A szikrázóan fehér hó lucskosra olvadt a meleg napsütésben. Taehyung lábai meg-meg csúsztak a sárban mely az alacsony hőmérséklet miatt félig ráfagyott a betonra. Mellette Seulgi is inogva kesergélte a biztos talajt, rövid lábaival gyorsan tipegve igyekezett lépést tartani virgonc kiskutyájával, aki a póráz végén húzta, mintha sietne valahova.

A közeli játszótérig sétáltak, ahol a kisgyerekek energikusan vetették bele magukat a hótengerbe, mely már egyszer olvadásnak indult, így helyenként kellemetlenül keményre fagyott.

Taehyung eleinte féltőn figyelte, ahogy testvére bukdácsolva szalad a farönkökből összetákolt hídon, de mivel a kislány talpraesetten mindig megúszta a lezuhanást, egy idő után fellélegzett.

Mélyről jövő sóhajt engedett útjára, mely fehér páraként szivárgott ki cserepes ajkai közül. A játszótér a park közepén volt, így a kis teret egy aprócska, ám annál sűrűbb erdő vette körbe.
Egy fajta biztonság érzetet adott a fák gyűrűje, melynek dús, örökzöld lombozata megszűrte a kevéske napfényt és sötét félhomályként ölelte körbe őket. A csend könnyedén ült meg közöttük, kicsiny település lévén alig volt autó forgalom, főleg a város elhagyatott részén. Megnyugvást mégis Jungkook jelenléte adott igazán. Taehyung érezte, hogy nincs egyedül, nincs magára utalva mint az idő nagy részében.

Apró körökben sétálni kezdett, hogy felmelegítse fagyoskodó testét, míg Jungkook mellette állt egy helyben.

- Fázol? - Taehyung kis híján megrezzent a váratlanul magabiztos hangszíntől. Bár a fiú hangja nem volt olyan mély mint az övé, több erély szorult belé.

Szótlanul megrázta a fejét, miközben csizmájának orrát belefúrta egy keményre fagyott hókupacba.

Jungkook felsóhajtott, majd pár lépéssel megközelítette a fapadot és leült. A néma csend és a borzongatóan hűvös szellő pillanatnyi nyugalmat hintett közéjük, mintha a kínos beszélgetések sosem történtek volna meg. Taehyung reszketve adta meg magát a hangtalan gyönyörnek, mely egyszerre volt üdítő a sok hangzavar után és kissé ijesztő. A csend mindig valaminek a hiányát jelöli, az ember akaratlanul is, de egy idő után igyekszik apró neszekkel megtörni az eluralkodó semmit. 
Taehyung számára az élet hiányát jelentette.

A fafelület kifejezetten hideg volt, s Jungkook szinte egyből felpattant volna, de nem tette.

Nem szívesen ácsorgott volna még órákig, mivel a gyerekek látszólag nagyon belemerültek a játékba, így elviselte az apró kellemetlenséget.

Nem volt köztük nagy távolság, játékos kurjantásaik mégis elhalóan értek el hozzájuk.

Szaladgáltak és bújócskáztak a különféle játékok között, Seulgi különösen szerette a tűzpiros csúszdát. Mozgásuk egészen esetlenné vált a sok ruha rétegtől, Woonie alig bírta lehajtani a fejét a vastag sáltól, melyet Jungkook gondosan tekert a nyaka köré. Látványuk megmosolyogtatta a két fiút.

A gondtalan pillanat édeskés érzetét ismételten sötét gondolatok szennyezték be. Taehyung nagyot nyelve igyekezett megszabadulni gondjaitól, mintha azzal, hogy elűzi elméjéből, valóban megoldhatná őket.

De mint mindig, most sem volt képes szabadulni a körülötte ólálkodó halál borzongató jelenlététől. A pánik és a kényszeres szorongás hatására legszívesebben a paplan alá menekült volna a magány keserédes leple alatt.

Jungkook elszakadt testvérének látványától, hogy egyetlen társasága felé pilanthasson.

A fiú szemei pislogás nélkül meredtek a fából tákolt kis kunyhók felé, melyek játék és búvóhely gyanánt szolgáltak a még aprócska generáció számára. Keskeny ajkairól eltűnt az aprócska görbület, s arca egészen kétségbeejtően fakó volt. Világos bőre szinte elveszett a havas tájban.

