- Miért nem mész iskolába? - csendült fel egy gyermekded hang, mely a kicsiny helyiség békés csöndjét pillanatok alatt űzte el. Magasra tűzött két copfja játékosan ugrált pufók arca körül, ahogy az aprócska teremtés folytonosan izgett-mozgott a széken, miközben müzlijének maradékát lapátolta magába. 
A kis kerek asztal túloldalán bátyja kissé görnyedt, mozdulatlan sziluettje törte meg a szikrázó napsütést, mely a háta mögött nyíló ablakon szökött be. Sötét, erősszálú tincsei rendezetten simultak homlokára, lágy keretet adva a kissé sápadt arcnak. Az aranyos fényárban csak úgy ragyogott fakó bőre, lágy, még kissé gyermekies vonásai szelíd személyiségről árulkodtak.
Keskeny ajkain halvány mosoly jelent meg, ahogy kishúgához fordult.

- Ma nincs kedvem - a tinédzserekre nem jellemző nyugalom áradt a fiúból, hosszú, sovány ujjai között repedezett, sárgásbarna bögrét tartott lazán. Volt már rá példa, hogy egy-egy napra kimaradt az iskolából, de nem csinált rendszert belőle, évente alig néhányszor esett meg. Abban az évben mégis a sokadik alkalom volt. Lassan két hete nem járt iskolába, de nem kérte számon rajta senki. Utolsó éves gimnazistaként a nagy végzős hajrában kellett volna éjt nappallá téve tanulnia, ám ő a helyzethez képest természetellenes nyugalommal ücsörgött a kis konyhában.

Testvére leplezetlen ámulattal figyelte csöndes alakját.

- És anya csak úgy engedi? - hangja csak nem háborgó volt, elvégre ő elsős létére soha nem hagyhatott ki egyetlen napot sem, bárhogy könyörgött édesanyjának.

- Veled tökre kivételezik - mondta elszontyolodva, de hirtelen jött csalódottsága nem tartott sokáig.
A fiú titokzatos mosollyal pillantott a kislányra.

- Ha nagyobb leszel, majd te is itthon maradhatsz, ha szeretnél.

- Nem is tudom. Mióta itthon vagy, anya nagyon sokat sír.

A fiú szótlanul tekintett félig kiüresedett bögréjébe. A kislány sok mindent látott és mégtöbbet hallott, mint kellett volna, és ezért akaratlanul is de hibáztatta édesanyját. Addig akarta óvni a csúf valóság elől az ártatlan teremtést, ameddig az lehetséges volt.

- Minden rendben lesz - mormolta halkan. Annyit hajtogatta az utóbbi időben ezt az egy mondatot, hogy maga sem tudta már mit is jelent pontosan. Hogyan is lehetne minden rendben?

- Anya is mindig ezt mondja. Meg azt, hogy ne játszak veled annyit, mert pihenned kell.
A fiú nem reagált, csak észrevétlenül nyelt egy nagyot. Seulgi gondtalanul fecsegett tovább.

- Azért, mert meg fogsz halni? - a kislány nem tűnt szomorúnak, szemei kíváncsian csillogva csüngtek bátyja sovány alakján. Ártatlan tekintete tudatlan volt, és Taehyung tudta, hogy nem igazán volt fogalma a halálról, ezért igyekezett nem magára venni könnyed hangnemét. Szavai mégis szíven ütötték. Nehezen jutott szóhoz. Ajkai merev mosolyra rándultak.

- Kimerítő ám - a kislány nagyot pislantott, fejét játékosan oldalra billentette. Ezt a mozdulatot a kölyök kutyájától tanulta el, akit nem rég kapott hatodik születésnapjára. Bátyjával közösen kezdték el tanítgatni, és a kisállat eleinte értetlenül döntötte buksiját egyik oldalról a másikra. Seulgi önfeledten kacagott olyankor kiskedvencén, s azóta mindig ezt a mozdulatot csinálja, ha töpreng.

- Miért kimerítő? - Taekhyung kényszeredett mosollyal vonta meg a vállát. Nem akart választ adni az egyszerű kérdésre. Nem is tudott volna. Ez a téma sajgó pont volt az egyébként addigra már kiüresedett életében.

Barátai szinte futva menekültek előle, amint kiderült, hogy a fiúnak alig néhány hónapja maradt hátra. Rettegtek az ismeretlentől, idegen volt számukra az egész helyzet, azonosulni pedig végképp nem tudtak a fájdalmával. Roppant kínos volt mindannyiuk számára.

- Minden nap kimerítő, nem igaz? Te talán nem vagy fáradt, amikor hazaérsz a suliból? - a lány figyelmét szerencsére könnyű volt elvonni, egyetértően biccentett egy nagyot.

