtó kitárult és egy karikás szemű, idősebb férfi lépett ki rajta. Szomorú szürke szemei üresen vetültek a néma társaságra, kissé megpuffadt kézfejét fehér köpenyének zsebébe rejtette.

- Kim Taehyung hozzátartozói? - a kérdés felesleges és formális volt, tekintve a kihalt folyosót, mégis elhangzott. Jungkookot bosszantotta a balga hangnem.

- Igen - szólt a családfő, miközben talpra állt. Haneul a férfias felkarba kapaszkodva támogatta a még sokktól remegő testét, vörös szemeit az orvosra függesztve.

- Kövessenek, kérem - intett egyet a fejével, s mivel a felszólítás világosan a felnőtteknek szólt Jungkook ülve maradt.
Némán, könnytelenül gubbasztott a kihalt folyosón, igyekezvén feldolgozni a nemrégiben látottakat.