- Taehyung? - furcsa érzés volt kiejteni a nevét, s míg Jungkook kissé elpirult, a másik nem reagált. Vékony testén jól látható borzongás futott végig. Olyan merevséggel és borzalommal a tekintetében nyelt egyet, mintha egyenesen a halál vérre szomjazó, gyilkos szempárjával nézne farkas szemet.

- Taehyung? - a fiú szeme megrebbent, kitágult pupilláit váratlanul és hirtelen kapta Jungkook felé. Habár sötét íriszei lyukat vájtak Jungkook lelkébe, olyan volt, mintha a fiú nem látná.

- Jól vagy?

- Menjünk haza - Jungkook kissé megborzongott Taehyung földöntúli hangjától, mint aki pont abban a percben kelt ki a koporsójából. Talán a megrökönyödés miatt felejtett el visszakérdezni a hirtelen hangulatváltozásra és csak elnyílt ajkakkal bólintott.

Felállt a hideg padról és a kicsik felé indult. Kezeit mélyen fúrta bélelt kabátjának zsebébe, ahogy sietősen sétált, átszelve a közöttük lévő távolságot.

- Woonie, Seulgi! Gyertek, haza megyünk - testvére bukkant fel először az egyik házikóból, kipirosodott arcán pimasz vigyorral.

- Csak ha elkapsz! - s azzal a felkiáltással neki is iramodott. Jungkook fáradtan felsóhajtott, semmi kedve nem volt a kergetőzéshez. Tekintetével inkább a kislány után kezdett kutakodni.

- Seulgi! - éppen meg akart fordulni, hogy a csúszda mögé is bepillantson, mikor egy finom taszítás érte hátulról és a kislány jellegzetes hangja csilingelt fel jókedvűen. Rövid karjaival épphogy átérte a fiú vastag kabátjának derekát, s mikor hátrafordult, Seulgi széles mosolya fogadta.

- Megijedtél? - kuncogva várta a választ, elnyílt ajkain izgatottan vette a levegőt.

- Ha tudnád mennyire...! - Jungkook kitágult szemekkel csapott mellkasának bal oldalára, mintha a szívéhez kapna. Seulgi felkacagott, sapkás homlokát a Jungkook hátához dörgölte. A fiú maga is felnevetett halkan. A kislány elragadó volt, a pillanat hevében szinte meg is feledkezett Taehyungról.

Seulgi kelletlenül engedte el, piros szájacskáján mégis lelkes vigyor ült.

- Keresd meg Wooniet és Foltost, mert megyünk haza - a kislány arcáról pillanatok alatt tűnt el a jókedv.

- De miért? Nemrég jöttünk ki.

- Taehyung már szeretne haza menni - a fiú említésére Seulgi nyűgös arckifejezése megváltozott. Elkomolyodott tekintete egyből bátyja alakját kezdte keresni, amit rövid időn belül meg is talált.
Testvére olyan mozdulatlanul állt fekete kabátjában és kifürkészhetetlen tekintetével az erdő szélén, mint a halál angyala, aki ártatlan lelkekért lopakodott fel a Pokolból.

Seulgi torka elszorult, és a vékony alak felé indult. Jungkook kissé értetlenül figyelte a jelenetet, majd végül megrázta a fejét és saját testvére keresésére indult. A kisfiúra sokkal nehezebb volt hatni, mint a lányra. Se szép szó, se fenyegetés nem használt, így Jungkook számára csak egy megoldás maradt, méghozzá a fogócska.

Bakancsa meg-meg csúszott a síkos felületen, a porhanyós hószemcsék csikorogva süppedtek talpa alatt, kellő tapadást biztosítva a fenékre esés ellen. 

Nagy nehezen elkapta a fiú kapucniját, majd egy finom rántással karjai közé kapta az engedetlen gyermeket.

Seung Woon sokszor az agyára ment, hiszen ő lázadozó kamaszként sokszor a csendet preferálta, ami egy hiperaktív hat éves mellett ritkán adatott meg. Mégis jó érzéssel töltötte el, ahogy erős ölelésében a kisfiú harsány, magasan zengő kacajra fakadt és egy pillanatra még szabadulni se próbált. 

Jungkook kimelegedve, erősen vöröslő fejjel vállára kapta testvérét, akár egy zsák krumplit, és a másik testvérpár felé indult.