Bohókás és beszédes természete nagyon szerethetővé tette. Valamikor, nem is olyan régen még Taehyung is ugyanilyen szertelen és jókedélyű volt. Mindez azonban borzasztóan távolinak tűnt, mintha csak másik élet ragyogó képei lennének.
Egy kétségtelenül gondtalanabb élet emlékei.

Szájürege kesernyés ízzel telt meg, és ezúttal nem az ujjai közt szorongatott bögre tartalma miatt. Elég volt a mellette ülő aprócska teremtésre tekintenie, hogy lássa mennyi mindent veszített máris. Halovány, lidérnyomásos rémképe volt csupán egykori ragyogó személyiségének, mely régen nem ismerte a búskomorság fogalmát. Irreálisan boldog élete volt, néha még a barátai sem akarták elhinni, hogy a fiúnak szinte semmi problémája nincsen. Egy viszonylag nagy házban élt a családjával tökéletes harmóniában, semmiféle szélsőséges csapás nem tépázta meg a szívüket. Ám a tökéletes élet nem sokáig tartott, pontosan tizennyolc évig, ugyanis a születésnapján minden megváltozott. 

Egy világ omlott össze benne.

Taehyung fásult nyugalmát pillanatok alatt űzték el zaklatott gondolatai, melyeknek nem tudott megálljt parancsolni. Tisztán vibrált lelki szemei előtt a pillanat amikor végérvényesen elveszített mindent.

Az elnehezült lelkiállapotból kishúga rántotta ki, puszta jelenlétével. Aprócska termetével mosolyogva állt testvére előtt, türelmesen várva, amíg teljes figyelmét neki nem szenteli.

- Játszunk egy kicsit? Még van fél órám, hogy elinduljak a suliba. 

A fiú nem tudott nemet mondani a vidám kislány szavaira. Keskeny, cserepes ajkaira nosztalgikus mosoly telepedett, miközben az előtte tipegő gyermeket figyelte. Irigykedve figyelte a kislány pirospozsgás arcbőrét, melyekre nem vésett éles vonalakat az aggodalom, energikus mozdulatait, ahogy a lépcsőfokokat szelte. Mosolya beragyogta egész lényét. A fiúnak fájt a gondolat, hogy ő soha többé nem lesz ilyen. Az elmúlás jeges rémképe hideg verejtéket csalt homlokára fürjtei takarásában. Láthatatlan súlyként nyomta mellkasát, melynek nyomása csak nem megszokottá vált a hetek során.

Sovány felsőtestén szürke, kötött kardigán lógott, hogy melegen tartsa a mindig didergő beteget. Szinte kétszer is belefért volna a ruhadarabba, mely egykoron még testhezálló volt. 
Pipaszár lábai fekete farmer anyagban bújtak meg. A fiúnak jólesett bő ruhákat hordani, mintha leplezni tudta volna a súlyveszteségét.

Vékony csuklója előtűnt a puha anyag alól, ahogy a polcra nyúlt egy játékbabáért. A baba telt, pirosas arcára kedélyes mosolyt festettek, aranyszőke haja megcsillant a napfényben. Ő volt Madeleine, Seulgi kedvenc babája. 
Taehyung elszoruló szívvel nézett végig a többi játékbabán. Körülötte mindenki csak mosolygott. Édesanyjának megviselt arcán is örökké lágy, ugyanakkor fájdalmas mosoly ült, akárhányszor ránézett. Belülről marcangolta minden egyes mosoly, melyet felé intéztek. Mintha körülötte mindenki boldog lenne.

Elhelyezkedett az egyik aprócska széken, melyet halvány rózsaszínre festettek. Seulgi szobája - ellentétben az övével - tele volt színekkel. A falra halvány kék és lila csíkokat festettek, ágyára élénk piros plédet terített, a szoba közepén lévő asztala és a körülötte lévő székek halvány rózsaszínben pompáztak. Igazi színkavalkád volt. A különböző tónusok kissé nehezen fértek meg egymás mellett, mégsem ütöttek el egymástól. Felüdülés volt belépni, főleg amikor besütött a nap. Taehyung számára - főleg az utóbbi időben - igazi menedék volt a helyiség. Akárhányszor belépett oda, mindig fellélegzett. Úgy érezte kap levegőt, hogy abban a vidám szobában nem csak egy szomorú, beteg gyerek akit hímzett tojásként kell kezelni.

Saját hálószobája éppen az ellenkezője volt. Szerette a fehéret, így a falakat nem bántotta, csak különböző poszterekkel és rajzokkal aggatta tele. Gyakran ütötte el ilyesmivel az idejét. Bármit lerajzolt szívesen, a csendélettől kezdve a portrékig mindent. Szinte a mennyezetig tele volt vele a fala, írasztala fölé leginkább színes öntapadó cédulákat ragasztott, amikre különböző, számára fontos információkat írt. 