Taehyung addigra egy kevés életet csiholt magába, ajkain kényszeres mosollyal tekintett le a kislányra. 

Egészen élőnek tűnt.

Nyilvánvalóan egészségtelen állapota ellenére Jungkook nem tudta teljesen sajnálni a fiút, és nem azért mert olyan érzéketlen lett volna. Egyszerűen semmi komolyra nem gondolt, a nap folyamán megfigyelt jelenetek alapján próbált kiigazodni a fiú különös személyiségén, ám nem jutott sokra. 

Ami sokkal többet elárult, az a másokhoz való viszonya volt. Az anya és fia közötti ki nem hallgatott beszélgetés nem éppen egy könnyed csevejnek hangzott, és a nő tekintetében mindig volt valami megmagyarázhatatlan fény, akárhányszor elsőszülöttjéhez fordult. Ám egy valaki még sokkal beszédesebbnek bizonyult pusztán a testbeszéde és viselkedése alapján.
Az a valaki pedig Seulgi volt. 

A kislány igen fiatal volt még, éppen eléggé ahhoz, hogy a pszichológiában az úgynevezett felettes-én még ne kerekedjen felül ösztönein. A gyermeket a megérzései vezérelték, ártatlan lénye pedig még mentes volt a felnőttek ravasz, rosszindulatú és ármányoktól terhes világától.

Éppen ezért sokkal sérülékenyebb is volt. Nem volt meg benne a kontroll, ami felülvizsgálja a pillanatnyi észrevételeit és érzéseit, így ő maga képtelen volt értelmezni azokat és az ösztönvilág öntudatlanságának gondtalanságával élte vidám napjait.

Seulgi kapcsolata a bátyjával elég zavarosnak tűnt, ugyanakkor borzasztó közelinek. Taehyung egyszerre taszított el magától mindenkit és ragaszkodott édes testvéréhez, mintha egyetlen mentsvára ebben a keserű, számára oly örömtelen életben a kicsinyke teremtés lenne.

Seulgi pedig, ha nem is tudatosan de reagált ezekre, tekintete mindig ösztönösen magas, kirívóan sovány alakját kereste egy idő után.

A konyhában megfigyeltek alapján - mikor Seulgi épphogy üdvözölte hazatérő édesanyját, s utána szinte azonnal Taehyunghoz lépett - Jungkook abban biztos volt, hogy amennyire a fiú védelmezi a kislányt, úgy a kisebb is egy fajta biztonságot igyekszik nyújtani neki. És ez egy igen érdekes jelenség volt. Több volt annál, hogy szoros a kapcsolatuk, hiszen ő maga is szerette az öccsét, mégsem figyelte árgus szemekkel minden lépését. Volt valami baljós a testvérpár kapcsolatában, mint mikor a kutyák összebújnak a nagy vihar előtt, hogy együtt vészeljék át a nehéz időket. De Taehyung nem támaszkodott teljesen a kislányra, volt egyfajta kielégíthetetlen igénye a magányra. 
Taehyung egyedül várta a mindent elpusztító vihart.

Seulgi ragaszkodása halvány mosolyt csalt az arcára, furcsa megérzései ellenére. Ugyan töprengett rajtuk egy darabig, de végül csak elraktározta elméjének egy rejtett zugába az apró, egyelőre összefüggéstelen jeleket és megadta magát a pillanat játékos hevének, melytől egyszeriben újra annak a kiskölyöknek érezte magát, akinek semmi gondja nem volt, nem kellett a saját jellemének torzulásait rejtegetnie a világ elől és egy olyan furcsa teremtés miatt aggódnia, mint Taehyung.

Jungkook hosszú léptei mindig pontosak és lendületesek voltak, ügyesen elkerülvén a síkosra fagyott pocsolyákat, míg Taehyung elcsigázottan sétált Seulgi mellett, lépteire nem igen ügyelt, s néhány elvétett lépés nyomán lábai megcsúsztak a jeges felületen. Vállainak tartása kissé meggörbült, nem igen fordított rá figyelmet. Nyakát behúzta a bolyhos sál óvó takarásába, szemeivel laposan pislogva figyelte az utat. A fagyos szél felerősödve fütyült a fülük mellett, erős lökései időnként megbillentették bizonytalan egyensúlyát. Taehyung kissé szédült, így komoly feladatnak bizonyult viszonylag egyenesen haladni.

Jungkook mosolyogva hallgatta a mellette csacsogó kislányt, kinek apró ujjai testvérének bélelt zsebében bújt meg. Seulgi a két fiú között sétált, s habár látszólag a fekete hajúhoz beszélt, tekintetével gyakran pislantott szótlan bátyjára. A fiú igyekezett kedvesen bólogatni, reagálni gyorsan pörgő szavaira, de nem volt olyan egyszerű, mint gondolta. Figyelme önkéntelenül kalandozott el, pillantása észrevétlenül siklott el a kislány feje fölött a vele egykorú fiúra. S már csak azon kapta magát, hogy Seulgi csillogó szemei várakozás teljesen csünggnek rajta. Zavartan elvigyorodott.

- Bocsi, mit kérdeztél?

- Holnap is van kedved átjönni? - a kislány reménykedő mosollyal várta a választ, szabad kezével aranyosan hízelegve magához ölelte kabátujját.

- Ha Taehyungot nem zavarja, akkor szívesen - vont vállat, gondolván, hogy így ügyesen hárítja a valódi döntéshozatalt. Seulgi óvatosan sandított elmerengő testvérének arcára, majd ismét Jungkook felé fordult.

- Ő is szeretné.

- Meg se kérdezted - Seulgi ajkait összepréselte és vállat vont.

- Úgyse mondana rá semmit. Nincsenek barátai, és hiába állítja, hogy neki nem kellenek, én tudom, hogy magányos. Tudod, mióta itthon van, azóta senki nem látogatja, pedig azelőtt mindig-

Taehyung összeráncolt szemöldökkel megtorpant, ezzel a többieket is megállásra késztetve.

- Seulgi, mi lenne, ha nem fecsegnél olyasmiről, ami nem tartozik rád? - Taehyung mély orgánuma bosszúságtól volt terhes, s habár nem csattant fel hangosan, Seulgi szomorkásan és kissé riadtan hajtotta le a fejét. A fiú kirántotta kicsi kezét a zsebéből, majd hosszú léptekkel előre sietett.

Jungkook elnémultan és meglepődve figyelte a távolodó alakot, mely egyszer sem fordult vissza, csak konokul szelte a betontengert, hazafelé igyekezve. Egészen addig néma testvére Seulgi mellé sétált a kiskutyával a póráz végén és megfogta az elpityeredett kislány kezét.

Habár Jungkook szíve szerint a fiú után sietett volna, hogy kicsit megszidja a durva szavakért, végül leguggolt Seulgi elé.

- Hé, ugye nem sírsz? - halvány, szomorkás mosolyal megsimította aprócska vállát, mire a kisgyermek hangosan szipogni kezdett, nagy, sebesen guruló könnyekkel kipirosodott arcán. Érzékeny lelkének valószínűleg a világvégét jelentette imádott bátyjának váratlan haragja, mely hegyomlásként szakadt rá és temette maga alá jókedvét.

- Én-én nem akartam rosszat mondani - hüppögte kétségbeesetten. Jungkook elmosolyodott riadt arckifejezésén.

- Nem mondtál semmi rosszat, csak tudod... Igazat mondtál, és az ember nem szívesen szembesül a valósággal. Taehyungnak fáj, hogy nincsenek barátai - Seulgi még inkább sírva fakadt.

- Semmi baj, meg fog békélni - Jungkook óvatosan ölelte magához a kislányt, nyugtatóan simogatva pufi toll kabátjának a hátát. Hagyta, hogy arcát ügyetlenül fúrja sötét kabátjának durva anyagába, és várta, hogy hüppögő légzése fokozatosan megnyugodjon. Woonie szokatlanul komor arccal figyelte őket, egyik kezével a türelmetlenül toporgó kisállatot simogatva.

Nem sokkal később tovább indultak, Seulgi pedig kissé félve közelítette meg otthonát. Legszívesebben sírva borult volna testvére nyakába, hogy a bocsánatáért esedezzen, de ugyanakkor félt az esetleges elutasítástól, hogy Taehyung eltaszítja magától.

- Majd én beszélek vele először, oké? - Jungkook fényes mosolya a szomorkás kislány könnyektől csillogó orcájára ragyogott, aki piros arcát szégyenlősen lesütve bólintott.