De mindez már a múltté, az otthonos rumlit teljesen feltakarította. Addigra a falakról mindent letépkedett már egy nehezebb pillanatában, s a szobában nem maradt semmi az ágyán, írósztalán és szekrényén kívül. 

Nem volt mivel belaknia a szobát. A tankönyveit elpakolta a padlásra, alig voltak piszkos ruhái, amiket ledobálhatott volna a földre, elvégre alig lépett ki a bejárati ajtón. Nem volt kedve rajzolni. Néhány hét alatt a fiúból minden érdeklődés elszivárgott. Többé semminek nem volt értelme.

Egy üreges porcelán babának érezte magát, egy váznak melyet környezete éltet csupán. Időnként érezni vélte, ahogy az ablakon beomló lágy szellő végig simít csontjain, kavargó táncot lejt bordáinak foghíjas sorai közt, majd szédelegve zuhan végig csigolyáinak finoman csipkézett szélein. S végül ismét egyedül maradt.
Olyankor nehezen kapott levegőt. Utálta ezt a kínzó lassúságot, mely idegeit őrölte, a bizonytalanságot, mely mostanra az élete részévé vált és végül de nem utolsó sorban saját magát, amiért csak magára tudott gondolni. Látta a szülein, ahogy a fájdalom mélyen az elevenükbe hasít, hogy a tehetetlenség fullasztó könnyei hullnak végig vörös arcukon, mégsem tudott önfeláldozó lenni. Most nem, amikor valóban minden róla szól. Régebben ez könnyen ment, nem jelentett komoly kihívást, hogy a szórakozást feladja a családja kedvéért. De a helyzet merőben más volt. Soha nem kényszerült még ilyen szituációba, fogalma sem volt arról, hogyan viselkedjen, mit mondjon.

Úgy érezte az élet elsuhan mellette, míg ő a kispályáról figyel. Hogy lassan de biztosan mindenki életéből kiszivárog, míg halovány emlékké nem fakul. És Taehyung retteget ettől, hogy magára marad. A sors, mely neki rendeltetett halálra rémítette és elkeserítette.

Kishúgának jelenlétében a terhes gondolatok messzire sodródtak tőle, nem kínozták riadt lényét. Mosolyogva fésülte az egyik játék baba vérvörös haját, mely selymesen simult hűvös ujjai közé, míg testvérének aprócska, pufók keze időnként iránymutatást adott frizurája elkészítésében. A fiú zavartan csavarta a tincseket, számára meglehetősen kusza sorrendben, de kishúgának makacs természete nem engedte, hogy ellent mondjon. Az alacsony kisgyermek ügyetlenül kúszott fel testvérének csontos lábaira. Csendesen dőlt görnyedt felsőtestének, miközben homlokát a nyakához simította. 

Seulgi újabban furcsán érezte magát Taehyung közelében. Szokatlan volt a fiú szótlansága, hogy már nem birkózik vele annyit, hogy nem mennek sétálni a parkba, hanem mindig csak otthon ül.

- Fáradt vagy? - kérdezte, miközben a baba frizuráját igazgatta. Az ügyetlenül font szálak kicsúsztak egymásból, így a kislány csak simára fésülgette a vöröses szálakat.

- Egy kicsit. Későn feküdtem le - bátyjának hangja csendesen rezdült meg. A mély tónus, és a fiú meleg ölelése mindig az otthonra emlékeztette, mely biztos pontként szolgált minden nap.

Év elején, mikor először lépett be az iskola kapuin, testvére elkísérte a bejáratig és onnét figyelte széles mosollyal, ahogy a kislány félénken indult meg a hosszú folyosón. A tanítás végén pedig ugyanúgy ott állt a kapuban és mozdulatlan hősként magasodott újdonsült társai fölé. A kislány megkönnyebbülten szaladt oda hozzá, az ismeretlen környezet okozta kisebb riadalom után szinte könnyeket csalt szemeibe testvérének ismerős alakja. Utána egy darabig még együtt tették meg az odavezető utat mindennap, de aztán a fiú egyre kevesebbet ment iskolába. Eddig nem volt furcsa, de a kislányt valami egészen szokatlan érzés kezdte gyötörni. Torkába gombóc gyűlt, mintha sírni akarna. Seulgi nem értette miért.

- Nem vagy éhes? Nem is reggeliztél - hangja váratlanul bicsaklott meg a mondat közepén. Érezte ahogy testvérének hosszú karjai szorosan tekerednek köré és ő lehunyt szemekkel simult bele az ölelésbe. Egészen zaklatottá vált, szemeit forróság kínozta.