- Taehyung? - Jungkook halkan kopogott be egy résnyire nyitott ajtón, mely a fürdő, Seulgi szobája és a szülői háló után kizárásos alapon a fiúé lehetett.

Választ ugyan nem kapott, mégis óvatosan kitárta a puhára kezelt falapot. A natúr, világos fenyőfa kissé érdesen siklott tétova ujjai alatt, léptei alatt halkan nyikordult meg a matt parketta.
Ahogy egyre több és több részlet bukkant elő a takarásból, a napfény váratlanul vakította el kíváncsian kutakodó tekintetét, melynek mézédes sugarai melegen ömlöttek be az ablakon.

Akaratlanul is azon gondolkodott, vajon a szobája is olyan üres-e mint ő maga?

Az ajtó teljesen kitárult, Jungkook pedig teljes alakjában sütkérezett a vakító fényárban, az immár nyitott ajtó küszöbén.
A szobában csend honolt, az aranyos világosságban apró porszemcsék táncoltak. Lassú tempóban kavarogtak, semmi nem zavarta meg örvénylő mozdulataik lágy esését.
Halk, hajlékony léptekkel hatolt az idilli pillanatba, és a nesztelen szobába, melynek tulajdonosa továbbra is láthatatlan maradt előtte.

Ahogy sötét pupillái alkalmazkodtak a fényviszonyokhoz és összeszűkültek, úgy sejlettek fel előtte a helyiség részletei. A berendezés nem sok csalódást okozott számára, épp oly lakatlannak tűnt, mint amilyenre számított. Fehér falai nyíltságot tükröztek, a napfény ragyogóan vetült hibátlan felületére, szinte kitolta a viszonylag kicsi szoba határait. Jungkookot furcsa, a szabadság okozta eufória mindent elsöprő érzete öntötte el, s mélyet szippantott a frissnek ható levegőből. Az ablak közelében, a szoba sarkában egy keskeny ágy állt, melynek tetején egy kisebb kupacban sötétkék ágynemű volt összegyűrve.
A fiú viszonylag hangtalanul indult meg a fekvőhely felé, meg is feledkezve a napfény meleg simításáról felkarján. Jobb kezét maga elé nyújtva finoman rámarkolt a huzatra, és óvatosan meghúzta. Ám a mozdulat elakadt, mikor a szoba lakója dacosan megmarkolta alulról a paplant, és nem engedett a kíváncsi ujjaknak. 

Jungkook szemöldöke meglepett ráncba szaladt, mivel nem igen számított ellenállásra. Kissé erélyesebben rántotta meg a puha anyagot, mely lágyan olvadt ujjainak szorításába. Taehyung kitartóan szorongatta a takarót, ám ez mit sem számított a fiúval szemben. Jungkook nem volt szembetűnően izmos, elvégre még csak tizenhét éves volt, de így is jelentősebb fizikai ereje volt a beteg fiúéval szemben. 

A sötét anyag váratlanul siklott ki kezének gyenge bilincséből, s Jungkook kissé meg is tántorodott, ahogy hirtelen eltűnt az ellenálló erő. 

Meglepetten pislantott az immáron látható fiúra, aki kipirult arccal kucorgott a matracon. Kócos haja kuszán lógott oldalra homlokáról, orcái sosem látott színben pompáztak. Szemei csillogva nyíltak tágra, ahogy megmerevedve nézett fel kéretlen vendégére.

Jungkook majdnem felnevetett, ám időben elfojtotta jókedvét és egy idétlen vigyorral ajkain elengedte a takarót.

- Egy kissé gyerekes vagy, nem gondolod? - mosolygott továbbra is szemtelenül, mire Taehyung túllépett kezdeti döbbenetén és bosszúsan összepréselte ajkait. Felült és sértetten fonta keresztbe karjait.

- Mit akarsz? - támadó modora elűzte nevethetnékjét és mély sóhajra késztette. Fekete tincsei közé túrt, melyek puhán hullottak vissza homlokára finom hullámokban.

- Csak szerettem volna beszélni veled négyszemközt - Taehyung szemöldöke fürtjei alá szaladt, s miközben a folytatásra várt akaratlanul is kihúzta magát ültében.