- Majd később eszem. Este túl sok csokit ettem - suttogta a felnőttes hang a füle mellett. Hosszú ujjak keveredtek copfjába, játékosan huzigálva meg a szálakat. 

Egy pillanatra úgy tűnt minden rendben van, s a kislány kétségbeesetten kapott a megnyugvás után, melyet bátyja kínált fel neki. Könnyes szemekkel és hevesen verő szívvel itta testvérének hazug szavait.

- Indulok - kiáltotta el magát a kislány, s  pár másodperccel később testvére tűnt fel a konyha ajtóban. Kezében ismét bögrét szorongatott, ezúttal egy kéket.

- Ne kísérjelek el? - kérdezte. Seulgi elmosolyodott.

- Nem kell, Woonie elkísér a bátyjával. Képzeld, nem rég költöztek ide, kábé egy hónapja. A tesója ugyanabba a suliba jár, ahova te is - Taehyung csak egy halvány mosollyal bólintott, majd kinyitotta a bejárati ajtót. A simára csiszolt falap puhán siklott ujjai alatt, ahogy kezét lecsúsztatta a kilincsre és halkan becsukta az ajtót a kislány után.

Lassan fordult meg az üres házban. Egy újabb magányos nap vette kezdetét.

Eleinte nehezen foglalta el magát, olvasás közben gondolatai túl hangosak voltak ahhoz, hogy a könyvre figyelhessen, ahogy filmet se tudott nézni anélkül, hogy ne jusson eszébe egy aprócska emlék.

Az első néhány nap borzasztóan nehéz volt. Taehyung nem értette mi történik vele, hogy az orvos miről hablatyol, hogy édesanyja miért szorongatja zokogva. Egyszerűen döbbenten ült a kórházi ágyon és csak arra tudott gondolni, hogy mindez csak egy félreértés. 
Aznap kábultan feküdt az ágyában. Még nem igazán heverte ki a sok vérvételt és egyéb borzalmakat, melyekre visszaemlékezni sem akart. Úgy érezte zsibbad az agya, hogy képtelen bármiféle épkézláb gondolat alkotására. "Mihez kezdjek most? "

Ha az ember halálos beteg, a környezete reagál rá. Leginkább szótlan és merev tekinteteket kap, vagy esetleg szánalom kúszik az emberek arcára. Taehyung nem bírta elviselni. Szüleinek folytonos figyelme is terhesnek bizonyult, de azzal együtt tudott élni, míg teljesen idegen emberek sajnálkozásával nem.

Másnap Taehyung elvesztette a kontrollt maga felett. A kábult nyugalom elillant végtagjaiból és indulattal teltek meg. Üvölteni és tombolni akart, valahogy levezetni a tehetetlenség okozta dühöt, mely feszítette izmait. Ám a valóságban higgadt és hallgatag maradt. 
Végtelenül csendes.

Családjának körében mereven szegezte tekintetét az asztal mélybarna felületére. Testvérének hangos kacaja halkan érte utol a gondolataiba mélyedt fiút. Seulginak fogalma sem volt a körülötte zajló eseményekről, pusztán a csend tűnt fel neki, mely nyomasztóan tekeredett köréjük. Hullámzott, hajlott és körülöttük táncolt, mintha a pillanatra várna, amikor kitörhet néma keretei közül. Feszültség vibrált a levegőben, a kislányt kirázta tőle a hideg.

- Kicsikém... - édesanyjának rekedt, mégis végtelenül lágy és szeretetteljes hangja pattansáig feszítette a húrt, és Seulgi akkor értette meg, hogy a bátyjából árad a dacos indulat.

- Tudom, hogy nehéz, de adj egy esélyt magadnak. Lehet kezelni-

- Nem - a fiú mély orgánuma barátságtalanul hasította a levegőt, szemeiben pattogtak az elfojtott érzelmek. Seulgi csendesen húzódott meg párnázott székében, ahogy édesapja is némán figyelte a párbeszédet.

- Nem tudod milyen nehéz. Fogalmatok sincs róla - nem kiabált, nem hisztizett, hangja halk és metszően hideg volt. Kezei reszketve simultak össze az asztal alatt. Ideges volt.

- A kemoterápia segíthet, hiszen-

- Anya, az orvos is megmondta; felesleges. Túl előrehaladott. Csak....csak időpazarlás - a nő ajkai megremegtek, szemei égtek a könnyektől, a fájdalomtól. Torkát láthatatlan erő szorongatta, ahogy figyelte a fiát, aki lassan megtört a néma pillanat súlya alatt. Fejét leszegte, vállainak csontos görbülete élesen ugrott ki a póló takarása alatt. Súlyvesztesége szembetűnő volt, s a nő abban az elnehezült másodpercben úgy érezte összeroppan a látványtól. Reszkető lábbak kelt fel és sétált oda a vékony fiúhoz, aki ki tudja hány év után ismét kétségbeesetten simult édesanyjának biztonságot nyújtó ölelésébe.

- Képtelen vagyok rá - zokogta mindenféle ellenállás nélkül. Vézna ujjbegyeivel anyukájának karjába kapaszkodott, sápadt arcát a vállába fúrta. Nem tudott uralkodni magán, úgy remegett, olyan kétségbeesetten zokogott, mintha nem létezne másnap. Mint akit kitéptek az életéből és halálra kárhoztattak. Átokként ült meg rajta az ítélet. 
Ismét annak az aprócska gyermeknek érezte magát, aki a fájdalom elől mindig édesanyának meleg és szoros ölelésébe menekült. Arcán forró könnyek csurogtak. Szégyenérzet nélkül szorongatta édesanyját. Homályosan érzékelte ahogy édesapja meleg karja hátára ereszkedik és finoman megdörzsöli a ruha vékony anyagán keresztül. Az az este végtelenül hosszúnak tűnt.

Seulgi óvatosan nyitott be testvéréhez, aki álmatlanul feküdt fekhelyén. Tekintete kérdőn szegeződött a késői látogatóra. A kislány habozva sétált ágya mellé. 
Taehyung lassan felült a félhomályban, akkor még épphogy vékony karja puhán ereszkedett az apró vállra.

- Miért nem alszol? Késő van - a kislány riadtan megrázta a fejét, szögegyenes, haja sötéten táncolt a Hold ezüstös fényében. Szótlanul lehajtotta a fejét, ujjacskáinak görcsös szorításában egy plüss állat pihent. Nem akart megszólalni, kérdéseire mégis választ várt. 
Taehyung tanácstalanul figyelte a néma gyermeket, majd egy halk sóhaj után odébb csúszott és halkan megpaskolta a matracot maga mellett. Seulgi gondolkodás nélkül bepattant a takaró alá, melynek huzata magába itta a fiú parfümjének illatát. Apró alakja mozdulatlan feküdt a takaró alatt. Érezte bátyjának tekintetét magán, de nem tudta mit mondjon.

- Mi a baj? - kérdezte halkan a fiú. A sötétben homályosan látta, ahogy oldalára fekszik és rászegezi mély íriszeit. Seulgi felé fordult, a takarót az álláig húzta. Szíve gyors es fájdalmas ritmust diktált. Félt a valasztól, amit bátyja adhatott neki. 
Így hát nem felelt, csak óvatosan közelebb kúszott testvéréhez. Régebben gyakran együtt aludtak, de a fiú egyre többet tanult esténként, vagy maradt ki a barátaival éjszakára. 
A kislány szorongva feküdt a meleg paplan alatt, miközben hallgatta testverének nyugodt légzését. A fiú jelenléte megnyugtatta zakatoló szívét, és a biztonság hamis illúziójába ringatta a kislányt. Seulgi el is felejtette a konyhában történteket, valami kellemetlen érzés mégis maradt a mellkasában egy finom, szinte észrevehetetlen nyomás formájában. 
Mély álomtalan álomba süppedt nagy nehezen, mintha tudata nem akarta volna veszni hagyni a gondolatfoszlányt, a halovány megérzést, mely a vacsora óta gyötörte. De a fáradtság magával ragadta, s a reggel a tudatlanság boldogító érzetével lepte meg. Seulgi aznap boldogan ment iskolába, kicsattanó jókedvvel.

A nap lassan telt, Taehyung egyedüli tarsasága a kiskutya volt, aki a kertben heverészett a télhez képest szokatlanul langymeleget adó napsütést élvezve. A fiú egy pokrócra ült egy könyv társaságában, miközben a kiskutya hasát vakarta. Azon ritka alkalmak egyike volt mikor eltudott vonulni komor gondolatai elől, mikor pillanatnyi csendes menedéket talált. Az állat egyszerű, kiszámítható természete mosolygásra késztette. Ezért szeretett a testvérével is lenni, mert ő nem kérdezgette folyton ugyanarról, nem kezelte másként. Vele önmaga tudott lenni. Egyedül csak azt sajnálta, hogy ennyire fiatal, néha szükségét érezte annak, hogy valakivel beszélhessen az érzéseiről, hogy mennyire kusza és kibogarázhatatlan számára minden.

Az idő lassan vánszorgott percről percre, s órákkal később a fiú már a ház menedékében pihent tovább. 
Kora délután váratlan kábulat és erőtlenség döntötte le lábairól, és észrevétlenül kaparintotta karmai közé eltompult tudatát.