- Ma eléggé megbántottad Seulgit. - Bökte ki zavartan Jungkook. Tudta, hogy nincs sok köze ahhoz, hogyan viselkedik a testvérével, mégsem tudta megállni. Taehyung élesen szívta be a levegőt, fejét pedig dacosan megrázta, mitől barna tincsei megrezzentek.

- Majd megbeszélem vele személyesen, de nem igazán értem, hogy ez téged miért érdekel.

- Tudom, hogy el fogjátok simítani egymás között, de Seulgi érzékeny kislány és-

- Ismerem a testvéremet, nem kell kioktatnod - Taehyung kifejezetten dühös volt, tekintete sötéten nehezedett a fiú mellkasára.

Jungkook hiába próbálta kimagyarázni magát, minél többet kapálózott, annál mélyebbre süllyedt. 

Minél finomabban ért a fiúhoz, ő annál nagyobbat taszított rajta.

- Igen, de akkor is. Még kicsi, az is hatással van rá, ami veled történik. Tudja, hogy valami nem stimmel veled, szerinted nem fél? - Taehyung elsápadt, vonásai eltorzultak és Jungkook egy egészen elborzasztó másodpercre elhűlt a gondolattól, hogy a fiú ráveti magát és megüti. De a fiú nem mozdult, szemeit szorosan összezárta.

- Nem ismersz - préselte magából a szavakat, mintha nehezére esne.

Odakint a levegő hűlni kezdett, a forró napsugarak megfakultan és erőtlenül zuhantak be az ablakkeretek között, foggal-körömmel kapaszkodva a bútorokba, mielőtt végleg alá nem buknak a horizonton.
Jungkook megkövülten állt egy helyben, miközben az ágyon ülő fiú kissé meggörnyedt és egyik vékony kézfejét bizonytalanul simította szegycsontjára.

Jungkook reszketve szívta be a levegőt, a pillanat heve kiszivárgott ereiből és fagyos döbbenet vette át a helyét.

- T-taehyung? - hangszalagjai cserben hagyták, hangszíne szokatlanul magasra csúszott.

- Azt hiszed direkt csinálom? - Taehyung mély hangja hangosan és megtörten szakadt ki mellkasából, fejét lehajtva reszketni kezdett. Jungkook hátra hőkölt, nem értette mi történik.

- Azt hiszed jó érzés megríkatni? Hogy én élvezem, hogy ilyen...ilyen gyenge vagyok? - rekedt hangszíne hasította a nyugodt légkört, tüdeje kapkodva és felszínesen tágult ki és telt meg élettel, majd ürült ki.

A tétován álló fiú óvatosan lépett közelebb az ágyhoz. Taehyung csontos ujjai görcsösen markolták pólóját.

Meleg ujjak simultak reszketeg vállára, s a váratlan érintés áramütésszerűen lepte meg. Taehyung úgy érezte forog a világ, zsibbadt ujjai közül elszivárgott az a kevéske kontroll is, melyet eddig a magáénak tudhatott teste felett. 

S mi maradt neki? 

A fájdalom, mely csontig hatolóan vágtatott bőre alatt. Taehyung bénultan borult az ágyra, elfehéredett arca elmerült a puha paplan fullasztó tengerében. Abban a valószínűtlen állapotban tárt karokkal várta a boldogító öntudatlanságot, a szűnni nem akaró fájdalom okozta pánik elvette a józan eszét, s forró, kétségbeesett könnyeket csalt szemeibe.

A hőn áhított állapot nem jött, csontos vállaiba akaratos ujjak vájtak, s erőtlen felsőteste megemelkedett.

Jungkook meleg, stabil ölelése megingathatatlan kapocsként láncolta az eszmélet hártyavékony pereméhez, melyen oly könnyűnek tűnt átlendülni, mégis lehetetlen feladatnak bizonyult. Feje üresnek és pillekönnyűnek tetszett, s csak egy halvány koccanást érzett tarkóján, ahogy feje Jungkook vállára hanyatlott. 

Szégyellte gyengeségét, hogy ilyen kiszolgáltatott állapotban látja, mégsem tudott felülkerekedni tehetetlenségén, erőtlenül, kavargó gyomorral lebegett a jelenben.

Alig volt tudatánál, így szinte észre sem vette, mikor elpilledt és lelassult elméje kimerítő, álomtalan álomba süppedt.