Taehyung órákkal később riadt csak fel testvérének éles hangjára. A kislány a kanapé mellett toporgott, miközben kezeivel szüntelenül csapkodta testvérét. A fiú nehézkesen nyomta fel magát ülésbe, szemeit alig bírta nyitva tartani. Tompán hallotta Seulgi hangját, ahogy gyorsan hadarva magyaráz valamit. Ingatag lábai reszketve tartották súlyát, s az sem segített egyensúlyának megtalálásában, hogy testvére nagy elánnal rángatta karját, be nem álló szájjal.

- Tessék? - kérdezett vissza kissé kábán, miközben bátortalan léptekkel megindult az előszoba felé, hogy onnét a konyhába jusson, de a kislány egy határozott rántással megállásra késztette.

- Mi van már?

- Áthívtam Wooniet és a bátyját.

- Minek? - Taehyung kissé neheztelve várta a választ, ám testvére nem jött zavarba a komor pillantástól.

- Hogy játszak velük. Illetve a bátyját miattad hívtam át - a kislány energikus tekintete kedveskedővé vált.

- Tessék? Miattam? - a fiatal meghökkenve szegezte saját mellkasa felé csontos mutatóujját. Seulgi nagyot biccentett.

- Igen. Mindig egyedül vagy, úgyhogy hoztam neked barátot - mosolyogva ölelte magához Taehyung bénán lógó karját, szemeivel figyelve a másik reakcióját. Taehyung lenyelte minden ellenerzését az idegennel kapcsolatban, majd nagy mosollyal az arcán lehajolt, hogy tekintete egy vonalban legyen a kislányéval.

- Köszönöm, hogy gondoltál rám, tökmag, de ez nem így működik - Seulgi érdektelenül megrántotta a vállát, majd rövid karjait a magas alak nyaka köré fonta. Magasan csilingelő kacaj lengte körbe őket, Taehyung elmerült a váratlan muzsikában. Széles vigyorral kapta fel a kislányt, majd nem törődve az erőfeszítéssel megpördült a tengelye körül. A kislány nevetése sikollyá élesedett, karjaival ragaszkodóan csüngött testvérén. 
A fiú váratlanul szédült meg, de nem tette le azonnal testvérét. Kissé megszorongatta a vékony testet majd a kanapé puha matracára ejtette. Nem nagy magasságból engedte el, a kislány mégis elragadtatva kacagott tovább.

Taehyung megragadta a kanapé karfáját, hogy legyen egy biztos támaszpontja, míg vérnyomása nem stabilizálódik. 
Fél perccel később valamelyest magához tért és a konyha felé indult, ám a nappali ajtajában váratlanul megtorpant. Idegen alak állt előtte, látszólag ugyanúgy megilletődve. Taehyung habozva szóra nyitotta a száját, hogy valahogy megszólítsa, de Seulgi gyorsabb volt nála. Villámgyorsan szökkent mellé, pufók ujjacskáival ismét megragadva a fiú karját.

- Ő Jungkook, Woonie bátyja - túlzó karmozdulattal intett a fekete hajú egyén felé, majd folytatta a bemutatkozást.

- Jungook, ő itt Tae, a bátyám - Jungkook halvány, bátortalan mosollyal meghajolt előtte, amit Taehyung kissé lassabban de utánzott. Észrevétlenül dőlt az ajtófélfának, hogy bizonytalan egyensúlyát megtámogassa valamelyest. Megfáradt tekintetét nem kerülte el Jungook szemének éles villanása, ahogy követte apró mozdulatát. Nem tűnt ostoba fiúnak, szembogarának gyors és precíz mozgása miatt jó megfigyelőnek bizonyult.

- Fölmegyek a szobámba, Woonie már vár. Szólj, ha megjött anya - Seulgi elengedte a kezét, majd hangosan dobogó léptekkel fölszaladt a lépcsőn. Taehyung ösztönösen követte szemével kapkodó mozdulatait, ám Jungook jelenléte megzavarta abban, hogy hosszasan elidőzhessen gondolataiban. A jövevény szótlanul és leplezetlenül figyelte Taehyung kissé beesett arcát és fénytelen íriszeit, mintha olvasni próbálna azokból. Apró meglepetésként érte, mikor a másik szó nélkül elhaladt mellette és a konyhába lépett.

Taehyung nyugodtnak tűnt, sovány ujjainak aprócska kilengései mégis szemet szúrtak. 
A vendég megszeppenten foglalt helyet az asztalnál, miközben észrevétlenül nézelődni kezdett. A kicsi helyiség nem tartogatott számára sok meglepetést, a halvány sárga falak otthonos légkört teremtettek, a simára csiszolt polcokon bohókás, színes bögrék sorakoztak.
Egyszerű fából készült konyhaszekrények voltak, melyek remekül passzoltak a természetességet árasztó fal szinéhez.
Így hát Jungkook tekintete önkéntelenül vándorolt vissza a házigazdára.

Ahogy elsétált előtte, hogy a konyha másik végéből nyíló kamrába léphessen, Jungooknak remek alkalma nyílt arra, hogy tüzetesebben is megfigyelhesse a furcsa fiút. Nyúlánk lábai hosszan szelték a konyhakövet, léptei csendesek és puhák voltak, semmi hirtelenség nem volt mozdulataiban, ami egyfajta kiszámíthatóságról és nyugodt természetről tanúskodott.
Ebben az értelemben a fiú kortalannak hatott a szemében. Kifejezéstelen arca és szemébe lógó tincsei elzárták a külvilágtól, színehagyott ajkai és lomha tekintete élettelenné és fagyossá tették külsejét. Semmi nyoma nem volt annak, hogy Taehyung egy erős tinédzser lenne, aki a szabályok ellen lázadozik es tanulás helyett a barátaival bulizik. Semmi hétköznapi nem volt benne.

Jungkook hátán a borzongás dermesztő ujjai szaladtak végig csintalanul. Egyszeriben borzasztóan menekülni vágyott az apró helyiségből. A némaság kaparta a torkát, légzése hangosnak és zajosnak hatott a hullaszagú csendben. Nagyot nyelt. 

Taehyung a konyhapulton ügyködött vendégének háttal, majd mikor megfordult, egy makulátlanul fehér bögrét nyújtott felé. Jungkook erőt vett magán és az italért nyúlt, ám egy óvatlan pillantra hozzáért az egyik csontos ujjperchez. A karján felállt a szőr a másik bőr hűvös érintésére, de igyekezett nem látványosan viszolyogni. Szeme sarkából érzékelte, hogy a fiú helyet foglal az asztal tulsó részén.

- Látom nagyon jó a kapcsolatod a testvéreddel - Jungkook nehezen szánta rá magát a beszédre, hangja pedig fülsüketítőnek hatott az ingerszegény környezetben. Taehyung lassan emelte fel a fejét, szemei kiismerhetetlenül szegeződtek rá.

- Igen - Jungkook kényszeredetten kortyolt egyet a teából, mellyel a házigazda megkínálta. Az édeskés íz mentolos aromája melegen töltötte meg szájüregét, és kellemes frissességet hagyott maga után. A fiún érthetetlen lelkesedés lett úrrá.

- Ez nagyon finom! Milyen ízesítésű? - hangja ezúttal valóban túlzottan hangos volt, de Taehyung lenyelte a pillanatnyi kellemetlenséget és megilletődve válaszolt.

- Citromfű - tekintete és hangleejtése arról árulkodott, hogy a fiúnak ismernie kellene a növényt, de a másik szinte soha nem ivott teát, így számára nem volt furcsa tudatlansága. 
Ezúttal a barna hajún volt a sor, hogy tovább fűzze a baráti beszélgetésnek nem nevezhető társalgást, mely erősen bővelkedett kínosan hosszú szünetekkel. 
Nagyot nyelt, arckifejezése ellenére a fiú jelenléte igenis zavarta.

- És miért költöztetek ide? Úgy értem pont ide, hiszen nem igazán nagy város és még a fővárostól is messze van.

- Igazából a szüleim itt dolgoznak már pár éve, csak a szomszédos településről elég macerás volt bejárni, úgyhogy ideköltöztünk. Seung Woon, az öcsém úgy is idén kezdte az iskolát, még nem jelent nagy gondot számára a beilleszkedés.

- Na és te? Te már gimnazista vagy, nem igaz? - Taehyung észre sem vette de egyre kevésbé érezte kényelmetlennek a helyzetet. Nehezen de belátta, hogy szüksége volt valaki idegen társaságára, hogy néhány röpke óra erejéig ne csak a saját problémáin rágódjon. Jungkook tökéletes alanynak bizonyult, néhány jól megfogalmazott kérdés után szinte noszogatás nélkül kezdett mesélni.

- Igen, nekem elég szívás az idei év. Pont most fogok érettségizni tavasszal és teljesen új tanárokkal teljesen más módszert kell megszoknom alig néhány hónap alatt. Érdekes lesz - zavartan nyúlt tarkójára miközben halkan felnevetett. Taehyung látta, hogy ismét kényelmetlenül kezdi érezni magát.

- Meg fogod szokni, nyugi. A legtöbb tanár elnéző - Taehyung aprócska tanácsára Jungkook szemei felcsillantak.

- Tényleg, te is végzős vagy, nem? Akkor osztálytársak vagyunk? - Jungkook halványan megörült, a fiú egy biztos pontot jelentett az idegen környezetben.

- Gondolom, de én nem igazán járok suliba mostanában - vonta meg a vállát nehézkesen. Jungkook figyelmét nem kerülte el a merev mozdulat, szemöldöke halvány ráncba szaladt tejfehér bőrén.

- Magántanuló vagyok - magyarázta meg, hogy elébe menjen az esetleges kérdezősködésnek. A fekete hajú semleges arcmimikával kortyolt ismét a bögre édeskés tartalmába. Ízlelőbimbóit pár másodpercre elbódította a citromfű különleges aromája. Szinte megfeletkezett a kissé kényelmetlen helyzetről, melyben benne ragadt akarata ellenére és csak élvezte a szokatlan ízvilágot. A percek lassan teltek, Taehyung ismét elmerült gondolataiban, míg a fekete hajú csak néma gyönyörűséggel kortyolta a meleg italt.
A falióra hangos kattogása egyenletes ritmust vert az időtlen pillanatba, minden egyes alkalommal darabokra tépve a szívdobbanásnyi időre beálló csöndet.

A két fiú egyszerre rezzent össze mikor a bejárati ajtó hangosan kivágódott és Taehyung édesanyjának kellemes hangja váratlanul rántotta vissza őket a valóságba.

- Tae, Seulgi, itthon vagytok? - a megszólított fiú felpattant a székről és szülője elé sietett, mintha rejtegetni akarná a vendéget. Jungkook fojtottan hallotta a barna hajú jellegzetes hangjának mély tónusát, mely mintha csak kósza hangokat formált volna időnként. Összefüggéstelennek tetszett, majd váratlanul el is hallgatott.

Taehyung furcsán vontatott léptekkel lépett ismét a konyhába, arcán szokatlan grimasz ült. Ismét leült a korábbi helyére, majd utána anyukája is belépett a helyiségbe. Arcán kedves mosoly ült, szemei hasonlóan kifejező, mély barnák voltak mint Seulgi íriszei. Ellenben Taehyung tekintete sötét volt, csak nem fekete és kifejezéstelen. Mintha Jungkook egy tükörbe próbált volna nézni, minduntalan csak magát látta benne.

- Jungkook, nem igaz? Haneul vagyok, Taehyung anyukája - a fekete hajú önkéntelenül mosolyodott el a nő láttán. Szöges ellentéte volt a fiának. Habár  megjelenésre valamennyi hasonlóságot felfedezett, Jungkook nem tudta biztosra állítani, mivel a csontig fogyott fiú pusztán töredékének tűnt önmagának. Egy keskeny szilánk egy lehengerlően színes festményből. Mellette a nő maga volt a teljesség, annak ellenére, hogy szemei kissé vörösnek tűntek és arca megviselt volt. Ezzekkel a kis hibákkal és érzéseit tükröző vonásaival sokkal többnek tűnt fiánál, aki egyszerűen ürsenek hatott.
Különleges nőnek tűnt.

- Örvendek a találkozásnak. Remélem nem zavarok - a nő pillantása fiára vándorolt és úgy válaszolt.

- Dehogyis. Nagyon örülünk, hogy itt vagy - a konyhapult felé fordult, fürge mozdulatokkal kezdte előpakolni az alapanyagokat a vacsorához. 

- És Jungkook, hogy tetszik az iskola? - a fiúnak szinte végig gondolni se volt ideje a válaszát, a konyhaajtón Seulgi szaladt be kissé ziláltan. Jelenléte azonnal megakasztotta a könnyed társalgást, aprócska lénye szinte követelte magának a figyelmet.

- Szia anya - egyből a nőhöz szaladt, hogy egy hevenyészett ölelésben részesítse. Rövid karjaival átfonta édesanyja karcsú törzsét, majd szinte azonnal el is engedte. Jungkook tekintete a kisgyerek alakjára tapadt. Figyelmét nem kerülte el, hogy Seulgi a bátyjához lépett és kissé ügyetlenül felkapaszkodott az ölébe. Taehyung arca lehelletnyit megrándult a kislány súlya alatt, de a grimasz szinte azonnal el is tűnt, fakó arcbőre pedig kisimult. Seulgi lelkesen pislantott testvére arcára.

- Ma megsétáltatod velem Foltost?

- Persze - a fiú hosszú ujjai szórakozottan csavargatták a kislány sötét tincseit, amit láthatólag élvezett. Seulgi széles mosollyal fordult a másik fiú felé.

- Te is akarsz jönni? Nagyon kedves kutya.

- Nem is tudom....

- Woonie jön - jelentette ki ártatlanul. Jungkook elfojtott egy mély sóhajt, majd vonakodva de rábólintott az ajánlatra.